Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
8 Irodalom» művészet 1989. JANUÁR 14. Kosztolányi Dezső: A GIPSZANGYAL Mózsi-Szabó István: Magyarvalkó őrzői (olaj) Varsa Zoltán: Kisvárosi üdvözletek teli torokból bömbölőznek a város uj polgárai nekik még szabad: ami fáj közzétenni, bevallani majd növekednek, e megtanulják a kis dolgok törvényeit félszavak, félmondatok közt a szégyen egyre közelibb később a szégyent elfelejtik tekintetük lassan kihűl ha szeretnek, azt is tagadják, s ha gyűlölnek csak legbelül az érdekhez igazíts mindent: hazudj hitet felsőfokon! mintha tankönyvekből tanulnák, súgják, tanácsolják vakgn most még édesdeden üvöltnek mindnek van rá elég oka gyönyörködj bennük: ím az ember! (s mellette ott sír gyilkosa!) arjú Péter, a tanyai tanító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonyikor milyen ajándékkal lepje meg a húgát. Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek neki, s ő az ajándékkal ki akarta fejezni, mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességüket. Két évvel ezelőtt vitt nekik egy söröskészletet — kancsót és poharakat —, tavaly meg egy kínaezüst cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott. Mit vásároljon az idén? Nehéz volt ezt eldönteni. Voltaképp kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még egy sö- rösfcészletet vagy még egy cigarettatárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről letett. Az ünnepek előtt pár nappal fölutazott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, keresett valami megfelelő ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda ráncigálták, körülihízeleg- ték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi között, soványan, mint a pisakafa, garádicso- san. nyírt, fölfelé fésült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért, és egy másik üzletbe nyitott. Így csetlett-botlott, határozatlanul. A karácsony előtti napon délután, amint a Rákóczi úton kóválygott, a kirakatokat bámulva, egy izmos, tagbaszakadt „behúzó”, aki tétikabátban leste künn az utcán a vevőket, észrevette ezt a cingár, tétova vidéki emberkét, s szelíd erőszakkal betuszkolta a boltba. Ott egy gipszangyalt mutattak neki. — Gyönyörű! — kiáltotta a tanító, az önkéntelen elragadtatás hangján. Aztán föltette csíptetőjét, és úgy nézegette a gipszangyalt. A gipszangyal nagy vol, akkora, mint egy tízéves leányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem süvegcukorból faragták volna ki. A tanító a szűk homlokát rán- colgatva visszamosolygott rá. A kereskedő és a segédek is mosolyogtak, hogy a gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott s a tanító ily szerencsésen egymásra talált. Huszonöt pengőre tartották. — Nem lesz drága? — kérdezte. A kereskedő, és a segédek viharosan tiltakoztak. Máris csomagolták, hogy haza- küldjék. A tanító sietve fizetett — szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgokon —, de minthogy nem bízott a pesti emberekben, inkább maga vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt, és úgy botladozott vele a népes utcákon, közben pedig állandóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra, és hosszain bámulta a homályos villanyfényben. A gipszangyal most is mosolygott, szirupédesen és émelyítően, de a mosolyával együtt valami nagy-nagy szomorúságot is árasztott, mint az ízléstelen gyári holmik, melyek a művészekét akarják utánozni. A tanító elszomorodott. Félt, .hogy túlfizette és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgának nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd ' hova tenni, hiszen lakásuk telis-tele van csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsnét ábrázol, és sokkal kisebb. mint ez. Egyelőre a gipszangyalt letakarta az ágyterítővei, hogy ne is lássa. Ez volt az ő módszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibircsók nőtt az álián. Akkor hetekig nem nézett a tükörbe, mindaddig, míg a bibircsók lenem száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibircsók azért múlt el, mert figyelemre se méltatta. A gipszangyal azonban nyugtalanította. Hol levette róla az ágy- terítőt, hol megint ráborította. Egyszer tetszett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a Nap. Akkor megint tetszett neki. „Ha nem mosolyogna —. mondogatta magában —, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog.” Ebbe aztán meg is nyugodott. Karácsony estéjén maga vitte rokonaihoz, titokban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a karácsonyfa alá állította. Amint sógora meg a húga megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent. — Milyen kedves vagy — mondogatták. — Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad ilyen költségbe. — Tetszik? — kérdezte a tanító. — Nagyon szép — biztatgatták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári ízléstelenségével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lobo- gását. — Az a szép rajta — szólt a tanító zavartan —, hogy olyan édesen mosolyog. Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a csepegő viaszgyertyák szagával, a poharakban topázszínű és rubinvörös borok csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolkozott és ivott, egyre többet ivott. Nézegette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohase tudna ilyet kiválasztani. Amit magára vesz, az nem áll jól neki. Bútoraik is milyen furcsák és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért. Éjfél felé, mikor asztalt bontottak, és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyal állt, a bortól egyszerre megoldódott a nyelve. — Nézd, sógor — mondotta kötekedve. — Én szeretem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte. Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz, te is, a húgom is. Sógora tiltakozni próbált, de ő nem engedte. Szepesi Attila: Vén Januárius rögökbe-bújt borong tövisbe-tört a nyár vacogj vén januárius kolduskirály tiéd az álcák évszaka búval-bolondozó ciháid ezüst szakállad kaput nyitó-csukó a bosszú éjszakában ütöttek társaként bolyongok itt bár én adom napok lángját-hevét tán ifjabb vagyok nálad? bátyádként kuncogok túlélsz s rám nem is emlékszel horgos vén ahogy cigány a máglyazüznél kezét melengeti de hogy a rozsé tölgy? akác? mindegy neki — Hallgass! — folytatta emeltebb hangon. — Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat meg egy kancsót, arany betűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üvegszekrényben se látom. Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép cigarettatárcát se hordod. Szégyeiled. Valid be, hogy szégyelled. — Részeg vagy — mondta a sógor. — Nem vagyok részeg—kiabált a tanító. — Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném összetörni az öklömmel ezt az angyalt, ezt a szegény, szép fehér angyalkát, mely azt mondja nektek, hogy szeretlek benneteket . . . Föl is kelt és karjait fölemelte, a karácsonyfa felé tántorgott, hogy összezúzza a gipszangyalt. Csak a húga tartóztatta föl. — Részeg vagy — ismételgette a sógora. — Részeg. — Nem vagyok részeg — rikácsolt a tanító és sírva fakadt. — Csak fáj, nagyon fáj, itt — és a szívére mutatott. — Rátapostatok. Vizet, feketét itattak vele, lassan ki is józanodott és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, hazavitték szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára. Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsánatot kért, mentegette magát a „karácsonyi botrány” miatt, azt írta, hogy nagyon ideges. Otthon, a szünidő alatt, komoran járkált föl-alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem tudott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt. anuárban valami gazdához volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül ballagott haza a végtelen pusztán. Sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Ment-mendegélt a fehér éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémeskutakat látott, behavazott boglyákat, kukoricagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre. Akkor egyszerre valami elérzékenyülés fogta el és sírni kezdett. Könnye lecsorgott és azonnal megfagyott. De jólesett sírnia. Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutotta söröskészlet, a kancsó, melyre arany betűvel van ráírva: Emlék, a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval, s a gipszangyal is, mely oly édesen mosolygott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Michelangelóról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott, és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a szívünk mélyén. Siratta életét és kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, garádicsosan nyírt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt, és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcsó és ízléstelen gipszangyalt, mely oly szomorú és igénytelen volt, mint ő. Édes zsibbadtság bizsergette tagjait, és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolygott, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegység. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ő boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről, és vigye-vigye, fölfelé. Mások tülekedtek, ő azonban türelmesen várt, így lökdösődés nélkül léphetett föl a trolibuszra. Majdnem utolsóként, persze, isko- ilaköpenyes csitrik, kefehajú srácok előzték meg rajban, ám ez egy csöppet sem zavarta. Az ülőhelyeket is a rohamozó tizenévesek foglalták el, ezt meg régen természetesnek tartja. Csak annyi hely maradjon a hátsó traktusban, amennyire a lábát teheti, s valami rés a karok erdejében, amelyen át a fényes kapaszkodó rudat elérheti. A csengő már berregett, amikor a kis cukrászdából kiugrott, s az összezáró ajtók között a járműre préselődött a taréjosra nyírt kamasz. Kezében magasra púpozott, duplatölcséres fagylalt, vállán henger alakú sportszatyor; ennek végét oda is csippentette a szusz- szanva csukódó ajtó, a kölyök azonban egyetlen vállrándítással kiszabadította. A táska így derekához igazodott, annak támaszkodva. s az ajtóhoz nyomulva mindenkinél kényelmesebben utazhatott a fagylaltozó kamasz. Üjabb erőlködő sziszegésekkel megmozdult azonban a kétszárnyú ajtó. s noha a fickó a táskát kö* Az MTI-Press pályázatának III. dijas alkotása tárca-kategóriában. nyékkel is szorította, végül mégis csak kinyílt. A hangszórókból ugyanekkor előrecsegett a türelmetlen női hang: — Kérem, a fagylaltos fiatalember azonnal szálljon le! Csend. A villanymotor is megszeppenve zümmög, éppen hogy le nem áll. — Ismétlem: a kékpólós fiatalember azonnal szálljon le! — Melyik? — kérdezte valaki távolabb, röhögve is mindjárt saját tréfáján. — Igaza van! sipított itt hátul a szemüveges, ősz hölgy. — Szálljon csak le, ha fagylaltozni akar! Néhányan odanéztek, de szót sem szóltak. A fiú eközben mohón nyalta a fagylaltot, fejét is ingatta hozzá, mintha dúdolná: hű, de finom! — Addig nem indítom a kocsit, amíg le nem száll — mondta a géphang a dobozból. — Most mit szívózik ez? — kiáltott valaki középen. — Miről van szó? — nézett föl az újságjából a hájfejű pasas, aki közvetlenül az ajtó mögött ült. Nyitott táskájából időnként karcsú sós rudacskákat húzott elő, s azt ropogtatta. — Cirkuszolnak itt — rántott egyet a fején a mellette kucorgó nő, alighanem a kövér újságolvasó felesége. Annus József: | A fagylalt*
