Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
1989. JANUÁR 14. 9 Irodalom, művészet Bényei József: Kattogó történelem Kihajolnak szétzúzott vonatablakon a fekete fatáskák és sörösüvegek.. Poros lépcsőre ülnek, a lehangolt, kopott gitárok. Dühöng a havi fizetés, csörgeti rézből vert medáliáit, S a brigádmozgalom most teszi fel huszonegyen a szocialista életmódot. A hatalom személyes képviselői másik irányba fordítva vállszíjukat kifényesített csizmában bandukolnak, az összeokádott salakon. A vasutasok félelmükben kikukucskálnak a fölöslegessé vált lyukasztók, alsó szárán, - kényelmesebb kadarkára venni a megbicskázottak vércsöppjeit. S mire elindul végre a vonat, leveszik róla a végállomást. Néha megállnak egy-egy borkóstolónál s eltemetik halottaikat, aztán megy-megy a vonat a felújítom síneken, Diesel-mozdonyok, viszik a végtelenbe a berekedt vándorokat s mellettük összehúzza magát a didergő ország, becsukja kiskapuit s az ablak l őré sei mögül pislog a villogó szürke sínekre, s fölsóhajt, amikor elcsattog messze a vonat, s a kiskertekben végre felpiroslanak az ízüket féltő paradicsomok. izénkét, tizenhárom éves koromban, mely véletlenül az ötvenes évek elejére esett, minden nap, kemény, véres csatákat vívtam a Klauzál téren. Az iskolából hazamenet éppencsak lecsaptam a táskámat, behabzsoltam a félig melegített, előző napi vacsorából maradt ebédemet, és már rohantam is: gyülekeztek a fiúk, és ha az ember a kezdő csapatokból kimaradt, órákig is várhatott, míg valaki elment, és beállhatott a helyére. Valósággal megszállotja voltam a focinak. Ez életkoromon túl azzal is magyarázható, hogy akkoriban úgy látszott, a Klauzál térről és környékéről feltétlenül, hogyha valaki valamilyen emlékezetes tettet szeretne véghezvinni az életében — és miért ne szeretne tizenéves korában? —, akkor vagy hős lehet, mint Oleg Kosevoj, Zója vagy Matroszov, vagy pedig labdarúgó, mint Grosits, Buzánszky, Lóránt, Lantos satöbbi. Szép volt ugyan az egytől-egyig ütődött, ám állati módon kegyetlen fasiszták véres keze által, dicső pózban, a végső győzelemben töretlenül hívő mosollyal fogadott hősi mozi-halál, ám engem a másik lehetőség, hogy a Magyar Népköztársaság címeres mezében megszégyenítő leckét adjak a gőgös imperialistáknak, jobban vonzott Talán csak a fasiszták látható hiánya miatt. A téren csak egyetlen tágasabb terület, focizásra alkalmas hely akadt. A többi részt összeszabdalták a hinták, betontuskó-lábú padok, homokozógödrök, agyonbics- kázott kérgű, nyomorult fák, a Vásárcsarnokkal szembeni oldalon pedig a tér egy jó részét elfoglalták a leponyvázott krumplihalmok, szutykos ládahegyek, és a délutánra már összeláncolt kerekű tolókocsik. A térhez tartozott még a zöld házikó, melynek emlékezetessé tételére sok dicsérendő energiát fordított az alkalmazott, az általunk Klozettündérnek nevezett vénasszony, aki ha észrevette, hogy a taksát megspórolva inkább kívülről vizeljük le házikóját, csöpögő vécékefével és valamilyen iszonyatos tájszólásban ordítva oktatott ki bennünket a finom úri modorról. És messzi környéken ez az egyetlen tér; Budapestnek ezen hetedik kerületében, mind a mai napig, több négyzetmétert foglalnak el a kocsmák, mint az úgynevezett zöldterület, több a pálinkáspohár, mint a fűszál —, akkoriban még gyerekek is születtek a világra; sietni kellett, ha az ember be akart kerülni valamelyik csapatba. Nem mondhatom, hogy kisasszony-futballt játszottunk volna. Minden kölyök, aki lejárt a térre, győzni akart, nap mint nap győzni, minden