Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
1088 DEOEMBER 24 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Harminc esztendővel a nagy lagzi után Kevi emlékezek az ’58-as napokra 1958. december 6-án országra. de talán nem túlzó az állítás, hogy a fél világra szóló lakodalmat rendeztek Túrkevén, hiszen a hazai napi- és hetilapokon, a rádión kívül beszámolt a jeles eseményről a TASZSZ, az Üj- Kína hírügynökség, sőt még a Szabad Európa Rádió sem hallgatott róla. Kilenc helybeli pár — akik közül szinte mindenki a kevi Vörös Csillag Tészben dolgozott — mondta ki az anyakönyvvezető előtt a holtomiglant- holtodiglant. A szövetkezet gáláns házigazdának bizonyult, hiszen az összes költséget állta, a 3 ezer 100 vendégnek három helyen is terítettek. ötven cigányzenész húzta Hogy senki se maradjon éhen: ötven asszony készítette napokig a csigatésztát, összesen 110 kilót, ötven hintó szállította a vendégeket, és ugyanennyi cigányzenész húzta a talpalávalót. Félszáz birkafőző puhította a kimúlt, jámbor bégetők földi maradványait, szám szerint negyvenhetet. Rajtuk kívül erőszakos halál áldozata lett még hét, kétszáz ki - Jós hízó, kétszáz tyúk, az aszályos torkok öblögetésére pedig 750 liter bort, 25 liter pálinkát, 50 láda sört és 10 liter likőrt biztosított a közös gazdaság. Igen ám, de az efféle lakodalom akkor válik messzi földön híressé, ha arra távoli vendégek is érkeznek- Éppen ezért a kilenc pár nevében Kerekes Imre és Farkas Róza is elutazott néhá- nyadmagával hívogatni a fővárosba. — Nagy volt az izgalom, hogy minket választottak erre a feladatra — villantja fel azokat a napokat Kerekesné. — Ma is világosan emlékszem, 1958. november 29-én utaztunk Pestre. Voltunk a pártközpontban, ámbár Kádár János éppen a szabadságát töltötte. De Hunya Pista bácsi, a kínai és a szovjet nagykövet, valamint dr. Münnich Ferenc akkori miniszterelnök elfogadta a meghívást. Sőt Münnich Ferenc azt is mondta: ennyire kedves felkérésnek bűncselekmény lenne eleget nem tenni. így azután ő volt a lagzi díszvendége. Azt sem felejtem el soha, hogy amikor este jöttünk haza, Kecskeméten hallgattuk a rádiót, mivel az egész elhangzott az esti krónikában. Egyébként Kerekesék ma is a téeszben keresik a kenyerüket: a férj a húsüzemben, az asszony pedig a központban, mint irattáros. Náluk is, mint általában a kunoknál nagy a családi összetartás, és a pénzük sem sokat romlik a kredencen, hiszen a lányuk, vejiik révén már két unokával is dicsekedhetnek- Ami pedig a 22 éves fiukat illeti, úgy tűnik, hamarosan ő is a házasság révébe jut. Gyenge Imre és Szabó Erzsébet is egyike volt egykoron a kilenc párnak: Imre fogatosként, Erzsébet pedig növénytermesztőként dolgozott a téeszben. Négy évi udvarlás után ők is december 6-án álltak az anyakönyvvezető elé. Birkavacsora az évfordulóra — Én úgy érzem, a mi házasságunkra a mai napig nem lehet egy szavunk sem, jónak mondható — sommázza az eltelt évtizedeket felesége egyetértésével Imre. — Hű maradtam a téeszhez is, noha ez a 38 éves tagság sem nekem, sem a többieknek nem tűnt mindig diadalmenetnek, hiszen sokszor keservesen csordogált a forint. — Hógy segíthet magán ilyenkor az ember? — veszi át a szót Erzsébet, a felesége. — Ügy, hogy jószágtartással pótolja amit lehet. Évente 20—25 hízót azóta is leadunk, és ebből, a keresetünkből, no, meg a két kezünk munkájából épült ez a ház is. Egyébként ketten havi 10 ezer körül hoznak haza,, és mivel a két felnőtt gyerekük már párra talált, tovább gyarapodott a család. Karácsonyra a két unokát szabadidőruhával lepik meg, de öltönyt kap Imre is, mivel a téesz, illetve a TOT novemberben több évtizedes fáradozását Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetéssel ismerte el. Azért nem feledkeztek meg az egykori nagy lagzi harmincadik évfordulójáról sem- A szép jubileumot egy 70 kilós birka bánta: a konyhában és a szobában terítettek, mivel harmincán ülték körbe az asztalokat. A sorstól még annyit várnak, hogy adjon vagy húsz hasonló évet