Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 31 Parlamenti beszélgetések a szünetben Melyik volt a kedvenc bosszúsáaa? Marosán György kormányszóvivő — Hogy mi volt a kedvenc bosszúságom ... Mielőtt kineveztek szóvivőnek, azon bosszankodtam, hogy miért nem ajánlották föl nekem már korábban ezt az állást. Miután felajánlották, azért nehezteltem magamra, hogy miért mondtam olyan gyorsan igent. — Azt hiszem erre a kérdésre tudom a választ: Azért mert. divatba jött a szakmája. Az óvodában a gyerekek sem „tüzet visznek" — hanem szót. — Elhiszem, hogy kívülről vonzó a nyilvánosság fénykörében lenni, de higyje el, mint munka nem könnyű a szóvivőség Egy nehéz helyzetben lévő ország kormányát képviselni — hát azért ennél könnyebbet is eltudok képzelni. Lehetek én akármilyen pontos, korrekt, lehet nekem akármennyire igazam, az embereket az az igazság, amit én hirdetek, nem nagyon hatja meg. Mert ők a problémáikkal élnek. — Lehet a szóvivőnek önálló véleménye? — Nyugaton igen: ott gyakran megtörténik, hogy a szóvivő felenged valamiféle kísérleti léggömböt, és a politikusok figyelik a visszhangot. Nálunk nem divata kiszivárogtatás, inkább arról lehet szó, hogy az én válaszom nem pontos, ilyenkor fennáll annak a veszélye, hogy behív a „főnök” és rendre utasít. — A kormányszóvivőnek van valamiféle közjogi méltósága? — A Minisztertanács sajtóirodáját vezetem, baj, hogy a munkatársi gárdám még nem állt össze. — Az édesapja, a közismert politikus nem szokott „súgni"? — A papa a szárnyaimra bocsájtott, ismeri a véleményemet, tudja, hogy bízhat bennem, bár azzal is tisztában van, hogy én már nem olyan szocializmust kívánok, mint amilyet ő az én koromban építeni akart. Kókai Rudolf, a Jászberényi Hűtőgépgyár pártbizottságának titkára — Már-már ott tartok, hogy a két kis leányunokám szemében tárgyiasultam. Olyan kentaurnak látnak, aki felül ember, alul íróasztal. Kapjuk az országgyűlés információit kilóra, szombaton, vasárnap ülök az íróasztal mellett és készülök a képviselői munkámra. Este H-kor—éjfélkor fejezem be az olvasást. — Ilyenkor viszont nyugodt a lelkiismerete? — Azt hiszem igen, bár nem gondolom, hogy valamennyi témának szakértőjévé váltam. Még szerencsém, hogy egy pártbizottsági titkár kicsit Jolly Jocker- nek számít, mert ötpercenként kell tudnia témát váltani. Egyik percben az MHSZ a fontos, öt perc múlva a Vöröskereszt, tíz perc múlva a munkásőrség. Utána jön egy panaszos munkajogi kérdéssel, majd kezdődik a vállalati tanácsülés. — Ha jól értem, nehezen bár, de csak eligazodik a témákban, mi akkor a bosz- szúsága? — Például az, hogy szeretném a parlamenti gondolatokat megvitatni minél Szélésebb körben, ez viszont jobb esetben is leszűkül a hűtőgépgyár szakembereire, Megértem én, hogy nagyon feszített a ritmus, de ha az előterjesztők tartanák magukat a 30 naphoz, nem zúdulna egyszerre a képviselőkre szinte lavinaszerűen az országgyűlési anyag. — Azért nem baj, ha az unoka tanulni látja a nagypapát ... — Tanul az unoka is: a menyem mesélte, hogy a három és fél éves kisleány felállt a dohányzó asztalra, kezébe vett egy könyvet és elkezdett szónokolni: „Tisztelt Országgyűlés...” Avar István, színművész — Mondhatom azt, hogy ülésről ülésre egyre többet bosszankodom? Mindinkább meggyőződésem, hogy ezt a tempót, amit a képviselői munka igényel, nem lehet tisztességgel végezni. — Azon már túltette magát, hogy kabaréban idézik javaslatát, miszerint felállva voksoljanak a képviselők a vízlépcső ügyében? Más kérdés, hogy aki az ellenkezőjét kérte, azt most vissza akarják hívni. — Nézze: egy üvegbe volt bedugaszolva a társadalom indulata hosszú-hosszú időn keresztül. Most a dugót kihúztuk: nem vagyok benne biztos, hogy jókor húztuk ki, abban