Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. DECEMBER 24 A magánynak is van ők/e Keserű ízt prései szádba Kövütt sorsod árvasága Nekidől az éj szemednek Vágyaid'megkérgesednek Főidbe süpped szelíd álmod Míg a cirógatást várod - Valaki mégis csak kéne - Haragra vagy szövetségre A diófabútorokkal berendezett szobában nehezen indul a beszélgetés. Átellen- ben a falon kereszt, alatta a vitrin tetején mosolygós, jóképű legény bekeretezett arcképe. A fia lehetne a velem tanyázó nőnek, akinek a hajába az esztendők már fehér fonalakat szőttek. — ön soha nem mosolyog, vagy nevet? — 1945 augusztusa óta nem — ingatja csendesen a fejét. — Ez valami fogadalom vagy átok? — Talán egyik sem. Amikor Mihályom ott feküdt Pesten a nagykörút macskakövén — hívogatni utaztunk fel Pestre az esküvőre — csak néztem, . néztem. Azóta eltűnt a derűm. — Ném lehetett volna megmenteni? — Az autó összeroncsolta a máját és a veséjét. Még két órát élt a kórházban. — Miért Madarason te- mettette el? — Mert neki is, nekem is éltek a nagyszüleim. Öt a nagyanyja nevelte, az apját anyját nem is ismerté. Én akkor is Karcagon dolgoztam, ő pedig Kunhegyesre járt be motorral. Ma sem értem, miért kellett áthaladni utánam a túloldalra, amikor elindult a járműáradat. Nem bírta megvárni az újabb zöldet — temeti arcába a kezét. Hallgatunk egy sort. Kitekintek az ablakon, a magas kerítés szűk világot zár körbe. — Kevés látogatója lehet, — Akad azért, bár amióta három esztendeje nyugdíjba mentem, csendesebb a forgalom. De nem is kell, mert így csak vele lehetek. Nem hiszi: beszélek a képpel, szólok hozzá, elmesélem a napom történetét, szóval nem vagyok egyedül. Csodálkozva ránézek, mire kissé szégyellősen fordítja el a tekintetét. — Ne higgye, hogy bolond vagyok. Csak egy 58 éves háklis nő. Olvasgatok, kötök, horgolok: a rokonságot én látom el meleg sállal, pulóverrel, kesztyűvel. — Merre laknak a rokonai ? — Malmőben. Még a negyvenes években oda ment férjhez a nővérem, és ott él a családja. Már unokájuk is van kettő. Nyaranként meg karácsonyra eljönnek, én nedig tavasszal keresem fel őket. — Ne haragudjon, de önről hallottam egy furcsaságot. — Tudom: azt, hogy hetente kiballagok a temetőbe. Nemcsak én csinálom ezt, sokan mások is. Az igaz, Mihály sírján mindig friss a virág, nedig elhiheti, hogy a nyugdíjam még most sincs ötezer forint. Ha fújja, ha hordja, elgyalogolok hozzá. Csak ha esik, maradok veszteg. Az olyan időt nem szeretem, mert akkor is csúszós volt a kő, amikor a drágám az autó elé. . . nem bírja befejezni a mondatot, pityeregni kezd. Fél négyet üt a díszes veretű, hosszú falióra. A nehezen indult beszélgetésünk ismét elakad. A fülünkben zakatoló csendet én töröm meg. — Bocsásson meg, ha tapintatlan e kérdés, de engem nem hagy nyugodni, ön soha nem akart többé férjhez menni? Látom a képeit á falon, és nehezen hiszem el, hogy más kérője nem akadt. — Nekem ő az első, meg az utolsó. Lett volna Karcagon legyeskedő több is, de olyankor mindig eszembe jutott: ki látogatja akkor majd az ő sírját, hiszen rajtam kívül az égvilágon senkije sincs. Ki visz virágot neki? így maradtam, miközben rohantak az évek, és már festenem sem kell a hajam, ha öregnek szertnék látszani. Így van jól, ha már így alakult. A munka éltetett, a betegek, ha felgyógyultak: most is kaptam eddig 23 karácsonyi üdvözletei. Szégyellem magam, de sokszor azt sem tudom, ki lehetett • az illető, és vajon mikor is gyámolíthattuk a kórházban ? * * * Az biztos, hogy egy 59 éves életvidám legénylakást semmiképpen nem így képzeltem el. Az első pillanatban azt hittem: botanikuskertbe toppantam, annyi volt a különböző kúszó, mászó, mennyezetre, falakra fel- kapaszkodó növény. Jutott belőlük a konyhába is, noha jóval kevesebb