egészségben, békében. Mert ha ez a kettő meglesz, a többi rajtuk, a szorgalmukon nem múlik. Ahány pár, annyi színes emberi sors. A kilenc vőlegény közül minden bizonynyal a harminc évvel ezelőtti jeles napok előtt Bácskái Imre sorsa alakult a legizgalmasabban. — Én ugyanis az esküvőnk előtt három nappal még kis- katona voltam: ráadásul nem , akármilyen helyen: az Országházban és a Honvédelmi Minisztériumban. Ekkor már „túlóráztunk”, azaz rátöltöt- tünk pár hetet a szolgálatra: amikor hogyan, hogyan nem, de végre elintézték a leszerelésemet. Az viszont tény, hogy személyim akkor nem volt. — Mégis elmondhatta az igent? — Szerencsére nem azon múlt. A felesége, Julianna így idézi fe] azokat a napokat: — Münnich Ferenc minden menyasszonyt, így engem is felkért, megforgatott. Szépen énekelt, szeretett dalolni, szóval jól érezte magát. Minden pár kapott tőle, a Minisztertanácstól, egy gyönyörű étkészletet, de a többiek nászajándékként hoztak paplant, zsírosbödönt, kannát, edényt, vasalót és már a jó isten sem emlékszik, hogy mit- A téesz is kiutalt személyenként ezer- ezer forintot ruhára, a legszükségesebb holmikra. Bácskáiéit abban az évben úgy vágtak neki a közös életnek, hogy a sógoruk adott nekik egy 150 kilós hízót. Imre egyébként 27 évig tehenész volt, nem is akármilyen, hiszen a megyei fejőversenyt megnyerte, az országoson pedig második lett. Négy éve juhász, élete párja pedig otthon szorgoskodik: teheneket tartanak, jószágokat nevelnek. Várják az unokákat A két nagylányuk már férjhez ment: biztatják őket, mert még a várva várt unokák nem érkeztek meg. Készülnek februárra, a Julianna napra, amelyre szűk rokonságot, 36—40 embert hívnak. Természetesen a kunok eledele kerül az asztalra. — Csak az egészségünk meglegyen! — búcsúznak tőlem, miután kikísérnek a Szeles utcai ház kiskapuján. Ennyit szerettem volna elmondani a kevi kilences lakodalom néhány résztvevőjével. Sajnos azóta az egyik párnál a férj, a másiknál a feleség már a temetőben alussza örök álmát. Egy család elköltözött, egy pedig elvált- A jeles napokra pedig azóta is szívesen emlékeznek a keviek: egyre színesebben, ahogyan időben távolodnak tőle. Meglehet, egykoron így kezdik: hol volt, hol nem volt gyerekek, valahol Szolnok megyében. Keviben történt az eset. De jól figyeljetek, mert a mesével ellentétben ez igaz .. . D. Szabó Miklós Protekció és kéregetés Vadházasság a kórház és a vállalatok között Dr. Bényei Magdolna, a Hetényi Géza Kórház és Rendelőintézet főigazgató-helyettese a megyei pártbizottság szerdai ülésén — meghallgatva a megyei tanács elnöke által az idei költségvetésről és a jövő évi előirányzatokról előterjesztett tájékoztatót — felszólalt, és kifejtette nézeteit a kórháznak nyújtott vállalati támogatásról és az egészségmegőrzési programról. Mivel az egészségügy mindig a közérdeklődés előterében áll és a főorvosnő által vázolt gondok megoldása viszonylag széles körre tartozik, ezért felkerestük dr. Bényei Magdolnát, és véleménye részletesebb kifejtésére kértük. Első kérdésünk így hangzott: — Miért iian. önöknek szükségük vállalati „szponzorálásra”? — Azért, mert az egészségügynek mindig nagyon kevés a pénze. Viszonzásul előnyt biztosítunk az illető vállalat dolgozói számára. — Ne mondjuk nyíltabban úgy, hogy néhány vezető számára? — Nézze, a szponzorálás általában személyek közötti kapcsolatot jelent... — Magyarul azt, hogy ha egy vállalati vezetőnek fáj valamije, akkor a kórháznak, valójában azonban a kezelőorvosának vesz valamilyen, a gyógyításához szükséges műszert? — így is fogalmazhatunk, mert ez a tevékenység nem intézményesített. Nem vagyunk egyformák, van, aki élelmesebb, kezdeményezőbb az orvosok között is. Emberileg érthető, hogy aztán ragaszkodik a munkájával szerzett műszerhez. — Csak élelmesség kérdése a szponzorálás kezdeményezése? — Nemcsak az, néha a kíméletlen szükség is ráviszi az embert a kéregetésre. — Például? — Például tudományos tanácskozás rendezése alkalmából. Nyolc-tíz vállalatot is össze kell