sem, hogy egészen ki kellett-e húzni, vagy, hogy kihúzták-e már... De egy biztos: van kapkodás, fejetlenség, és én nem irigylem azokat az országvezetőket, akiknek most kézben kell tartani a gyeplőt. Most mindenki úgy érzi, bátor lehet, kemény lehet. Véleményem szerint Magyarországon nem bátornak, meg keménynek kell lenni — hanem okos- hak. — Ezt a bölcsességet tükrözik az országgyűlési felszólalások is? — Hála istennek egyre okosabbak a képviselői vélemények. És színesek, aminek örülök: gyakran találkozom fogadóórámon az utca emberével, de részem van abban is, hogy elkapják a kabátujjamat az utcán, és hallgatom a panaszokat. Az állampolgárok közül sokan érzik úgy, hogy még mindig nem az ő szájízük szerint történnek a dolgok. — Egy ember, aki képviselő, meg színész, a rádió, a televízió, a színpad tehertételével, milyen ritmus szer rint használódik? — Ezzel nincs időm foglalkozni, csak éppen néha azt érzem, hogy nagyon fáradt, letört, ideges vagyok — és néha bizakodóbb leszek. Nézze, minden embernek van valami kapaszkodója. Az én kapaszkodóm a főiskolai tanár mivoltomban gyökeredzik. Sok időt töltök a fiatalok között és ez jó. Dr. Szentágothai János, akadémikus — Mi volt a kedvenc bosszúságom ... Hogy lehet ilyet kérdezni!? Életem egyik nagy fiaskója a bős— nagymarosi vízlépcső építésének elfogadása. Úgy érzem, elég világosan megin- dokolódott, hogy az építést le kell állítani, várni kell vele, sem a Duna megfelelő szakasza, sem az elvégzett munka „nem szalad el”. — önnek a képviselői presztízsén esett csorba, avagy a tudományén? — Először is nem kérdeztek meg bennünket akadémikusokat, mi a teendő. Pontosabban azt állítják, hogy a „víztudósok” véleményét kikérték, de ez nem elég. Ez az ügy nem egy tudományágnak az állásfoglalását igényli. Amikor én szóhoz juthattam — már későn 1984-ben — azt mondtam, ez sem gazdaságilag, sem energiapolitikai szempontból nem előnyös. Dehát addigra már aláírták a szerződést az építésről, mi már csak tudomásulvétel végett kaptuk meg a dokumentációt. — önnek vannak zajos harcai: korábban azokkal vívott, akik a rák gyógyításához — ön szerint — a hályogkovács módjára fogtak. — Szerencsére ma már látja mindenki, hogy csodaszerek nincsenek és az egész ostobaság volt. Minden esetre hárman írtak könyvet róla, közben pszichoanalitikus vizsgálatot végeztek rajtam, hogy én vajon miért vagyok ennyire ellensége az áltudományoknak? Valamelyik könyvszerzőnek küldtek egy levelet, melyben az én ifjúságomból vezették le az ellenérzéseimet. — Harcaihoz honnan a nagy indulat? — Családi vonás, nagy hangú, szenvedélyes emberek vagyunk. — Milyen a győzelmek és a vereségek aránya? — No ... „Sekély e kéj”... Or. Csehák Judit, szociális és egészségügyi miniszter — Annyi bosszúság ért, hogy nehezen tudom kiválasztani közüle a legked- vemre valóbbat. Még szerencse, hogy azonnal el is felejtem őket. mert ha nem így' lenne, én belehaltam volna. — A mai napon biztosan nem érte bosszúság, hiszen az előterjesztését egyhangúlag elfogadták a képviselők, sőt nagy tapssal is jutalmazták. Nem kellene a költség- vetést is önnek előterjesztenie? — Azért az én előterjesztésem sokkal népszerűbb volt, mint a közpénzek elosztása, hiszen a társadalombiztosítás dolgában azt kellett elfogadni, amit mindenki várt. — Január 9-től emelkednek a gyógyszertérítések — alighanem ez meg a társadalom bosszúsága lesz. — Ha bizonyítani tudom, hogy amit megspórolunk a gyógyszereken, azt odaadjuk családipótlék emelésére, egészségügyi műszerek vásárlására, vagy a nyugdíjak emelésére, akkor azt hiszem kisebb lesz a felzúdulás. De vajon érezni fogja-e ezt mindenki? — Mit hozhat a térítési díjak emelése? — Azt szeretnénk, ha a takarékosság egyik formája már