Szolnok Megyei Néplap, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-29 / 284. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988 NOVEMBER ?9 Gázra várva Újszászi hideg napok Karácsonyra talán már meleg lesz Lisa Iovino mutatja be a Sony helyi központjában az uliravé- kony compact disc lejátszót, amelynek súlya kevesebb mint fél kilogramm. (Te- lefotó — MTI Külföldi Kép- szerkesztőség) Szabadság-e a szabadság? Például az előadónak, a bolti eladónak és a gépkocsivezetőnek Hét év körüli, lázas szemű, náthás kisfiú ül velem szemben Űjszászon, a Sallai út 23 alatti lakásban. Egyetlen helyiséget, egy szobát, tudnak csak — űgy-ahogy — fűteni, a többi a korán beköszöntött csikorgó hidegben olyan, akár a jégverem. — Persze, hogy voltam szabadságon, de csak papíron, mert a valóságban ez azt jelentette, hogy az itteni, benti munkám helyett nyakig csöppentem a másikba erre a 25 napra — sorolja Szedmák Imréné, a Hűtőgépgyár jászárokszállási gyárának az előadója. — Kicsit nehezen értem. — Arról van szó, hogy ezt az öt hetet igen aktív munkával töltöttem. Már két éve így telnek a „pihenés” napjai, ámbár valószínű, hogy további nyarakra hasonló programban lesz részem. — Tulajdonképpen mit csináltak? — Untuk már az 52 négyzetméteres bérlakást, és félkész állapotban vettünk egy kertes házat. Ezt hoztuk, hozzuk rendbe, főleg családi, rokoni, ismerős alapon, amelyhez én is nagyon kellek. Főztem, meg ott segédkeztem, ahol szükség volt a munkámra. Vittem a cserepeket, fűrészeltem a salakblokkokat, szóval nem unatkoztam. Ugyanis a kettőnk 12 ezer forintos havi keresetéből arra nem futja, hogy naponta ötszázat adjunk egy segédmunkásnak. — Megéri ez a feszített tempó? — Nagyon, mert végre a két gyereknek, meg nekünk a férjemmel saját otthonunk lesz. Igaz, olykor érzem: fáradt, meg ideges is vagyok. De nincs más választás, bírni kell, még akkor is, ha tudom további dolgos szabadságok következnek. Elvégre ha kevés a pénz, és drága az anyag, nyúlik ez, akár a rétestészta. Csak abban bízunk, amit a közmondás állít: azért nincsen olyan hosszú, aminek egyszer ne lenne vége. Nem vitás, sokan, nagyon sokan kerültek és kerülnek olyan helyzetbe, mint a négytagú Szedmák család, ámbár azért mindenki nem építkezik. Így Sütő Istvánné Marika sem, aki Szolnokon a Hatvanasban bolti eladó. Ennek ellenére az idén a szabadságát ő is, meg a férje is meglehetősen egyszerű módon töltötte. — Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy én Rákó- czifalváról járok be naponta busszal, és ha délelőttös vagyok, négykor már csörög a vekker, hogy hatra bejussak. Ha pedig délutános, a fél tizenegyessel érkezem, és bizony már általában a TV Híradót adják, mikorra hazaérek. Szóvá] év közben alig vagyok itthon, úgy hogy nem véletlen: a szabadság napjaiban nem vágyom sehová. Noha már 18 éves házasok vagyunk, eddig csak háromszor mentünk nyaralni. — Talán az anyagiak miatt? — Nemcsak azért, bár az is tény, hogy napjainkban egy vagyonba kerül a beutaló nélküli üdülés. Más okkal is magyarázható: a ház körül mindig akad olyan munka, amelyet ilyenkor kell elvégezni. Tavaly kifestettük a lakást, most a kertet tettem rendbe. Ráadásul a 80 éves anyósomnak eltört a lába. és nálunk is volt. — Ennyire bezárkóznak? — No, nem, hiszen három napot eltöltöttünk a dunántúli rokonoknál. A többi hozzátartozónk szerencsére itt lakik a közelünkben, aminek azért örülünk, mert valamennyien rokon- és családszeretők vagyunk. Nézzük' tovább, vajon mi a helyzet a városban élőkkel? Mrena László Szolnokon, a Szántó körúton lakik az egyik negyedik emeleti lakásban. Húsz éve gépkocsivezető, és