Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
_1_ Irodalom, művészet 9 Gecse Árpád: Falusi utca lovas szánnal Huh István: Az ember belehibban A városra zuhan a felhő Eltépődik a gát öngyilkos lesz az erdő Felgyújtja magát Az ember belehibban A szív végzet-lucskos jövendő napjainkban Gyors halál futkos Robbannak vonat-bombák Atom-hal ketyeg A tengerek lomhák. Minden évszak beteg Puhul a földi kéreg Alakul végtelenné Emészti marja méreg Örökös holdi csenddé Szenti Ernő: Az őszben vendégeskedő szél A levegőég kontybafont haját Kibontotta az őszben ven- Dégeskedő szél A létező halálhírét Cáfolják a nappal színpadán történtek Hamar megfeketedik az idő A mértéket nem ismerő kijelentésektől A rosszat sejtés logikája szerint Nem lenne szabad elhagynom Előítéleteim celláját A túlerőbe került szószaporítás - Körbefogta mondataim elsötétített városát A velejéig talmi Eszméletét vesztett Ide-oda hánykolódó hullám A velem történtek. Emlék-pernyéje hull rám Kifogtam a jövő elől A legstrapabíróbb múltat A velejéig talmi Fáj és untat Apáti Miklós; A legnagyobb ember legnagyobb, a legmagasabb ember számomra mindaddig, míg Jani bátyám, anyám rokona meg nem jelent nálunk, az apám volt. A két nagy ember, ha találkozott, nem sokat beszélt. Sakkoztak, malmoztak inkább. Bizony, Jani bá volt a magasabb, s ettől napokra szomorú lettem. Jani bá tőlünk nem messze, egy laktanyában katonáskodott. Honvéd cigarettát szívott, apámnak is hozott ajándékba. Ha megjött hozzánk, letekerte lábáról a kapcát. Hidegre fordulván az idő, anyám egy rossz zsákot tett a lába alá, hogy ne fázzon. Aztán elhúzódott a férfiaktól, sütött, főzött, vagy varrogatott, hagyta őket játszani. Meg beszélgetni. Furcsán beszélgettek, nagyon kellett figyelni rájuk, ha az ember érteni akarta, miről is van szó. Ráhajoltak a táblára, rakosgatták a bábokat, és nagy ritkán, ha szóltak, ilyesmiket mondtak: „Ami a tied, tedd el, a másét ne vedd el.” Ilyentájt szokott elhullani a táblán az első bábu. Mire a felelet rendszerint az volt: „Majd el- jő az ideje, mint a szalmakalapnak.” A király nemcsak a legmagasabb bábu volt, de a legtovább is ő maradt a táblán. A magasság, az erő jelképe lett, csakúgy, mint Jani bátyám. Jani bának hívtam a királyt, tudtam, hogy ő a legerősebb játékos a táblán. Apám és Jani bá soha nem veszekedtek a játék miatt, de szavakkal azért meg-megcsipkedték egymást. Ha apám arra gyanakodott, hogy Jani bá egy figurát eldugott, s morogva-mosolyogva meggyanúsította, Jani bá rögvest ráfelelt: „Nem csak egy tarka kutya van a világon!” Ilyenkor hamar meglett a bábu, folytathatták, vagy kezdhették elölről a játékot, annak rendje szerint. Néha, ha nyerésre állt, Jani bá nekem is tett fel kérdéseket, ki rendesen az asztal mellett álldogáltam, s a leszedett bábukat rakosgattam új és új rendbe, nagyság, szín, rang szerint; sokszor negyed óráig is képes voltam szuggerálni a sorból hiányzó bábot, hátha levennék, s elkerülhetne hozzám, kis csapatomba. Ilyen kérdéseket kaptam: „Fekete fenéből iszik egy holt madár, nyoma is fekete, ha fehér mezőn jár.” — Azt kellett rá felelnem, hogy az írótoll. ök meg csak játszottak. És hát ugratták is egymást, mindig a játszma alakulása szerint: „Hová lépsz most meg?” — kérdezte apám, ha sorról sorra haladva sikerült ellenfele királyát bekerítenie. A család dolgai csak ritkán jöttek szóba, a szegénységről nincs mit beszélni. Ha mégis, akkor többnyire anyám porolt apámmal. „Új talp kell a gyerek bakancsára 1” Tudtam ezt én is, de míg nem esett le a hó, az se zavart, hogy lyukas cipőben járok. A talpát úgyse látja senki. Apám értett a cipőkhöz, komoly szerszámai is voltak, a sufniban tartotta őket. Legjobban az tetszett, ha szögezett. Ilyenkor faszögeket kapott a szájából elő, nem is láttam, mikor rakta bele, s ütötte-verte belé mindet a meglyukasztott bőrbe. Szapora, látványos munka volt. „Megy ez mint az ágybaszarás” — mondta, mintha mentegetőzne e tudománya miatt. Nem szeretett kopácsolni. És most újra az én cipőm! Megint velem van baj. De Jani bá és apám oda se hederítettek, játszottak nyugodtan tovább. Ha túl nagy lett a csönd, mindig Jani bá törte meg: — Es, havaz, s úgy lesz tavasz. De még előttünk volt a tél, besütött a szeptemberi nap, csak nem rég kezdődött az iskola. Ott ilyeneket nem hallottam: „Tisza, Duna, Dráva, Száva, törjön el a lábad szára!” Ha magam próbálkoztam az iskolában ilyesmivel, hiába vártam ki a megfelelő alkalmat, beírt a tanító a füzetembe: „ILYET NE MONDJON A GYEREK, A SZÁVA NEM MAGYAR FOLYÖ!” Magyar, nem magyar, mit bántam én azt. Nekem Jani bá volt a magyar, ízességei, bölcs szólásai miatt. Anyám falujából jött, az ország legtávolabbi csücskéből. Egyszer anyámmal meglátogattuk őket otthon, rengeteg rossz ruhát cipeltünk, hátha nekik jó lesz még valamire, legalább a kertben, a földön. Egész éjjel utaztunk másnap délelőtt érkeztünk meg, pedig a rövidebb úton gyalogoltunk Janiék házáig az állomástól, végig a töltésoldalon. Soha annyit nem cipekedtem, soha úgy el nem fáradtam, mint akkor. Ott, a töltésoldalon hallottam anyám találós kérdését: „Ha nem volna, elpusztulnánk, ha sok volna, megfulladnánk, mi az?” — „Hát a víz!” — mondta anyám, de nem nevetett, talán gyermekkorának árvizei juthattak eszébe. Sok folyó járt errefelé, s mind a Tiszába folyt. A Száva? Bántam is én. Jani bátyám találós kérdései huncutabbak, nevetősebbek voltak. Ha már sötétedett, azt szerette kérdezni, míg szeme a sakktáblán őgyelgett, hogy „Két fillér ára, mégse fér a házba, mi az?” — „Hát a lámpavilág”, kacagott rám, mikor elsőre nem tudtam, később meg már nem is akartam kérdésére megfelelni. Anyám persze értette a mondás velejét, oda is morrant a férfiakhoz: — Láttok még! Ha meg nem, hát beszélgessenek. Azt lehet sötétben is. Apám most se szólt vissza, ahogy máskor se. Volt, hogy a vacsorát is sötétben ettük, hisz a száját sötétben is megtalálja az ember. De Jani bá nem állhatta meg szó nélkül: — Ahol kettő elégséges, a harmadik nem szükséges. — Nem azért mondom én, fiam. Dehogyis küldelek. Csak minden olyan drága. . . Oszt nem vagyok én Márjás huncut. . . Azért mindig valami jobbat ettünk, ha Jani bá nállunk járt. Máskor bab, krumpli, ilyenkor meg jutott egy kis -Iákolbász is. Kenyérrel, hagymával ettük, én nagyon szerettem, ritkán. került felvágott az asztalra. — Van még idő vacsoráig. Meg- toldhatná a gyerek cipőjét. A cipő az bakancs volt, a toldás foltot