áron: itt nem létezett fairplay, a kisebbek vagy gyengébbek iránti kímélet, az ellenfelet játszótársnak tekintő Lakatos József: Motívumok (vegyestechnika) * Az MTI-Press pályázatának m. díjas alkotása novella-kategóriában. A fölötte kapaszkodó platinaszőke szépség a száját húzogatta, szemét forgatta, mint aki méltatlannak érzi már azt is, hogy ezzel a közönséges bandával kell utaznia, s ehhez jön még az alantas torzsalkodás. Szólni akart talán, mert mély ' lélegzetet vett, ám hangtalan fújta ki a levegőt mégis. Nem így a sipító néni: — Ennek aztán mondhatja, lelkem, ezek ilyenek. Ezeket senki nem neveli... — Szálljon le maga, mutter, ha olyan jólnevelt — kiáltott hátra a másik sorból egy hosszú hajú, pelyhedző bajszú kamasz. Körötte a csitrik szaggatott vihogásba kezdtek, mintha csiklandoznák őket. A lármában is érzékelni lehetett: leállt a duruzsoló villanymotor. Hallatszott elől az ajtó csat- tanása, majd a korábbi géphahg immár élőben süvített a hátsó ajtónál: — Nem érti maga, amit mondok, fiatalember? Azt mondtam, szálljon le! És maguk is miféle emberek: ahelyett, hogy lelöknék a taknyost, csak bámulják, hogy itt zabái... — Hülye kis hisztérika — rikácsolt most egy hang távolról, de jól hallhatóan. — Ezt kinek mondja? — lábujjhegyezett föl az alsó lépcsőre a vezetőnő. Nyakát nyújtogatta, hátha kiválaszthatná a tömegből a sérte- getőt. Erre azonban semmi esélye, minden dühével a kamasznak esik újra: — Szállj le, fiam, mert most már úgy leváglak innen... — Azt próbálja meg ... — Na jó, majd leszed a rendőr, ne félj ... — Miért szedne, mi? — emeli a karját a levegőbe a srác, majd ugyanazzal a mozdulattal föntről a magasból leejti a fagylaltot. Az puhán pottyan a járdaszegélyre, néhány centire az ágáló nő cipőjétől. — Na, most már indulhatunk — fújtat a kövér. — A casus belli megsemmisült... — Ne gúnyolódjon, kérem — fordul most feléje a nő. Szeplői szinte lángolnak az arcán. Idegesen tagolja: — Addig nem indulunk, míg ez a szemét kölyök le nem száll! Megmondtam. — Igaza van! Szálljon le! — jön a sipítás az ősz hölgy felől refrénszerűen. — Nincs igaza! — tör ki most a platinaszőke. — Nincs már fagylalt, fölösleges a további cirkusz. — Én csinálom a cirkuszt? — Ki más, ha nem maga? Maga ..., maga liba! — Ezt nekem mondja? Nekem? Hallatta? Maga hallotta? Hajlandó tanúskodni? Mert én följelentem ezt a kidekorált ribit, de föl én . . . — Micsoda? Ezt kinek mondja..., te repedtsarkú, te .. . — Hölgyeim! Na de, hölgyeim, ha lehetne emberi módon... — tartja föl a kezét békebíróként a hájfejű. — Ne avatkozz bele — markolja meg a könyökét az asszony. — Azonnal menjen vissza a helyére és induljon! — nyomako- dott most hátra a barna zakós, szöghajú férfi. — A dolgát végezze, azért fizetik. Nem népnevelő maga — mondta olyan határozottan, mintha övé lenne a trolibusz, a közlekedési vállalat, talán az egész város. — Főnöke maga a hölgynek? — kérdezte a sipító idős hölgy. — Mindannyian a főnökei vagyunk. Mi fizetünk ... — Juj, kedves uram, ilyen lapos demagógiával azért mégsem kellene ... — Demagóg a maga öreganyja. De ha itt kíván ücsörögni estig, csak tessék. Védje csak ezt a ... hölgyet! — mutatott megvetően a járdán remegő nőre. — Szállj már le, öcsi, az istenedet, haladjunk már ... — jött hátra egy borgőzös hang valahonnan középtájról. — Miért szállna le? — rikácsolta a platinaszőke. — Lassan elolvad a fagylalt, már nyoma se marad, csak ez a kerge tyúk szívós- kodik itt. .. — Fogja be most már a száját! — Fogja be maga! Elengedte a