Szolnok Megyei Néplap, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-30 / 285. szám
Kommunista aktíva a Budapest Sportcsarnokban (Folytatás az 1. oldalról) tik szándékukat a vezetés lejáratására, a folyamatok olyan típusú felgyorsítására, amely egy ponton már kezelhetetlenné válik. Ügy tűnik mostanában, hogy a legnagyobb tekintélyű államhatalmi szervezet, a Parlament lejáratásával, s a választások előrehozatalának kierőszakolásával akarják a vezetést kényszerlépésre késztetni. Eltúlozzák a többpártrendszer lehetőségét, felnagyítják vélt előnyeit. Zavarják nemzetközi kapcsolatainkat. Védelmi rendszerünk lejáratására és szétzilálására törekszenek. Hangulatot keltenek a hadsereg ellen. a közbiztonsági erők ellen azon a címen, hogy sokat fordítunk rájuk. Követelik a Munkásőrség megszüntetését azzal az indokkal, hogy nem törvényesen működő testület. Látszik tehát, hogy célirányos, végiggondolt koncepció alapján akarJogos az a kérdés is, amit mindenütt hallok, amikor különböző közelségekkel találkozom : hogyan jutottunk politikailag is ilyen nehéz helyzetbe. Egyetemes-e, tör- vényszerű-e a szocializmus válsága időről időre? Erre akkor tudok válaszolni, ha röviden visszatekintünk azokra a tapasztalatokra, amelyeket akkor szereztünk, amikor 1956 után konszolidáltuk a magyarországi politikai folyamatokat. A magyar politika akkor nyíltan és határozottan szem- befordult egyrészt a sztálinizmussal, másrészt az ellenforradalommal. Élére állt a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán megfogalmazott elvek magyarországi megvalósításának. Elkezdett egy hosszú utat, melynek célja az állampolgári szabadságjogok kiszélesítése volt. Mindez megerősítette a nemzet öntudatát — olykor eltúlzott nemzeti büszkeséghez is vezetett, hiszen divat voltakkor önmagunkról állítani, hogy mintaország vagyunk és élenjárunk a reformtörekvésekben. Ezzel együtt is erősítette azt a kohéziót, mely összefogta az országot. A nyolcvanas évek második felére kialakult bizalmi válságnak is több oka van, éppúgy, mint a köz- megegyezés korábbi kialakulásának. Gyorsan romlott a gazdasági helyzet, s ez egy borús jövő képét, a kilátás- talanságot vetítette elénk. Kiderült, hogy a gazdasági gondjaink alapvető oka a kialakult termelési struktúra és a műszaki színvonal, amely nem felel meg a nemzetközi versenynek, a világpiac követelményeinek. Hiába nyitunk a világ felé, termékeink nem versenyképesek, gyenge, közepes minőségűek, többségük csak magas költséggel állítható elő, s ezen rövid távon nem lehet változtatni. Nehezíti a helyzetünket, hogy a bizalmi válság — valljuk be — először a pártban alakult ki. Miért? A párttagság úgy érezte, s ma A kibontakozó reformfolyamatok sodrában is arra törekszünk, hogy biztosítsuk a széles értelemben vett termelési eszközök, a fejlesztési források társadalmi tulajdonának elsődlegességét és meghatározó szerepét. Tisztában vagyunk vele, hogy az állami tulajdon a társadalmasításnak csupán egyik lehetséges, és önmagában elégtelen formája. Az állami tulajdon társadalmi jellege nem attól függ elsősorban, hogy annak minősítjük-e, hanem attól, hogy hogyan szolgálja a társadalom érdekeit, törekvéseit. Régen vallom, hogy egy rossz hatékonysággal, pazarló módon, veszteséggel működő állami vállalat társadalmi jellege és hasznossága eleve megkérdőjelezhető. A hatékonyság alacsony vagy magas foka azonban általában nem a tulajdonforma következménye. Itt szeretnék szólni a mezőgazdaság kollektivizálásáról. mert újabban hallani ják széjjelzilálni a szocializmus intézményrendszerét. A kérdésre tehát — amit feltettek — az a válaszom: a magyar párt és társadalom jó irányba halad előre, de rögös az út, és benne van a bukás esélye is. Ellenségeink is tudják ezt és spekulálnak rá. Osztályharc ez a javából. Eredménye csak tőlünk függ; attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell, határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, a.biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és — ne legyen illúzió — fehérterror uralkodik el. Nemzeti összefogás kell tehát, és nem politikai válság. is úgy érzi, hogy osztoznia kell a felelősségben, miközben nem volt tényleges beleszólása a folyamatok alakulásába, nem volt valóságos befolyása a kialakult helyzetre. Ide kapcsolható még a demokrácia és a nyilvánosság viszonylagosan alacsony színvonala. Felvetődik tehát a kérdés: a szocializmus maga került-e válságba vagy sem. Nekem határozottan az a véleményem, hogy nem. Nem a szocializmus van válságban, hanem egy gyakorlat, amelyet meghaladott az élet. Mi a célunk, mit kell tennünk? — Ez a legfontosabb kérdés, amit meg kell válaszolnunk. Határozottan kijelentjük, hogy folytatjuk a szocializmus építését, és erre hívjuk az egész magyar népet. Célunk változatlan: felépíteni a kizsákmányolástól mentes, osztály nélküli társadalmat, amely tagjainak biztonságot, végzett munkájuk alapján jólétet nyújt, lehetővé teszi az egyéni és kollektív alkotóerők szabad kibontakozását. Szocializmust akarunk, de az eddiginél demokratikusabb módon, olyat, amelyet alapvetően az jellemez, hogy az eddigi hagyományos, túlközpontosított politikai gyakorlatot felváltja egy új típusú, plurális szerveződésre épülő, alulról építkező, de felülről is támogatott, harmonikus egységben működő politikai rendszer. E politikának milyen elemeit kell korszerűsítenünk és szem előtt tartanunk? Mindenekelőtt, a személyiség szabadságának és alkotóképessége kibontakoztatásának biztosítása érdekében arra törekszünk, hogy a társadalom minden munkaképes tagja lehetőleg azonos elv alapján vehessen részt a társadalmi munkamegosztásban, és eszerint részesüljön a jövedelmekből. Ez nem más, mint az elosztás szocialista elve, tehát a teljesítményelv megvalósítása. az „új földosztás” igényéről is. A szövetkezetesítés, a mezőgazdaság kollektivizálása nemcsak a tulajdon társadalmasítása szempontjából volt történelmi jelentőségű lépés Magyarországon, hanem az egész magyar falu modernizálásának az útját is jelentette. Hazánkban ez az út nagyjában és egészében sikerekhez vezetett, a magyar mezőgazdaság felzárkózott az európai élvonalhoz, és képessé vált a hazai ellátás zavartalan biztosítására. Természetesen reformokra, továbblépésre itt is szükség van, de nem az alapok gyökeres átalakítása a feladat. A főtitkár ezután röviden szólt a magántulajdon szerepéről. Emlékeztetett arra, hogy az Egyesült Államokban járva egy újságíró kérdésére azt mondta: a ‘magántulajdon 25—30 százalékos részesedését tudja elképzelni. De, sajnos, nem fenyeget az a veszély, hogy ezt az arányt el tudnánk érni. A magántulajdon kiiktatása pazarló, költekező életmódhoz segítette azt a réteget, amely már hozzájutott olyan eszközökhöz, amelyeket visszacsatolhattunk volna a termelésbe, s olyan terheket kellett az államnak felvállalni, amelyek következményei milliárdok- ban mérhetők. Nem attól kell félteni a szocializmust — mondotta —, hogy a magántulajdon aránya esetleg eléri az egyharmadot — ami csak nagyon hosszú távon biztosítható —, hanem attól, hogy a társadalmi tulajdonban lévő termelőeszközöket nem tudjuk elég hatékonyan működtetni és kihasználni. Ilyen érték, amely a szocializmus megvalósításához megőrzendő és fejlesztendő, az oktatás, a képzés és a művelődés monopóliumának megtörésére tett korábbi lépéseink következetes folytatása, ezt nem megtagadni, hanem a mai viszonyoknak megfelelően folytatni kell. Kultúrpolitikánk 1956 után nagy lépést tett ezen az úton, de új követelményeket fogalmazott meg az élet, és tovább kell haladnunk a demokratizálódásban — a középiskolás és egyetemi fiatalok ebbéli követelésében nagyon sok igazság van —, s szerény lehetőségeinken belül is egyre többet kell fordítani az oktatás, a képzés, a művelődés anyagi bázisának fejlesztésére. Szeretnék arra is kitérni, hogy megjelent egy új veszély a közéletünkben, az esélyegyenlőség helyett az egyenlőtlenségnek a konzerválódása. Ennek az alapvető oka valószínűleg a jövedelem-differenciálódásban, egy vagyonos réteg kialakulásában keresendő. Az egyenlőtlenség már az induláskor, az iskolában, majd a pályakezdésnél tapasztalható. Márpedig nem mondhatunk le a nemzet szellemi tőkéjének bővítéséről és gyarapításáról, nem konzerválhatjuk az esélyegyenlőtlenséget. 