a gyógyterápiában megjelenne. A betegség különböző fázisaiban okos gyógy- szerezéssel meg lehet előzni, hogy a medicinák drasztikusabb és drágább hatásait igényeljük a gyógyításhoz. Aztán az orvos is behelyettesítheti a hasonló értékű, de olcsóbb gyógyszerrel a drágábbat. — Az egészségügyi ellátás a jövőben ingyenes marad? — Ha olyan döntés születik, hogy az egészségügyi ellátást a társadalombiztosítás finanszírozza, akkor nem azt a fogalmat fogjuk használni, hogy az egészségügyi ellátás ingyenes, hanem azt, hogy díjtalan. Palágyi Béla 1988. DEOEMBE Jászberénytől Párizsig TTOt éve a Moulin Rouge-ban táncol Ez a beszélgetés őszi, franciaországi tanulmányút am „mellékterméke”. Még elindulásom előtt hívták fel rá a figyelmemet: ha Párizsban járok, keressem meg feltétlenül Ludnai Évát. Párizs — Montmartre — a Blanche tér egyik sörözője. Átellenben, a tér másik oldalán még mozdulatlan vitorláival a Vörös Malom, vagy ahogy a világon mindenütt ismerik: a Moulin Rouge. Az új esztendőben ünnepel, akárcsak maga a főváros, mely a forradalomra emlékezik, ő születésének 100. jubileumát ünnepli. 1889. október 5-én gyűlt ugyanis egybe a párizsi előkelőség, hogy az „új tánctermet” felavassa. A bálba csalogató falragaszt a kor legdivatosabb plakátfestője készítette, s a nyitáskor este ott ül a nézőtéren Toulouse- Lautrec is, aki törzsvendégként írja majd be nevét a Moulin Rouge történetébe. Azóta százezrek, milliók fordultak meg e helyen, s színpadán világhírességek, Mistinguette, Maurice Chevalier, Josephine Baker énekeltek. Ma is megtelik esténként. Aki turistaként vagy vendégként Párizsba érkezik, aligha hagyja ki a bohémvilág hajdani központját. Hogy élvezhesse a pazar látványt, s az elmaradhatatlan French-Can- cant, amely itt született, és ma is „specialitása” a Vörös Malomnak. Amikor felhangzik a jól ismert muzsika, s tűzpirosban berobbannak a lányok a színre, majd egyszerre magasba lendülnek a csinos lábak: formidable! nagyszerű, a közönség mámoros tapsban tör ki. És a táncosok karában egy magas, sudár, markáns arcú lány... A Blanche téri sörözőben van találkozásunk, november vége, délután. Ott ahová Éva gyakorta ugrik át vagy be, amikor idejéből futja. Két demie-t rendelünk. A pincér csodálkozik. Két pohár söröcske? A művésznő a panachét kedveli (sör limonádéval?). Hússzínű nadrágkosztümöt visel, sima egyenes vonalú, de divatosan széles váltakkal. S ez csak méginkább hangsúlyozza at- létikus termetét. Egyébként semmi kirívó benne, ez most a hétköznapi élet, és nem a varázslatok világa. Mint este, amikor színre lép, s ki tudja hányféle kosztümben parádézik, kékben, fehérben, pirosban ... — Huszonnégyszer kell ruhát váltanom, új jelmezt öltenem az előadás két órája alatt. Nem könnyű, nem is beszélve arról, hogy a spanyol ruhám több méteres fátyoléval és több mint 8 kilós fejdíszével milyen fizikai megterhelést jelent. Ebben járni a tüzes fandan- got... És előkerülnek a szokásos, obiigát kérdések, hogy miként is került ide Párizsba, s hogy egyáltalán mert főleg ez itt az érdekes, hogyan lett táncosnő egy jászberényi kislányból, merthogy Éva ott született, s ott is nevelkedett gyermekkorában. — ötéves lehettem, amikor láttam egy balettelőadást a tévében. Rettentően megtetszett, s kijelentettem: vagy balerina leszek vagy apáca. Szüleim azt hitték, megbolondultam, de én határozott voltam. Es később sem engedtem. Az igazság: nekem mindig jól esett a mozgás, könnyen ment a torna. Egyáltalán nem kellett erőlködnöm, hogy a fejem fölé emeljem a lábam. Innen aztán beszélgetésünk egyetlen nagy, terebélyes monológgá vált; ő beszélt, én hallgattam. Kezdődött a herényi napokkal, a jóízű művészi tornával az általánosban, majd megismerkedés a társastánc