Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. DFOFMBER 24. Szülőföld Ha régvolt, távoli is, és elhalványították már az esztendők, a szülőföld akkor is kitörölhetetlenül él bennünk. Végérvényesen beivodótt a rjigerckbe, visszaköszön a szavakban, a hangsúlyokban, a gesztusokban. Hónapokig, sőt akár évekig is észrevétlen marad, aztán elég egy hang, egy szín, egy mozdulat ahhoz, hogy az emlékezetbe mélyen bevésődött alakok újból életre keljenek, a régmúlt izeket újra ott érezzük a nyelvünk hegyén, s a már-már elfeledettnek hitt történetek új élességgel váljanak ki a szürke háttérből. Vállaljuk vagy tagadjuk, pózként vagy természetesen viseljük a szülőföld jegyeit, a végeredmény ugyanaz: velünk van, elkísér egy életen át. Erről vallanak most az elszármazottak. Mint itatóspapírba a tintafolt A tágra nyíló ajtó, a szélesre húzódó, s rögtön beljebb invitáló mosoly nem lep ugyan meg, de mégis szokatlan. Végtére is nem egy lakótelepi ház egyik lakásának ajtajában, hanem Raisz Gusztávnak, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium miniszterhelyettesének irodai előszobájában állok. Amikor helyet foglalunk a kényelmes fotelben, úgy látom, beszélgetőtársam szívesen pergeti vissza az idő kerekét, egészen a kezdetekig. — Tősgyökeres Szolnok megyei vagyok — mondja — sőt — leszámítva az egyetemi éveket, meg ezt az egy esztendőt, amióta kineveztek ide — egész életemet a Tisza mellett az Alföldön töltöttem. Annak ellenére, hogy városi gyerek voltam — hisz Szolnokon születtem — mindig is vonzott a vidék. Talán ez sem véletlen, hisz a nagyszüleim falun, Cibakházán éltek, s én, mint gyerek, a nyaraim zömét ott töltöttem el, s mélyen, mint itatóspapírba a tintafolt, belém ivódtak azok az évelt, s a későbbiekben ez meghatározta a pályaválasztásomat is. Noha abba, hogy én mezőgazdász lettem, az is belejátszott, hogy apám olyan foglalkozást űzött, ami a vidékhez kötötte — állatorvos volt — és sihederként sokat segítettem neki. Csukás István költő és író. Számtalan kötet szerzője, a gyermekek által adományozható Mosolyrend lovagja, Süsü sárkány és számtalan más közismert mesefigura megalkotója, ötvenkét éves. Kisújszállás szülötte, s ezt az örökséget nemcsak személyi igazolványának bejegyzésében őrzi, hanem hangsúlyaiban és kunos arcformájában is. — Kisújszállási vagyok, ott születtem, ott nőttem fel. Az apám kovácsmester volt, a rokonaim máig is ott élnék. Oda kötnek meghatározó gyerekkori emlékeim, és ezekből máig is táplálkozom. Egyrészt íróként, hiszen a könyveimben nagyon sok kisújszállási nevet, arcdS, figurát írtam meg. A praktikus oldal mellett viszont az is igaz, hogy az ember, ahogy távolodik a gyerekkorától, úgy gondol így aztán, amikor válaszút elé érkeztem, azt mondtam, hogy mezőgazdász vagy állatorvos leszek. Végül agrármérnöki diplomát szereztem, de az is igaz, hogy a mezőgazdaságon belül az állattenyésztés jobban érdekelt. Az egyetem elvégzése után, 1964-ben a cibakházi téeszbe kerültem gyakornoknak, rá égy évre pedig már főagronómusnak neveztek ki. Az ott eltöltött huszonhárom esztendő, túlzás nélkül állíthatom, hogy meghatározta az életemet. A korábbi ismeretség bővült, és befogadott a falu. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy meg tudtam nyerni az emberek bizalmát. Ez persze nem volt túl nehéz, hisz otthon is a pontosságra, precízségre, emberségre tanítottak, meg arra, hogy az embernek úgymond sohasem szabad megjátszania magát. S ezeknek a tulajdonságoknak a hasznát a munkámban láttam igazán. Menjünk sorban: a pontosság ahhoz kellett, hogv ha például eljött a vetés ideje, akkor nem volt mese, azt el kellett végezni. A precízségre a minőségnél, az emberségre pedig mindig szükség volt, hisz sosem felejtettem el, hogy a tervszámok mögött emberek vannak. Tehát a velük való kapcsolatot legalább olyan fontosnak tartottam és tartom ma is, egyre nagyobb nosztalgiával rá, úgy szépülnek meg a képei. Én magám elég jó .tanuló voltam, és sokat olvastam kisiskolás koromban. Emlékszem, hogy családi szo- káskénfo karácsonyra és más ünnepekkor általában könyvet kantunk otthon ajándékba. A könyv szerete- te azóta is elkísér. A könyveken túl persze mást is kaptam Kisújszállástól. Ha lehet, még a könyveknél is többet köszönhetek a városszélnek. a kovácsműhely udvarának. Az volt a mi kaszinónk. Jöttek az emberek parkoltatni, és furán lelassult ott az élet. Nem siettek, várakozás közben sokat beszélgettek, mi gyerekek meg ott téníe- regtünk a lovak és szekerek között. Azt érzem én igazán nagy kincsnek, hogy szabadjára hagytak bennünmint a szakmai felkészültséget. Mert lehet valaki csodálatosan jó szakember, de ha nem ért az emberek nyelvén, fabatkát sem ér az egész. Ezt igazán az utóbbi tíz évben — amikor a termelőszövetkezet elnöke voltam — éreztem igazán. Abban a munkában nagyon fontos volt a megbízható családi háttér is, hisz volt egy évtized, amikor egyetlen napra sem mentem el szabadságra, s így feleségem viselte a terheket. Ami pedig a mostani munkámat illeti meg kell mondanom, nem volt haszontalan abban az egy termelőszövetkezetben eltöltött több mint két évtized. Hiszen, ha itt hozunk egy határozatot, akkor rögtön fölvetődik bennem a kérdés, hogy vajon miként reagálnék rá, ha még mindig téeszelnök lennék. Ez az egyik oldala a dolognak, a másik pedig az, hogy mióta itt vagyok — éppen a napokban számoltam össze — hatvannégy olyan értekezletet, tájékoztatót tartottam, ahol száznál többen voltak. Ezeken az ösz- szejöveteleken tömérdek gondot vetettek fel a résztvevők, s én pontosan a gyakorlati tapasztalatok alapján azonnal el tudtam dönteni, hogy azok közül mi a valós és mi a mondvacsinált probléma. És ez kétségkívül óriási előny, hisz itt a minisztériumban éppen most folyik az új agrárpolitikai tézisek kidolgozása, ami feltehetőleg hosszú távra meghatározza majd a magyar mező- gazdaság fejlődését. Ennek érdekében sűrűn konzultálni kell a gyakorlati szakemberekkel, amit én rendszeresen meg is teszek. Szinte havonta megfordulok Cibakházán, és hetente 1—2 napot biztos, hogy vidéken töltök. Ezt a kapcsolatot sem emberi, sem szakmai szempontból nem szeretném elveszteni, nagy szüségem van rá. Mert akárhogy is történtek a dolgok, én még mindig a gyakorlati szakemberek közé tartozónak tekintem magam. két. és bizony nagyon sajnálom a mai városi gyerekeket. Velünk akkor valami borzasztó fontos dolog történd: megismertük a természetet, az életet, a növényeket, az állatokat, a vizet, a hajnalt, a falusi estét... Mindent; testközelből éltünk át, és jó útravalót kaptunk. Megtanultuk a világot, mégpedig olyannak, amilyen az valójában. Ahhoz persze idő kell, hogy az ember úgy igazan neki merjen fogni a gyerekkor emlékeinek, élmény, u nek megírásához. Sok Uő szükséges, hogy megülepedjenek ... Embereket, figurákat elővesz az író, de egy hosszabb műben feldolgozni. az más. Én még nem mertem hozzáfogni ... Versben nagyon sokat írtam Kisújszállásról, de a vers az más. Könnyebben csúszik a toll hegyére. A regényhez azonban lennie kell már az