1 Fontos célunk a demokKérdést kaptam a politikai pluralizmusról is, ezért szeretném erről elmondani a véleményemet. Fontos a politikai pluralizmus, de csupán egyik feltétele a demokratizálódásnak. önmagában annyit jelent, hogy egy tagolt, differenciált társadalomban, az eltérő érdekek demokratikusan jutnak a felszínre. A politika csatornáján jelzik létüket, s a politika eszköztárával lehet egyeztetni, integrálni ezeket az érdekeket. Mi többre vállalkozunk, mint a politikai pluralizmus kialakítása és gyakorlatának meghonosítása. Az állam és a politikai hatalom társadalmasításán munkálkodunk. Ez az erősen központosított hatalmi funkciók leépítését és a helyi önigazgatási funkciók fejlesztését, kibontakoztatását igényli. Az egypártrendszer viszonyai között a politikai pluralizmus gyakorlatának egyik biztosítéka és szervezeti kerete a legszélesebb politikai folyamatokat átfogó Hazafias Népfrontmozgalom. Lehetőséget ad a vitára, az eltérő vélemények egyeztetésére, a társadalmi ellenőrzésre, az alkotó közéleti munkára és így alkalmat ad a hatalom gyakorlására is. A szocializmus alapvető értéke a szabadság, a személyiség szabad fejlődése, valamint a közösségek demokratikus önrendelkezésének kibontakozása. Ebből következik, hogy olyan társadalmi viszonyok kialakítására törekszünk, amelyekkel megteremtjük minden egyén szabad fejlődésének a lehetőségét, s ez magában foglalja az egyéni és a kollektív szabadságjogok garanciáit is. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert mostanában egyre többet lehet hallani, hogy a személyes szabadság kibontakoztatásának egyik akadálya a kollektivizmus. Márpedig — s ratizmus továbbfejlesztése, kiszélesítése. A hatalom szocialista jellegének továbbfejlesztése is csak így lehetséges. A politikai intézményrendszer radikális reformja tehát nemcsak a gazdasági reformfolyamatok kibontakoztatásának feltétele, hanem egy valóságos szocialista megújulásnak is a kritériuma. A legnagyobb változásokra tehát most itt van szükség. De ha ez igaz, akikor vajon nem ellentmondás-e állítani, hogy az ellenséges erők épp ezt a reformfolyamatot akarják túlhajtani. Nem, mert meggyőződésem : történelmi léptékkel mérve is jelentős az a reform, amelyet ma valósítunk meg a felépítmény átalakításában. Ez évek vagy évtizedek munkája. Tőlünk most azt várják, hogy hónapok alatt teljesítsük. Ezt nem vállalhatjuk. Egyszerűen azért nem, mert itt sem lehet másként építkezni, mint alulról-felfelé. Először és mindenekelőtt a párton belül kell végigvinni a reformfolyamatot; ezzel párhuzamosan újra kell gondolni a párt, az állami és a társadalmi szervek közötti kapcsolatot; végig kell vinni minden politikai intézményen belül a megújulást, így az államhatalmi és kormányzati szervekben is. Ha nem akarunk kapkodással újabb kudarcokat szenvedni, akkor csak higgadtan, körültekintően és következetesen járhatunk ezen az úton. Ezért valljuk változatlanul: uralkodóvá kell tenni azt a felfogást, hogy a demokrácia nem ajándék, ellenkezőleg, történelmi vívmány, amelynek nem a termelésben, hanem a politikában és a közéletben van szerepe. S ez azért fontos, mert itt is tettenérhető egy szerepzavar. Nagyobb figyelmet fordítunk a termelési demokráciára, mint a közéleti demokráciára, holott a termelésben nem a demokratikus módszerek az elsődlegesek, hanem — elnézést kérek a kifejezésért — a diktatórikus, kemény, következetes irányítási eszközök a célravezetóek. (Taps.) ezt önök is tudják — a kollektivizmus a szocialista és kommunista mozgalom, a munkásmozgalom egyik legértékesebb tulajdonsága és hagyománya. Erről nem mondunk le! Ezért az egyén és a közösség dialektikus kapcsolatát kell ápolnunk, mert valljuk, hogy az egyén csak a