a feleségével együtt két alsótagozatos gyermeket nevelnek. — Lassan tízéves házasok leszünk, és nyaralni eddig még soha nem jutottunk el, csak telelni. — Hogyan? — Ügy ahogy mondom: amikor még pár éve az óvoda padjait koptatták a fiúk, februárra kaptunk négyen a Balatonra egy szakszervezeti beutalót. Elmentünk, jól éreztük magunkat, noha a strandidő helyett derekas hóvihar fogadott bennünket. — Azóta? — Miből? Havonta ketten tizenkét-tizenháromezer körül hozunk haza, és ebből ilyesmire nem futja. Arra igen, hogy mivel ő a Volánnál dolgozik, nyaranta olykor felugorjunk egy-egy járattal a Mátrába. Igaz, ez csak egynapos túra, mivel általában estére már visszaérünk. — Az idén hogy telt el a szabadság? — A huszonegy nap alatt a jászkiséri rokonoknak segítettem a házépítésben, meg hagymával bíbelődtünk. Ugyanis a mama téeszben dolgozott, és mivel sok a munka a háztájival mi is beszállunk. Cserébe mindig kapunk valamit, vagy a gyerekek egy-egy ruhát. — Tekintsem a hagyma- szedést az egyetlen kikapcsolódásnak? — Nem egészen, mert a Malomszögben is akad egy 220 négyszögöles hobbink, ami minden szabadidőnket lefoglalja. Mit mondjak? Nem érzem munkának a kapálást, a metszést és a permetezést, inkább kikapcsolódásnak, hiszen a volán mögött az ember a szemével, a fejével és az idegeivel dolgozik. Igaz, azt még hozzáteszem, hogy olykor a nyári szabadság idején a strandra is kimegyünk, de ez nem több, évi pár alkalomnál, hiszen ma már ez sem olcsó mulatság. Elvégre a négy belépőhöz fürdés után néhány hurka vagy sült kolbász is dukál. Márpedig ahogy legutóbb tapasztaltam, a nyáron ennek sém lefelé változott az ára... D. Szabó Miklós A tanács bevezettette az utcába a gázt, és ehhez a háziak — Nagy Györgyék — is elvégeztették a szükséges belső szerelést. A rendszer kész, már csak a vezetékre kötés hiányzik. Arra viszont egyelőre hiába várnak. Nemcsak ők, hanem a község jó- néhány utcájának számos lakója is. Van, aki vegyes tüzelésű kazánja helyére beállította már a gázkazánt, mások a kéményt alakíttatták át a szükséges módon — egyszóval: sokan fagyoskodnak mostanság Űjszászon. — Olyan újszászi utcákról, olyan új fogyasztókról van szó — mondta Marjas Kornél, a Tigáz szolnoki üzem- igazgatója, az eredetileg telefonon érkezett panasz hallatán —, amelyeknek a bekötése a jövő esztendőre volt ütemezve. Az érintett utcák lakóinak egyetlen szóval sem ígértük, hogy még ebben az évben rendeződik a dolguk, ők mégis jóelőre elvégeztették a belső szerelést. Ennek a sietségüknek viselik most a következményeit. Az erre az évre ütemezett lakásokat egyébként Űjszászon már bekötöttük időben. A községben úgy hírlik, hogy (gázórájuk nincs, azért nem tudják a panaszosok lakásait bekötni... — Óránk van, nem ez a gondunk. Munkaerővel nem győzzük az igények teljesítését. Legalábbis a terven felülieket. Ilyenkor év végén annyira megszaporodik a munkánk, hogy nagyobb tempóra egyszerűen képtelenek vagyunk. A javítási igényeknek csak késve tudunk eleget tenni, emellett be kell fejezni a tervezett bekötéseket is. Az előre hozott jövő évi igényeket most csak ezeknek a munkáknak a rovására tudnánk kielégíteni. Ezt pedig nem tehetjük, mert akkor mások fagyoskodná- nak ugyanígy. A miénk ilyen szakma. Nyáron szinte nincs munkánk, télen viszont alig győzzük a feladatokat. Talán ha a helyi tanácsok, amelyek a bekötésig „gazdái”, szervezői a beru- házásnak, másként ütemeznék a munkákat, s nem hagynák az év végére, akkor más lehetne a helyzet. Nagy József tanácselnöknek valószínűleg elege van már a gázügyből és a gázpanaszokból. Van. hogy egyszerre nyolc-tíz dühös újszászi