kapaszkodót, órájára pillantott. Bizony, közel tíz perce időznek már itt. — Szabad? — tolta félre a melT lette álló kislányt, majd a fagyialtos fiút. — Szabad? — ismételte meg a vezetőnek, aki szó nélkül engedett utat neki. Lelépett a járdára, óvatosan, hogy a fagylalt szétterült rózsaszín tócsáját elkerülje. Csak a következő sarokról nézett vissza. A trolibusz még mindig a megállóban vesztegelt, sőt: a vezetőnő egy kampós póznával éppen mast húzta le a himbálózó drótokról a kétágú áramszedőt. nagyvonalúság. A tér arra tanította mindenre kiéhezett gyermekeit, hogy csak a mindennapi győzelem, a bármi áron kicsikart győzelem az, ami kiszakíthatja őket innen. Lámpagyújtásra, amikor haza kellett mennem, már alig álltam a lábamon, hajam csapzottan lógott koszos homlokomra, vérzett a térdem, néha az orrom is. sípcsontomon újabb kék puklik dagadoztak, levágott szárú hosszúnadrágomból készült sportfelszerelésemen újabb szakadások keletkeztek. Egy kora nyári délután, valószínűleg szombat lehetett, alighogy belelendültünk a csatározásba, megjelent a téren három harcedzett Csepel teherautó. Az első ízlésesen kidekorálva: jobbról nemzetiszín, balról vörös zászló, középen, a hűtőrácson az. akkori, sarlós-kalapácsos címer. Vagy fél percre megszakadt a küzdelem, nem az autók, hanem a rajtuk ülők miatt; durva deszkából ácsolt padokon fekete ruhás, fehér inges emberek ültek, mindegyiken, eddig csak a filmeken látott csokornyakkendő. lábuk között fura, idétlen alakú bőrönd-szerűségeket szorongattak. Kezdtek lekászálódni a kocsikról, úgy néztek ki, mint a pingvinek, mi pedig játszottunk volna tovább, de a helyzet előteremtette az ily alkalmakra rendszeresített rendőr törzsőrmestert, aki gumibotját kezébe véve, eltanácsolt bennünket a pályáról. A pingvinek, miután leszálltak, leszedegették a padokat, és félkör alakban elhelyezkedtek a pályánk közepén, a furcsa tokokból hangszereket szedtek elő. A dolgok ilyetén való alakulásán, bosszúból mindenféléket odakiabáltunk nekik, viccesnek meg jópofának szánt dolgokat, de ők elengedték a fülük mellett. Sajnos, a rendőr törzsőrmester is, ha gumibotjával hadonászva néhányszor megkergetett volna bennünket, az olyan jó hecc lett volna! A zenészek aztán hangolni kezdtek, sípoltak, cin- cogtak, tülköltek, erre kinyitottak a térre néző ablakok. Mi ordítoztunk, a kicsik rohan- gásztak, a felnőttek jöttek, huzigálták a székeket, néhol összevesztek: a hangverseny még el sem kezdődött, de már botrányba fulladni látszott. Ám ekkor megjelent a karmester: az első kocsi vezetőfülkéjéből, a talajfogás biztonságára ügyelve, lekászálódott egy hatalmas, másfél mázsás ember. Öltözete még különösebb volt, mint a többieké: kabátja hátul két keskeny szárnyban végződött, míg elöl, a hason össze sem ért, vastag aranylánc fogta össze. A szabadon maradt pocákon széles, fehér selyemsál feszült, talán ez tartotta a nadrágját. Leszegett fejjel, pompás tokáit kidüllesztve, senkire sem tekintve a zenekar és a kö; zönség közötti kis részre lépdelt, mindenki tisztelettel utat nyitott neki. Fürgén felpattant egy oda készített kis dobogóra, a zenekar felállt, hangszereiken kocogtatva üdvözölték. A karmester intett a zenekarnak, hogy üljenek le, és a közönség felé fordult. Végigpásztázott tekintetével a tisztelt megjelenteken: bozontas szemöldöke alatt szinte izzott a szeme, és akire rávetette, összehúzta magát és elhallgatott. Ránk, az egy csoportba verődött kamaszokra, háromszor is kellett néznie, de harmadszorra még minket is elhall- gattatott: varázslatos szemeivel talán még a tér feletti kicsiny égbolton feltűnő felhők futását is ő irányította. Akkor a beállt teljes csendben meghajolt. Derékban alig, de hatalmas fejét egészen a mellére ejtve. Döbörgő, lelkes taps köszöntötte. Az első sorokban néhányan bátortalanul felálltak, és ütemesen kezdtek tapsolni, de a világ dolgaiban járatosabbak visszaráncigálták őket, hogy most nem kell. A taps utolja még tartott, amikor valahonnan hátulról, a zenészek közül előlépdelt egy magam korabeli lány. Szőke volt, világos- szemű, arca akár a porcelán babáké, vakítóan fehér és tiszta, enyhén ívelő szemöldök, vérpiros ajkak: ilyen szép lányt még életemben nem láttam. Piros nyakkendőt viselt, ugyanolyant, mint mi ünnepi alkalmakkor az iskolában, de a nyakkendő alatti fehér blúz nem egyszerű vászon volt, hanem az egész szinte finom csipke, sötétkék szoknyája bársony és bokáig érő. Csengő hangon, minden félsz nélkül köszöntötte a tisztelt egybegyűlteket, majd mindannyiunk nevében hálás köszönetét mondott szeretett vezérünknek, népünk nagy fiának, hogy ilyen nagyszerű kezdeményezésekkel, mint ez a hangverseny is, lehetővé teszi a munkásosztály kulturális felemelkedését. Itt intelligensen várt egy keveset, hogy tapsolhassunk, aztán bekonferálta az első számot. A karmester lendületesen és igazi művészi átélésssel vezényelt: húsos orra hegyéről nemsokára csöpögni kezdett az izzadtság, még hátrább állva is jól hallotuk a hatalmas test bálnákat utánzó légcseréjét. Amikor a végén egy fehér kendővel megtörölte az arcát, és felénk fordulva ismét meghajolt, óriási üdvrivalgással üdvözöltük, füttyögtünk, tapsoltunk, s csak akkor hagytuk abba, mikor a megjelent munkásosztály tagjai ránk szóltak, hogy viselkedjünk rendesen, vagy menjünk a francba. De engem már nem érdekelt a jó hecc, én már csak a lányt figyeltem. Mielőtt ismét elindult volna középre, megköszörülte a torkát, és megnyalta a szája szélét. A hosszú bársonyszoknya alatt valamilyen puha selyemtopánka volt a lábán, talán ilyenekben szoktak balettozni, mindig finoman lábujjhegyre lépett, ruganyos, könnyed mozdulatokkal, egyetlen kavics sem nyikkant meg a talpa alatt. ielőtt elindult volna, közönyösnek, talán unatkozónak is látszott, csak az első lépések után öltötte arcára a nagyon is öntudatos, kedveskedő baba-mosolyt: amikor ezt észrevettem, tudtam, hogy képmutató. Képmutatás a vörös nyakkendő is a nyakán. Idegen zeneszerzők neveit mondta, furcsa zenemű címeket, éreztem, hogy helyesen ejti ki ezeket a szavakat: ez a lány nyelveket tanul, baletto- zik, hegedülni tanul vagy zongorázni, saját szobája van, és Amerikából küldött csomagból csokoládét eszik. Ez a lány soha, még szóba se állna velem. Aztán évekig, ha a rádóiban szimfonikus zenét hallottam, ő jutott az eszembe. Kitartóan gyűlöltem, őt is, ezt a zenét is. Gyűlöltem, hogy nekem soha semmi közöm nem lehet hozzájuk, születésemkor elrendeltetett, hogy meg sem közelíthetem őket. Évekig annyira vágyakoztam utána, hogy legszívesebben megöltem volna. Iluh István: Itt a vége A jószagú nyárnak itt a vége Nem jősz már hiába várlak Rút homályt vetnek az égre Az őszi árnyak Nem akarok már Nem akarok már forradalmat A szív vihartól mentes A 'kifosztott nyárfa-gallyak Fölött á semmi repdes Ezért Ti vagytok mind az angyalok S lehet hogy én vagyok Káin S fezért álmatlanok Az éjszakáim Vissza Úgy mentem el mint tavasz a nyárba Suhancul fütyörésztem A zúzmarás csillagmagányból Vissza hóember értem Marosi Gyula: Hangverseny — T7~ 1 * I a Klauzál téren*