másokkal való közösségben találhatja meg fejlődésének lehetőségeit, eszközeit és feltételeit. Mán- utaltam rá: meggyőződésem, hogy a szocializmus kibontakoztatásának fontos velejárója, de feltétele is társadalmunk tagjai létbiztonságának megőrzése és fenntartása. Az elmúlt négy évtizedben e téren nagyon sokat tettünk, az utóbbi időben azonban — úgy tűnik, elsősorban a termelésből fakadó gondjaink miatt — nem tudtuk megőrizni azt a létbiztonságot, amelyre a politikai stabilizációhoz szükség lenne. Éppen ezért a termelőerők dinamikus fejlesztésével, a versenyképesség kibontakoztatásával, a korszerűbb gazdálkodás megteremtésével el kell jutnunk addig a pontig, ahol kunét birtokába jutunk azoknak az anyagi javaknak, melyek a létbiztonság fenntartásához szükségesek. Egyik nagy politikusunktól, Károlyi Mihálytól szeretnék idézni: „A szocializmusba vetett hitem sokmindenért kárpótolt, amit elvesztettem, mert megrögzött pesszimizmusom ellenére sem kételkedtem abban, hogy a szocializmus egy napon majd anyagi valósággá válik. s hogy harcunkra szükség van, hiszen csak úgy juthatunk előre. Társadalmunk betegségeinek egyetlen gyógymódja a szocializmus. Ez volt a véleményem mindig, és ma is így gondolkodom, mert a korunkban divatozó áttérések és megtérések ellenére maradtam megrögzött szocialistának". Az első magyar köztársaság elnökének szilárd meggyőződése a mi számunkra is követendő példa marad. (Taps.) Sok kérdést kaptam a gaz- laságról — e témakörről egy bevezető megjegyzés. Az elmúlt években a gazdasági kibontakozás feltételeként joggal szóltunk a politikai intézményrendszer strukturális korszerűsítéséről. Van azonban a dolognak egy másik oldala is. Politikai stabilitást gazdasági fejlődés nélkül nem lehet hosszú távon biztosítani. Kölcsönhatás van a kettő között, ezért a gazdasági fejlődés feltétele a politikai kibontakozásnak. Ezért mondom, hogy a mai kiélezett politikai helyzetben a legfontosabb politikai tett az eredményes és hatékony termelőmunka. A gazdaságban ma igazán két nagy feladattal állunk szemben: rövid távon és nagyon kemény feltételek között teljesíteni kell külföldi adósságszolgálati kötelezettségeinket, mérsékelni kell a fizetési mérleg hiányát, leféTettünk ezen a téren valamit. A kívülálló közvélemény számára keveset. Nem is csodálkozom rajta. Mert az eredménynek a terhét és az árát a lakosság fizette ki igazán. A strukturális változások mellett a másik nagy kérdés a pénzügyi egyensúly alakulása. Itt mindenekelőtt gazdaságirányítási rendszerünknek, a kormány irányító munkájának a gyengeségei érhetők tetten. Politikai gondjaink is nehezítették a kibontakozást. Ismét megéltük azt, amit oly sokszor máskor, hogy egy dolog az elveket lelkesen megszavazni, és más dolog azt a gyakorlatban megvalósítani. Miközben azt hittük, hogy csökkent az ellenállás a növekvő teljesítmény-követelményekkel szemben, mást tapasztaltunk a gyakorlatban. Űjból felerősödtek a részérdekek védelméért indított akciók, és nem egy ilyen erőfeszítés eredményre is vezetett, megakadályozta a veszteséges és perspektívátlan vállalatok felszámolását. Bízunk benne, hogy a gazdasági feltételek, a nemzetközi feltételek ösz- szességében javulni fognak. Ugyanakkor el kell azt is mondanom: növeli a gondunkat, hogy a KGST-beli együttműködésünk nem fejlődik a kívánt mértékben, piaci problémáink kiéleződtek, mozgásszabadságunk e téren leszűkült. Nagy gond ez számunkra, mert a Egy egyszerű történelmi tapasztalatra is szeretném a figyelmüket felhívni. Tudomásul kell végre vennünk, hogy gazdasági bajainkra orvoslást csak munkával lehet találni. Felelősen mondom: a rossz munkaszervezés, a pontatlanság, az alacsony minőség, a munkaidő és a munkaeszközök kihasználatlansága miatt legalább annyi veszteség ér bennünket, mint a piaci megkülönböztető intézkedések miatt, amelyeket üzlettársaink velünk szemben alkalmaznak. Sok kérdést kaptam a pártról — erről is szeretnék szólni. Mindenekelőtt szeretném azt a régi igazságot leszögezni, hogy