járni, mire összejön a rendezéshez szükséges pénz. — ön ilyen esetben milyen érzéssel állít be a vállalatvezetőkhöz? — Mintha teljesen pőre lennék. Végtelenül kiszolgáltatva érzem magam. Valami hasonlót érzek ahhoz, amit a vállalatvezető érezhet akkor, amikor meztelenül fekszik a vizsgálat közben. — Mindig a kórháznak szükséges műszert veszik meg a szponzorok? — Néha más fontosabb lenne. Persze, csak az egész kórház szempontjából mondom ezt. Az ajándékozott műszerek között akad elavult és használhatatlan is, ami csak ott porosodik. A vállalatvezetőknek nem kell tudniok és többnyire nem is tudják, hogy a kórháznak mire van szüksége. — Ez az egész gyakorlat nem rejt magában korrupciós lehetőséget? — Szerintem igen. — Megérett tehát a változtatásra. Hogyan lehetne ezt a folyamatot helyes mederbe terelni? — Az volna tisztességes és igazságos, ha a vállalati támogatásnak. valamilyen szervezett formáját alakítanák ki. Meghatároznák például, hogy egy-egy vállalat menynyi pénzt fordít az egészségügy támogatására és azt az összeget befizetnék mondjuk az egészségügyi osztály számára. Onnan pedig a legfontosabb beszerzéseket finanszíroznák. Most az ilyen célokat szolgáló összeg nagyon szétforgácsolódik. Ugyanakkor megyénk műszerezettség tekintetében az országos átlag alatt van. — A szponzorálásnak van más formája is, nemcsak az egyénekre koncentrálódó ... — Több vállalattal van társadalmi szerződésünk. Valamilyen támogatást nyújtanak a kórháznak, mi meg előnyben részesítjük őket. Most már annyian vannak, hogy szinte mindenki protekciós. — Ez is kóros tünet... — Szerintem is felülvizsgálatra szorul ez a gyakorlat. — Visszatérve az előbbi témára: gondolja, hogy ha megszűnik a szponzorálás egyénekre korlátozott folyamata, és szervezetté válik, akkor nem boldogulnak az ügyeskedő orvosok? — Szeretném hangsúlyozni, hogy az egyéni kapcsolatokon alapuló szponzorálás is haszonnal jár a betegek szempontjából. Példa erre a jászberényi kórház esete, ahol ilyen módon európai hírű gasztroenterológiai osztályt hoztak létre. Mégis az a véleményem, hogy az üzemek által nyújtott támogatás szervezettebbé tételével nagyobb eredményeket lehetne elérni. Persze, a „kijárás fajta” orvosok bizonyára akkor is tüsténkednének, de az már az ő magánügyük lenne. Az orvosnak nem az a feladata, hogy kéregessen. — Pedig sok mást is az orvos feladatának tartanak ... — Itt van például az egészségmegőrzési program. Senki nem veszi komolyan, és mindenki az orvosok feladatának tartja azt is, ne- dig nem rájuk tartozik elsősorban, hanem a tanácsra, az oktatásügyre, az élelmiszer- iparra, a környezetvédelemre és így tovább. A saját posztján mindenkinek oda kellene hatni, hogy sikk legyen az egészségmegőrzés. Megfelelő pénzügyi alapot kellene biztosítani ehhez, és a mostaninál jóval nagyobb propagandát, mert másként nem lesz kellő egészségvédelem, csak a róla szóló iromány gyarapodik. — Köszönöm a beszélgetést. Simon Béla Hat kérdés a szerétéiről Van-e Önben szeretet? Jakab Béla számítástechi- kus — Természetesen van bennem szeretet: elsősorban a szüleím, a családom. a gyerekeim iránt. Ez azt jelenti, hogy mindenre képes vagyok értük. Szerintem a szeretetnek az a lényege, hogy az ember időt, energiát nem sajnálva segít a másikon. Ha igazán akarjuk, van időnk arra, hogy törődjünk a szeretteinkkel. Ha hazamegyek munka után, nem újságot olvasok például, hanem játszom, tornázom a gyerekekkel. Szerintem nincs is olyan ember, akiben ne élne szeretet. Legfeljebb valamiért nem mutatja ki. Szeretnek téged ? Jakab Zita iskolás: —Ügy érzem, engem szeretnek. Az iskolában is, meg otthon is. Az iskolában a gverekek megérzik, ha a tanáruk szereti őket vagy sem. Azt a tanárt, aki szereti a gyerekeket, viszontszeretik. Hogy otthon is szeretnek, azt abból érzem, hogy játszanak velem és kedvesek hozzám. Hogy megveszik azokat a játékokat. ajándékokat, amelyekre vágyom. Szeretetreméltó-e az igazgató? Szűcs Ferenc, az OTP megyei igazgatóságának igazgatója: — Én nem tudok