fagyoskodóval kell szópárbajt vívnia az irodájában, segíteni azonban csak próbál, de aligha tud. Ebben a játszmában ugyanis nem nála vannak — nem a tanácsnál — az aduk. — Év elején döntöttünk a község gázhálózatának bővítéséről. s erre a Tigázzal meg is kötöttük a szükséges meg- állaDodást. Erre az évre hét, a következőre pedig hat utcát engedélyeztek, összehívtuk az érintett lakókat, és világosan elmondtuk nekik az ütemezést. Akik a jövőre tervezett utcákból már most megcsináltatták a belső szerelést, talán abban bíztak, hogy az ideiek közül késnek annyian, hogy jut nekik is óra és kapacitás. ígéretet azonban senkitől nem kaptak erre! Segíteni sajnos nem tudok, legfeljebb annyit tehetek, hogy szinte állandó tárgyalásban állok a Tigáz üzemigazgatójával, és tőle kérem a segítséget. Biztosat azonban ő sem tudott ígérni. December első napjaiban újra leülünk, és akkor megbeszéljük, hogy mit lehetne tenni. — Addig pedig marad a fagyoskodás... — Nézze, ezekben a lakásokban jelenleg is tudnak valamilyen módon fűteni, legfeljebb nem úgy, ahogyan szeretnének... Ülünk a Sallai út 23. alatti lakás egyetlen fűthető szobájában, ahol a fali hőmérő — délelőtt tizenegykor! — tizennégy fokot mutat. A lábam néhány perc alatt fázni kezd. és a dzsekit sem vetem le. A házigazda bólogatva hallgatja a Tigáznál és a tanácson hallott információkat. — Tényleg nem ígérték biztosra a bekötést, de arról szó volt, hogy lehetséges... Azokat a költségeket már most, a nyáron befizettették velünk, amik az utcai vezíe- ték kiépítéséhez szükségesek voltak. A gáz itt megy el a kapu előtt, a belső rendszer is teljesen kész, csak az óra és a bekötés hiányzik. Miért nem lehetett ezt a néhány lakást beiktatni az ideiek közül azok helyére, akik most még nem köttetnek rá a vezetékre? Gondolja csak el. az utóbbi napokban mínusz tizennyolc-húsz fokot is mértünk éjszakánként Űjszászon! Nos igen, ez ellen nincsen érvem. Csak hümmögök, és ismételgetem, amiket a Tigáznál és a tanácson hallottam. A tervet, az ütemezést, és hogy senki sem ígérte az idei bekötést. A helyzet azonban már kialakult, s a felelősség kérdése most másodlagos. A fő kérdés az, hogy miként lehetne segíteni. Varjas Kornél üzemigazgató — meggyőződésem szerint tisztességesen — annyit ígért, hogy december első napjaiban várhatóan kiadja az érintett lakások bekötési engedélyeit. Akkorra lesznek meg ennek a feltételei. Az engedély azonban még nem jelent fűtést, nem jelent meleget. Beletelhet kéthárom újabb hét is, mire a gázórák a helyükre kerülnek. Addig pedig: marad a fagyoskodás, és a remény, hogy italán enyhül valamit a korán ránk köszöntött zord hideg. L. M. L. LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Testvérek volnánk Árpi koma. itt nagyobb gond a lakás, mint odahaza. Otthon ugyebár, a családi élet kezdetén álló — mondjuk — munkás-házaspár általában egy-két év alatt beköltözhetett saját fészkébe, ha volt egy kis szülői segítség, vagy ha felvett egy olyan harminc-negyvenezer lejes állami kölcsönt. Nem palotát kapott, hanem szűk tömbház-lakást, és az árát törleszthetle tizenöt-húsz éven keresztül — de mégis lakás volt, és a havi törlesztés sem jelentett többet, mint egy átlagos lakbér, hiszen a kétszobás lakrész összértéke nem érte el a kétszázezret. No. itt egy ugyanekkora kégli egymilliónál kezdődik, legalábbis Pesten, három-négyszobás lakásokért meg elkérik a három-négymilliót. vagy akár a hetet-nvolcat is, ha olyan helyen van . . . Hallottam, sokan tíz-tizenöt éven át szűkösködnek albérletben, másod- és harmadállásokat vállalva kupor- gatják össze azokat a forintokat, melyekkel el lehet kezdeni