mint amennyi az előszobában pompázott. Ámbár Dzsó bácsit úgy mutatták be, mint virtigli agglegényt — aki angolos becenevét attól kapta, hogy vagy tíz évet foglalkozott a szigetország nyelvével, de csak annyi ragadt rá, mint a skót parasztra, aki negyven szóból vígan eldiskurál — azért a diskurzusunkat szabadko- zással kezdte. — Nem kérem, nős is voltam én, még pedig úgy istenigazából egy napig. — Hogyhogy? — Heten voltunk testvérek: hat lány, meg én. Mondanom se kell, hogy kiszolgáltak, akár a pasát a háremben. Büszke is volt rám asztalos édesapám, és sokszor mondta: Jani fiam, majd te viszed tovább a szakmát itt Szolnokon. Nem teljesedett a vágya, mert engem a ráspoly, meg a gyalu helyett jobban érdekeltek a számok, ezért lettem mérnök. Elég az hozzá, hogy 1957-re minden nővérem, de még a három húgom is férjhez ment, dn nekem nem akaródzott a holtodiglan-holtomiglan. Minek? Amikor édesanyám még a széket is letörölte alattam? Azért mindig érdekeltek a szoknyák, és mivel akkoriban Pesten dolgoztam, ’58-ban megismerkedtem egy táncosnővel. Csudára megtetszett, fülig belehabarodtam. Formás, mutatós fruska volt, ámbár néhányan pusmogtak: vigyázz, mert kikapós. No, nálam aligha marad ilyen, majd én betöröm, adtam a bankot. ’59 októberében megesküdtünk, és miVel ő csak négy nap szabadságot kapott, elhatároztuk, másnap elutazunk Fonyódra, ahol az egyik húgoméknak nyaralója volt. Hát mit ad az ég, az én tubicám megérkezésünk délutánján angolosan távozott néhány ruhadarabjával. Csak egy cédulát hagyott maga után a tükörre téve: legyél boldog, tévedtem, hogy hozzádmentem, de még mindkettőnknek minden helyrehozható. Puszil: Bea. — Régi magyar szokás szerint kötelet, szöget keresett. .. — Régi magyar szokás szerint úgy leittam magam, mint a sivatagi teve. Egy nap kellett, hogy kijózanodjak, csak másnap javultam annyit, hogy hazavonatozzak Szolnokra. /Vége van a nászúinak anyukám, mondtam. Bea rájött, hogy igen helyett nemet kellett volna mondani. Kis híján mentőket kellett hívni a szüléimhez. Később papíron is szakítottunk. és most ő Svájcban él, dehát a nős voltom már senki sem mossa le rólam. — Azóta agglegény. — Igen. Az ágyamhoz igen, de a szívemhez nem engedtem senkit közel. — ön kimondottan derűs, víg ember. Nem hiányzik az életéből a gyerek ? Mintha jélhő suhant volna át a tekintetén, — De... Azt hiszem, hiányzik. Mostanában sokszor érzem — hiszen mi nagy családnak számítottunk — ha két napnál többet vagyok itthon, az ürességtől szinte kiabálnak a falak. Igaz, most még telik az idő, de jövő májustól már a postás hordja a járandóságot. — Ezek szerint nincs megoldás? — Talán lesz, hiszen van egy 44 éves tanárnő barátnőm. Művelt asszony, ő gyerektelen özvegy, én meg egynapos házas, és elvált. Hároméves a viszony, és a múltkor novemberben amikor nagy hideg volt, így szóltam hozzá: tudod, olyan jó ebben a zimankóban egy meleg hálótárs a szobában, ezért ha megkapom az ob- sitot, tisztelettel elveszlek. — Mire ő? — Akkorára nyitotta a szemét, akár az esthajnalcsillag, majd a homlokomra tette a kezét, és a szemembe nézett: drága, világcsavargó Janikám, nem vagy te beteg? Már tegnap is olyan furcsán néztél rám. Lehet, hosy mindez az influenza szövődménye? Mert ha nem, és szívből gondolod. . . D. Szabó Miklós Mészáros István ká- polnásnyéki lakos december 13-án töltötte be 105. születésnapját, és ezzel Fejér megye — de talán az ország — egyik legidősebb polgára. A Kápolnásnyék melletti grófi tanyán született 1883-ban. Tejszállító munkás volt. Hat gyermeke közül három még él. Rozália 82, Teréz 83, Ferenc fia pedig 71 éves- Nyolc unokája és ilO dédunokája van. Egészséges, szemüveggel olvas, mindössze a hallása romitAl meg kissé. MTI-fotó: Kabaczy Szilárd ^-íjLü"