felelni a kérdésre. hogy szeretetreméltó vagyok-e. Csak azt tudom elmondani, hogy én úgy érzem, általában kedvelnek az emberek. Hozzá kell tennem, hogy szerintem egy vezetőnek fontosabb, hogy elfogadják, mint szeressék a munkatársai. Az igazgatót szerethetik azért is, mert engedékeny, határozott. Ez pedig jó. Előfordul, hogy döntést kell hoznom, ame lyik nem szimpatikus . a dolgozónak, vagy meg - kell fegyelmezni valakit, ö nyilván akkor (vagy utána is) nem szeret engem. De az sokkal fontosabb, hogy elfogadja a döntésemet, belátja, hogy igazam volt. •Hogy az ügyfelek szeretnek-e? Sokszor olyan emberek mondanak köszönenem nem olyan tet, akiken segítettünk, de én már nem. emlékszem rá. ő viszont nem felejtette el. Az ügyfelek közül nem mindenkivel tudunk jót tenni, és aki az igazgatóig eljut, annak már valamilyen problémája van. Ha viszont érzi, hogy megértem a gondját. hogy emberséges vagyok. elfogadja, ha nem tudok segíteni. Szereti a betegeket? Tóth Gizella, szakasszisztens: — Még sose gondolkodtam el ezen a kérdésen. Véletlenül kerültem ide, a megyei kórház bőr- és nemibeteg gondozójába 1971-ben, azóta is itt dolgozom. Tisztelem az embereket, jó érzés számomra. hogy segíteni tudok rajtuk, hogy hozzájárulok a gyógyulásukhoz, és igyekszem megérteni a problémáikat. Azt hiszem, ez együtt a szeretet. A mi szakmánkban olyan készségekre van szükség, hogy az ember pillanatok alatt kontaktust tudjon teremteni, bizalmat ébreszteni maga iránt, hiszen itt intim dolgokról is sokszor szó esik. Hogy szeretem a betegeket (és ezzel a munkatársaim is így vannak) azt mi se bizonyítja jobban, mint hogy egyre jönnek a karácsonyi üdvözlőlapok tőlük. Ha nem szeretném a betegeket akkor már nem itt dolgoznék. Vágynak-e az emberek a szeretetre? Szabó Mihályné, óvónő: — Igen, nagyon vágynak rá. Ezt a gyere- a kéknél I nagyon észre lehet venni. Az a gyerek, amelyik otthon nincs központban, vagy nem kapja meg azt a szeretetet, amire vágyik; itt, az óvodában ’ próbálja megszerezni. Gyakrabban odajön hozzánk, odabújik, törleszkedik. Az óvodai foglalkozásokon szoktunk beszélgetni a szeretetről, a családról. Ilyenkor a gyerekek elmondják hogyan szeretik őket, hogyan foglalkoznak velük otthon. Van. amelyik elmeséli, hogy őt szeretik, mert ezt vagy azt vesznek neki, tehát az anyagiakkal méri az érzelmet. (Minden ember vágyik a szeretetre. -Ha csak magamból indulok ki: az édesanyámtól, a férjemtől, a gyerekeimtől maximálisan megkapom a szeretetet mégis igényem van rá, hogy mások is szeressenek, és én is tudjak másoknak is szeretetet adni. Mostanában elég közömbösen. szeretetlenül élnek az emberek, és ezt nagyon megszenvedik. Ha csak a gyerekeket nézem: van olyan óvodásunk (nem is egy), akit korán reggel hoznak be, este pedig majdnem utoljára viszik el. Az a gyerek, aki otthon nem kapja meg a szeretetet, agresszívvé válik. Így akarja felhívni a figyelmet magára. Az se baj, ha ezért összeszidjuk, mindegy neki, csak foglalkozzunk vele. Mi a szeretet? Hamar István, református lelkész: » — Pál ) apostol első Ko- • rinthu- si levelének XIII. fejezetében így fogalmazza meg: „a szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuval- kodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem háborodik fel, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal”. Többek között azt is írja még: a szeretet mindent hisz, mindent eltűr, mindent remél. A szeretet soha el nem múlik. Ilyen szeretetre azonban csak Krisztus volt képes, de az embernek is ez a mércéje, ezt akarja elérni, ilyennek kellene lennie a szeretetnek. Az isteni szeretet feltétel nélkül elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, mégis tisztító érzelem. A világi érzések közül talán a házastársi szeretet hasonlítható ehhez; úgy kellene szeretni a házastársaknak egymást, hogy elfogadják a másikat olyannak, amilyen, nem próbálják a maguk képére formálni. Ugyanakkor ez a szeretet átalakítja a házastársat, mert elvárásaink, igényeink vannak vele szemben. Paulina Éva 1