íróban egy kis távolságnak ahhoz, hogy boldoguljon a témával. Annál inkább, mivel önmagát is el kell helyeznie, és ez nem könnyű. Én még ódzkodom tőle. Van bennem szándék, de még nem érett meg igazán. Példám erre Móricz is, aki lényegében szintén az élete vége felé írta meg a gyerekkorát. Pedig c aztán igazán vérbő, és rengetegei!: dolgozó író volt. A kisújszállási gimnáziumba jártam néhány esztendőt, és erre végtelenül büszke vagyok. A debreceni kollégium kihelyezett gimnáziuma Volt már néhány száz éve ez az iskola, ahol Arany János tanított többek között, és persze Csokonai. Nem beszélve arról, hogy Móricz Zsigmond diákja volt a kisújszállási iskolának. Erre már gyerekként nagyon büszkék voltunk. Sokan éltek még az én gyermekkoromban is, akik emlékeztek Móriczra, mini kisdiákra, erős volt tehát a kultusza. Tizenhárom évesen az akkor alakult és híressé vált békéstarhosi népi kollégiumba kerültem, majd az érettségi után, tizennyolc évesen Pestre. Mi voltunk az Munkám során jól nevelt rikkancs módjára mindig, mindenhová már jó előre „bekiabálom”, bejelentem magam és érdeklődöm, mikor szánnának rám pár percet. Így történt ez most is. Persze gyanítottam, hogy nem lesz könnyű dolgom, ha Szabó Gyulával, a színésszel akarok találkozni. Hisz elfoglalt ember. De végülis a Színház és Film- művészeti Főiskolán — ahol immár kilenc éve művészi beszédre okítja a színészpalántákat — a minap sikerült utolérnem. S, amikor jövetelem céljáról, indulásáról, a szülői ház melegéről, a szülőföld semmihez sem hasonlítható varázsáról, s az otthonról hozott muníció fontosságáról faggattam, így válaszolt: — Tudja, amikor a gyerekkoromról kérdeznek, előttem mindig Kunszent- márton sejlik fel, hisz odavalósi születésű vagyok. Szüleim egyszerű parasztemberek voltak, kilencen voltunk testvérek, de végül négyen maradtunk, mert a többiek korán meghaltak. Nehéz éveket éltünk át, s a közösségi érzés már ott kialakult bennünk, mert egymásért koplaltunk, ha nem volt mit enni, és egymásnak dugdos- tuk a szájába, ha mégis akadt valami harapnivaló. Ami pedig a színészetet illeti hát ez is onnan ered. Hisz a szereplési vágy is a gyermekkorban jelenik meg. Emlékszem, négyéves lehettem, amikor a faluban tartott előadást egy utazó cirkusz, és a levente-pálya mellett állították fel óriási sátrukat. Szerencsére jegyeket nemcsak pénzért, hanem háziállatokért kutyákért, macskákért is adtak. Nekünk volt egy matuzsálemi korú Bundás nevű házőrzőnk, azt vittem el belépőjegy fejében. No, hát utolsó nagy eresztés a népi kollégium hullámban, és óriási dolog, hogy. lehetőségünk nyílt a tanulásra. Ekkor már jélentgettek meg nyomtatásban verseim, és fiatal költőként bejárogat- tam irodalmi társaságba, ahol a külsőm, az arcom miatt kisebbfajta néprajzi érdekességnek számítotam. Le sem tagadhattam volna, hogy honnan jöttem, öreg költő barátom Vas István, azon melegében fabrikált is egy hexametert, ami így szólt: Itt a Csukás István. Most jött, egyenest én akkor csodálkoztam rá legelőször a fűrészporos porondra, s utána jó darabig csak cirkuszosdit játszottunk a velem egykorú gyerekekkel. Ugyanakkor pedig a bátyám iparos volt és az ottani iparoskörben pontosan ő szervezte a különböző műkedvelő előadásokat. Gyermekszínészként ott debütáltam, de tulajdonképpen nem színész, hanem zenész szerettem volna lenni. Apám azt mondta, hogy rendben van, de sose lehet tudni, hogy változik a világ, így először tanuljak ki egy tisztességes mesterséget, aztán csinálhatok, amit akarok. így kerültem Pestre a Csonka János Gépgyárba, ahol gépszerelő lakatos lettem, de továbbra is zenéltem. Hegedűsként bekerültem a gyár szimfonikus zenekarába is. Aztán 1949- ben hirdettek egy országos tehetségkutató versenyt, színész jelölteket kerestek, két barátom unszolására, viccből kitöltöttem a felvételi lapot, és sikerült a vizsga. Ha most azt gondolja, hogy véletlenül lettem színész, akkor téved. Nem szeretném, ha szerénytelennek tűnnék, de meggyőződésem, hogy ehhez a pályához tehetség kell. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor szegény anyám kivette' a kotlós alól a tojásokat, és átvilágította őket. Nézte, hogy van-e magjuk. Itt ezen a pályán az nagyon fontos, hogy legyen az illetőnek valami belső magja, tehetsége hisz a színésznek naponta meg kell újulnia, mindig ki kell bányásznia magából mindent amit csak lehet. Hogy is magyarázzam? Dante, amikor megtörtén, soványan végigment Firenze főutcáján, összesúgtak mögötte az emberek, mert aki úgy megtudta írni az Isteni Színjátékot — a kunoktól. Azóta Pesten élek. Fiatalon nagyon tetszett a nagyváros nyüzsgése, ahogy azonban öregszem, egyre több nosztalgiával gondolok haza. Túl nagy nekem ez a város... Most már nem szeretem annyira. Kisújszálláson az utcában, sőt a fél városban ismerték egymást az emberek. Köszöntek egymásnak, tudtak a másikról, és segítettek is. Itt pedig?! Az sokkal emberkö- zelibb világ volt. .. mondták — az biztos járt a pokolban. Jegyezze meg: nagy színész is csak az lehet, aki járt a pokolban: az önismeret poklában. Nekem itt a főiskolán nagyszerű tanáraim voltak: Sulyok Mária, Simon Zsuzsa, Lehotai Árpád, hogy csak néhányat említsek közülük. Ők is arra tanítottak, hogy az ember ismerje meg önmagát és magán keresztül a világot, mert csak úgy tud tükröt tartani mások elé. S pontosan ez a mi szakmánk lényege. Szóval, ezek nagyon fon-, tos dolgok, de mellettük legalább annyira döntő, hogy mennyire belátó, megértő, mennyire jó és hűséges az ember. Én például a főiskola elvégzése, vagyis 1954 óta a Thália Színház tagja vagyok. Ez a hűség nem az épületnek, hanem a mesterségnek szól. Nem mu- lyaságból vagy gyávaságból maradtam ott, hanem a szolgálat miatt. Tulajdonképpen szolgálat az is, amit itt a főiskolán csinál az ember. Ezzel kapcsolatban meg azt vallom, amit Kosztolányi is mondott, miszerint a kötelező tetszés megöli az ízlést. Nálam semmi sem kötelező. Nem kell fölmenni a színpadra, csak aki akar. Gondoljon csak bele: szomorúan, görcsösen semmit sem lehet produkálni, hisz a didergő madár sem tud dalolni. Vagyis, itt a hallgatók az óráimon tulajdonképpen azt - csinálják, amihez kedvük van. Egy dolog kivételével. Ezek a gyerekek sokat tudnak, de nem tudják a Himnuszt, meg a Szózatot. Ezt viszont megkövetelem tőlükrAmikor jó pár évvel ezelőtt az akkori elsősöknek mondtam, hogy a következő órára tanulják meg mindkét verset, egy hallgató felállt és jópofán megkérdezte, hogy akkor öltözzenek piros fehér zöldbe? Én csak annyit válaszoltam, hogy ez nem szükséges, de a piros mellett ne feledkezzenek meg a fehérről és a zöldről sem, hisz az egyetemes emberi kultúrába a magyar is beletartozik és nem is akármilyen szinten. Félreértés ne essék: nem nacionalista és hőzöngő magyarokat szeretnék nevelni, hanem olyan embereket, akiknek soha többé ne kelljen szégyenkezniük magyarságuk miatt. És higgye el nekem, hogy ezt a meggyőződésemet is otthonról, a szülőföldről hoztam magammal. Nagy Tibor N. T. Emberközelit világ volt... I,. M, I . Tükröt tartani mások elé