a párt az nem más, mint eszköz a szocializmus felépítéséhez. Ugyanakkor — és ezt is hangsúlyozom — eszköz, de nem játékszer, amit, ha megununk, kidobunk a szemétdombra. (Taps.) Mi a társadalmi bázisa ennek a pártnak? Minden olyan réteg, amely érdekelt a szocializmus felépítésében, a nemzet felemelkedésében és egy katonai konfliktusoktól mentes Európa megőrzésében. Ez azonban nem egyfajta passzív magatartást, hanem erkölcsi és politikai felelősségből fakadó aktív támogatást követel. Egy párt vagy a több párt — ez most nagy divattéma. Az Országos Pártkezve az eladósodást. Ezzel egyidőben — és ez a másik nagy kihívás — kezdeményeznünk kell a gazdasági struktúra megújítását. Megkerülhetetlen feladat mindkettő. Nehezíti a két gazdasági feladat teljesítését, hiogyj mindezt a szocialista demokratizálási folyamattal együtt akarjuk végigvinni. A menetrendet megfogalmaztuk, ismerik. Először az 1986. novemberi központi bizottsági ülésen néztünk szembe azzal a ténnyel, hogy a XIII. kongresszuson megfogalmazott gazdaságpolitikai program korszerűtlen, teljesíthetetlen, nem bírja ki az élet kritikáját. 1987 júliusában megfogalmaztuk a teendők fő irányát, majd erre épült szeptemberben a kormányprogram. Ez a stabilizációs program nem vállalkozott többre, mint arra, hogy kezelje a rövidebb távú fizetési problémákat, megpróbálja az eladósodási folyamatot megállítani, és lassan, fokozatosan elindítani a gazdasági szerkezet korszerűsítését. KGST-vel való együttműködés gazdaságunk számára alapvető jelentőségű. Abban is bízunk, hogy az erőforrásainkat bővíteni fogja a külföldi működőtöké bekapcsolása a gazdaságba. Nem nagyon tolonganak a kapuban a tőkések. Stabilizációs programunk központi kérdése — a Parlamentben világosan beszéltünk róla — az adósságállományunk kezelése. Ennek kapcsán néhány nyilatkozat meg is zavarta a közvéleményt. Folyamatos finanszírozási gondjaink rákény- szerítettek bennünket, hogy alapos leltárt készítsünk. Adósságállományunk teljes összege, követelésállományunk csökkentett nettó összege korábban is ismert volt. Tehát egyszerűen nem igaz, ami elterjedt, hogy nem tudtuk, mennyi az adósság. Mit nem tudtunk? Azt, hogy a követelések mennyire reálisak. Mi mobilizálható belőlük, melyek a régen lejárt követeléseink, egyáltalán visszaszerez- hetők-e, bekapcsolhatóak-e a termelés folyamatába? Merre tehát a kitörés iránya? A kitörés az exportnövekményben van, mégpedig a konvertibilis export növekedésében. Ügy látjuk, hogy évi 5—7 százalékos bővülést kell elérnünk, s ennek érdekében — ha ezt hosszabb távon biztosítani kívánjuk — le kell bontanunk azokat az akadályokat, amelyek az export ösztönzését gátolják vagy késleltetik. értekezlet állásfoglalása egypártrendszer keretei között képzeli el a szocializmus felépítését. Jogilag ugyanakkor mi azt nem tagadhatjuk — milyen alapon is tennénk —, hogy többpártrendszer is létezhet Magyarországon. Mi hozta felszínre ezt a vitát öt hónap után? Az, hogy meg akarjuk teremteni az egy- párt vagy többpárt törvényes működésének alapjait. A Magyar Szocialista Műm káspárt törvényes alapja az Alkotmányban rögzített. Az Alkotmány azonban a többi pártról nem rendelkezik. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a különböző társadalmi tömörülések, egyesületek és pártok működésének ma rendezetlen a joggyakorlata. Ehhez új törvényt kell alkotni. A törvényelőkészítő munka hozta tehát felszínre ezt a vitát, és nem a politikai szükségszerűség. A Magyar Szocialista Munkáspárt mindig deklarálta, hogy nemzeti és internacionalista elkötelezettségű, marxista-leninista párt szervezeti működésének egyik alapelve a demokratikus centralizmus. Vállalja a múltját és vállalja nemzetközi elkötelezettségeit. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy minden állampolgár elfogadja-e a párt marxista-leninista jellegét, (Folytatás a 3. oldalon) A nehéz helyzet okai A társadalmi tulajdon szerepe Pluralizmus és demokrácia Gazdaság és politika A munka az első
