Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
8 ___________________________Irodalom, művészet 1 T óth Árpád: Újév reggele Jő és belém kíván sokat A nő, aki rám mosogat. Jön vidáman a szabószámla, S arcáról a bőr le nem hámla. Jön bús, fekete sál alatt A temetési vállalat. Véget ért a Szilveszter-éji szendser. Felkelne az ember. De nem mer. Mert jön a kenetes Basszusú szemetes. S jön az olcsóságmentes Hentes. És buékot nyihogat, ó, Minden páholynyitogató. Fiákeres és ószeres Reámborulnak: ó, szeress! És jön a gyászos Szopránú gázos. És jön emez, és jön amaz, És jön háromszor ugyanaz. Jön a májfoltos Sarki boltos. S jönnek tízezren. S ájultan fekszem. Sőt, jön a bordó Orrú levélhordó. Jönni nem restel Hajlongó testtel Uram s parancsolóm: A házmester. Velejön nyájas kibice, A vice. S tolongnak vadul Az ágyam körül, S direkt mind az én Újévemnek örül. Nyüzsögnek zsúfolt rendben A széken, asztalon, kredencen És a sézlongon. És keresztül a sok tolongón Hozzám jutni alig tuda A guta. Rákóczy Gizella rajza Lázár Ervin: Asszony, gyermekekkel* (Az 1988 őszén lebontott Al- sórácegres emlékére) zóna télen nem akart megjönni a hó. néhány héttel karácsony előtt még feketében, faggyott ; öröngyöket didergőit a táj. Ebből a sötét vacogásból jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni merről jött. azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem is kopogott. — Az Istenért, jöjjön be, hiszen megfagy — mondta neki anyám. Az asszony nem mozdult, szemét szüléimre emelte, és csendesen így szólt: — Engem üldöznek. — Egy nőt? Csecsemővel? Miért? — kérdezte apám. Anyám szelíden megfogta a karját. — Jöjjön már be. — Nem követtem el semmi rosz- szat — mondta az asszony, de ■még mindig nem indult befelé. — Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik. — Jöjjön csak be. Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa, aranyszegélyű világoskék köpenyét, kibontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ráknevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel. — Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk — mondta az asszony. Anyám ránknézett. — Gyerekek, senkinek se mondjátok meg hogy a néni nálunK van! Megértettétek? — Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene — mondta apám —, itt Rácpácegresen nincs senki, aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos. Tudom, akkor mindannyian Be- derik Dürira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülő-féle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, meg- ríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszonyokat. Igen, őtőle félni kellett. Pedig mióta az asszony a gyermekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk. s azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egészen elszemtelenedett. A katonák terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg -mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállott, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják. Fagyott szívvel álltunk, kutat- nak-e? De nem, odábbálltak. Csak Bederik Duri nem állott odább, sőt, megindult a házunk felé. — Ha akarja, most rögtön elmegyek — mondta az asszony apámnak. — A kerten át, nem veszi észre senki. Az MTI—Press pályázatán II. díjat nyert novella — Nem megy sehová! öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el! Bederik Duri estig ott ült. Fülelt. Gyereksírásra lesett. Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a gazdasági épületek takarásában, megjelent Jósvai Jancsi, addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette. — Mit akar, János? — Az asszony meg a gyerek miatt ... — Milyen asszony? — rebbent meg anyám. — Ne tessék félni. Tud róla az egész puszta . . . Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne nálunk. A kerten át észrevétlenül átjöhetnek. így került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz. majd amikor Bederik Duri körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az alsó ház családjához, aztán a fölső házba került, majd vissza a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, aki ne bújtatta volna, ha csak fél órára is. Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral borított diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát aggattak a fenyőágakra. Az asz- szony a kicsivel akkor már újra nálunk volt. — Sötétedés után a pálfai öreghegy alatt várnak rám. Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel. a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygot is magán, túlzás ez az óvatosság,, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kó- ricált! Előlépett a fák közül Bederik Duri. — Állj! Kit visz maga? Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A kezében maradt, diadalmasan lobogtatta. Vágtázva értek az öreghegy alá. valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába. Apám megfordította a lovakat, hazaindulit. Most már az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy tövébe ért, az útmenti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és szívszorongva nézte, hogy a fagyos sötétségben ballangkórókat höm- bölgetett a szél. Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek! Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum Is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett, ö vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű kék köpeny. Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homájból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szieme volt, láthatta, mint a szögesdrót tüskéi, az őrszemek szuronyai, köröskörül a ráadási úttól a Paphegyen át a Vitéz tanyáig, mindenütt katonák, körülzártak bennünket. Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik? A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagy szederfa alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillamt Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott: Odanézz! A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébetdomb fenyőfája, a lőrinci torony. A házak mégis elmosódnak, tünékenyen lebegnek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz, a kezem! Tényleg, mintha elpárál- lana a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem lévők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye... de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom. A had hökkentőn áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell neki lenni, a páncélosról leszáll egy tiszt-féle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog kezében az aranyszegélyű kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, miköztünk, valaki hangosan fölnevet, csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, gazember. Mostmár a többiek is ütik. Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember. katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolgukvégezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó, a földön. Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszámyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohant át a földeken, egyre távolabb, olyan, lesz, mint egy szélűzte ballangkóró. Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezük, az arcuk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volnál nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó. ■■■■■■■■■ Tör® István: A tenger kiröppenö sóhaj a szájon, folyton tálugó rés a szíven, a tenger: a szín káosza, s a rejtelmek fortyogása, sötét, akár a végtelen, s fényes, eleven láva, a gyönyör teljességre válva; a tenger: a szervek kálváriája, a bizsergő nyelv, hogy szavakat csaljon a szájra, a tenger: senkié, de úgy lesz mindenkié, hogy elhiszi benne önmagát, a tenger: a türelem, mely keveri folyton a vágyat, a tenger beszennyez, hogy megfürdethessen, a tengertől szenvedsz, s a tengerért égsz eleven sebben, a tenger elátkoz, hogy feloldozhasson, a tenger: megsemmisít, hogy újként láthasd a világot. Lóránt Zsuzsa: Nő egyszarvúval Szenes Zsuzsa: Ami korábban használati tárgy volt, most dísz