szépségeivel szívesen jártam a művelődési házba —, majd az izgalommal teli napok, most is belepirul, hogy felidézi őket, a felvételi izgalmait; a budapesti balett intézetbe kerül, Tímár Sándor osztályába, aztán váratlanul egy csaknem tragikus baleset, hátgerincferdülés, eltiltják a tánctól, s diploma csak külön engedéllyel — azt hittem akkor, hogy terveimből soha nem lesz semmi. És mégis, az első szerződés a Kamara Varietében, egy évre, aztán újabb tragédia, bokaszalag-szakadás — nekem a sors tálcán hozza a megpróbáltatásokat —, ezt is kiheveri, operáció, majd a Maxim Varieté szólistája három teljes évig. Pereg a film, sorjáznak az életkockák, még a sörről is megfeledkezünk. Közben egy-egy biccentés az ismerősöknek. Ca va? (Jó) vagy?) Trés bíen (nagyon jól). S folytatja. Fellépés televíziós műsorokban — Négy évszak, Pop-műhely, közösen Szűcs Judittal... Aztán egy merész lépés. Nyolc táncoslány és négy fiú csapatot alkot, s nyakába veszi a nagyvilágot. Irány Franciaország. Egy cirkusz műsorában lépnek fel. A cirkusz megbukik, se pénz, se posztó, még fizetni sem tud. És akkor; próba- tánc a Moulin Rouge-ban. Minden kedden jelentkezhet egyébként bárki, elég egy telefon, s máris mutathatja, mit tud, a deszkákon. Jelentkezik, s nem is kell végigtáncolnia a próbát, menten szerződtetik. S ennek immár öt éve. Amikor a dolgok pikánsabb oldaláról esik szó, szállongó legendákról, melyek a „szerelem vásáráról” terjengenek, keserűen jegyzi meg: sok embernek túl erős a fantáziája, én, de a többiek is, nem a kalandokat keressük, dolgozunk nap mint nap keményen, a tánc „robotosai- ként", és ha siker van, örülünk. Ha pedig valaki netán felfigyel rám, milyen jól mozog ez a lány, nem tagadom, jól esik. Tudja, nekem mindig egyedül kellett döntenem, s megtanultam, hogy felelősséggel tartozom magamnak. Szó esik még egészen prózai dolgokról is, keresetről, hogy napi 420 frank a gázsi, s közérzetről, — jól érzem magam a bőrömben, opti- mista vagyok —, s a jövő — eddig én tanultam másoktól — idővel én szeretnék tanítani másokat — természetesen táncra, majd váratlan fordulattal, kis gondolkodás után hozzáteszi: azért néha, két előadás között vagy szobámban, amikor egyedül vagyok, elkap a vágy, s ilyenkor néhány pillanatra hazarepülök — anyámékhoz, szülővárosomba, mert hiába, ők nagyon-nagyon hiányoznak nekem. En a karácsonyt is úgy ünnepelem, mint odahaza, fenyőfával, s szaloncukorral az ágain. A franciáknál ez egyáltalán nem szokás. S szilveszterkor is amikor az új évet várjuk, és én bent dolgozom a színházban, mert ez a kötelességem, az első szabad percemben rohanok a telefonhoz hogy én kívánhassak előszói boldog új évet nekik. Elröpül az idő, szinte teljesen besötétedik, szemben a Vörös Malom kigyújtja fényeit. S elkezdenek forogni messzire látszó vörös szárnyai. Mennem kell, mondja az előadásra fel kell készülnöm. És este 10-kor felhangzik a muzsika, Ludnai Éva is ott a színpadon. És a pompás táncok, a szédítő látvány az elmaradhatatlan kánkánnal, száll a szoknya repülnek a lábak — formidable ! Valkó Mihály Hajdúffy Miklós rendező készít tv-filmet a 30-as években játszódó Zsolt Béla színdarabból, az Oktogonból. A film szereplői között található Garas Dezső, Pápai Erika, Harkányi Endre, Martin Márta, Rátonyi Róbert, Bán János és Miklósy György. A vezető Qperatőr Boldizsár Károly. Képünkön: Martin Márta, Harkányi Endre, Pápai Erika, Rátonyi Róbert és Garas Dezső. (MTI fotó: Friedmann Endre) Az Országgyűlés téli ülésszakának első félidejét semmiképpen nem az önfeledt honderű jellemezte. Különösen a költség- vetés vitája vált országos duzzogássá. Az I ülések szünetében a hangulathoz illő kérdéssel kerestem meg azokat, akik a Parlament széksoraiban ülnek.