jelentett. — Nincs akkora foltom. — Hát keressen. Egy suszternek ne volna? Apám nem volt suszter, de anyám nagyon vágyott rá, hogy mesterember legyen az ő ura, s nem holmi üzemi munkás, egy kártológép mellett. Leginkább a falusi rokonság előtt szerette mondani: „Az én uramnak arany keze van! Csak kézbe kap egy cipőt, s már meg is van vele. Ugye, apukám?” Mit lehetett erre mondani? Semmit. Apám naphosszat a gép mellett dolgozott, de anyám lelkesítő szózatai közepette már esztendőkkel ezelőtt kitanulta a cipészséget. Papírja nem volt róla, de ügyes keze, az igen. Honnan lettek szerszámai? Sose tudtam meg. A sufniban szinte világosabb volt még, mint benn a szabóban. Apám föltúrt mindent, de nem találta a flekknek valót. — Az nem lesz jó? — kérdezte Jani bá, aki persze kijött a sufniba is velünk. A sarokba bökött, oda, ahol egy kilyukasztott keskeny bőrcsík lógott lefelé bánatosan egy szögről. — Lyukas. Apám is, Jani bá is hallgattak, ók tudták, miért. A mondott bőr tényleg lyukas volt, a gyárban ilyenek futottak a transzmissziókon. Hát persze, lopott holmi! Nem egyszerű lopás volt ez akkoriban, hanem szabotázs. Ha a gépről lekerült a szíj, a gép megállt, leállt a termelés. — Énmiattam nem kell... — mondta Jani bá, kis szünet után. — Apám rám nézett. Nézte, bízhat-e bennem. Pirosodtak a füleim. — Na, jó lesz? — kérdezett rám, mintha tudná, miket gondolok. — Jó. — Nagyon hallgattam, nagyon szégyenkeztem. — De ugye nem fog látszani? Apám a gépszíj kis darabját forgatgatta az én kinőhetetlen bakancsomon, Jani bá hangját hallottam: „Nem hát...” — Verek rá jancsiszögeket is. Csúszkálhaszt majd... „Szikrázni fog!” — gondoltam. „Mint a csillagok!” Mit bántam én már a bőrt! A jancsiszegek. Hogy fognak irigyelni! Apám egy rongyba burkolt késsel megfelelő nagyságúra kanyarí- totta a bőrt, formáját a bakancsomhoz igazítva. Kitömte a száját faszögekkel, sebesen dolgozott az árral, meg a kalapáccsal. stére kész is lett. Csak egy lyukasztás látszott a talpon^ azt nem. tudta mégse eltüntetni. Nem bántam azt se. De a jancsiszögezésre csak télen került sor. Akkorra már nem élt Jani bá. Mint átállt-kiskatonát itt Pesten, a Népligetben ölték meg. Egy tank végzett vele, így mesélte bajtársa, aki tavaszon vetődött el hozzánk, addig bújkálnia kellett. Címünket Jani bá iratai közt találta meg, mégiscsak közelebb voltunk, mint az a tiszavidéki falu, ahonnan Jani bá örökre elszármazott. Csák azt nem értettem, mi az, hogy kiskatona. Egy ilyen nagy ember ? Amúgy a halál már ismerős volt. Tudtuk mindannyian, mi az. Győrfi Sándor: Túri portré II. Csanády János: Kezem a tél kezében Vállamon diófalevél a lábamon klumpa, fejemre könyököl a tél hajamba túrva. Volt, hiszen volt tavasz mikor a nimfa szél borzolta hajam, könnyű hímporral kezén. Illat ‘száll, méh dönög dől a napsugár, mezei, örök pacsirtanóta száll. És ökörnyál libeg a késő őszi fényben, szántásban bibié biceg s barázdabillegető serényen. Arcukon már a bélyeg: aki úgy néz a tél elé — mégegy telet nem ér meg ; a vállán diólevél, és a tűzgömb: a Nap is hideg már nekik, fejük avítt kalap alatt melengetik. A váltam hóesésben, kezem a tél kezében, fejem örök tavaszban s a lábam fábaiv-vasban. Finta Sándor: Pillangó