egy építkezést. Tanácsi (kiutalt) lakásra várni szinte reménytelen, olvasom, az utóbbi időben ilyenek már nem is igen készülnek, maradt a kínkeserves önerős építkezés. Most képzeld el komám, özönlik ide az a sok szerencsétlen Erdélyből ... A menekült-hullám tetőzésekor a rádióban meg is kérdezte az illetékest egy okos kislány (riportercsemete, vagy legalábbis riporternek készül): és most ki fog hamarabb lakást kapni, az az ősmagyar állampolgár, aki tíz éve vár rá, vagy pedig mi, a jövevények? A válaszra már nem tudtam figyelni, mert eltöprengtem azon, ni-ni, már szembeállítanak minket. a nagy rokonszenv-nyilvánítások és a tettekben is megmutatkozó segítőkészség mellett csak nem születik meg az ellenérzés, az ellenszenv, az ellentét, netán az utálat? Bizony, a későbbiekben tapasztalhattam, sokakban megszületett... Pedig — a lakásviszonyoknál maradva — mi nem tehetünk arról, hogy ilyen helyzet alakult ki, a hiány megvolt idecsámborgásunk előtt is. Hogy mi csak tetézzük a bajt? Sajnos, meglehet. De alig hinném, hogy érzékelhetően járulnánk hozzá a dolgok rosszabbodásához. A legtöbb sorstársam azért jutott lakáshoz, mert elment dolgozni olyan helyre, melyet az itteniek jobbára csak kerülgetnek. Ha fővárosi lakásokat, rózsadombi villákat harácsolnánk el az állampolgárok elől, akkor tényleg szégyellhetnénk a pofánkat. De a legtöbb „vállalta” a vidéket, beállt bányásznak, elment az építkezésekre. Az általam közvetlenül megismert számos esetből említenék egyet, amely több szempontból is érdekes, követhető lehetne e nemkívánt, fura helyzetben mindkét részről megnyilvánuló magatartásformákban, példázhatja azt, hogy mi testvérek volnánk, emberek, akár itt születtünk, akár odaátról jöttünk. Barátom unokahúga érkezett még januárban egy gyermekével, méhében a hamarosan megszületni készülő harmadikkal, ugyanis második gyerekét és férjét otthon kellett hagynia, őket nem engedték. Ennek ellenére úgy egyeztek meg, lgsz, ami lesz, valahogy valamikor csak átcsúsznak az ottmara- dottak is, a családnak ez a nemsokára nagyobb fele ne menjen visz- sza. Pár hét múlva kettős öröm érte valamennyiüket: megszületett a kicsi, és — az ottani hatóság munkája sem tökéletes, elnéztek valamit — betoppant a család kisebbik fele, véletlenül megkapták az útlevelet. A férj szerszámlakatos, rögtön munka után nézett, a Vörös Kereszt fővárosi irodájában választhatott a felkínált lehetőségekből. Egy község mezőgazdasági vállalata úgy várt szerszámlakatost családjával együtt, hogy könnyen helyrehozható, üres lakást kínált kerttel együtt. A vállalat kamionja költöztette le őket Pestről; igen, költöztette, mert magyar állampolgárok adományaiból összeszedtek maguknak néhány bútordarabot, háztartási gépet, ruhaneműt. Nemsokára megjelent lakásukon a vállalat igazgatója és főkönyvelője. — A kert miért nincs bevetve? — kérdezte az igazgató a férjet. — Nincs még pénzem vetőmagra — szabadkozott az új dolgozó. — Kiutalsz nekik vetőmagot — fordult az igazgató a könyvelőhöz —, olyat és annyit, amilyent és amennyit akarnak. Tévéje van? — kérdezte ismét a jövevényt. — Van. — Hát hűtőszekrénye? — Az nincs. — Pedig kell a nagy melegben, főleg a három gyerek miatt — állapította meg a munkaadó; .majd a könyvelőjéhez fordult: — vásároltok egyet a legnagyobb típusból, aztán szép kis részletekben vonjátok le a fizetéséből. — S így tovább ___ A bban is megegyeztek, hogy az asszonyka csak addig marad otthon, míg szoptat, utána beáll fejőnőnek a tehenészetbe. Ezt az asz- szony kérte. Különös határozottsággal akkor, amikor megerősítették: a község bölcsődéjében és óvodájában van hely a gyerekei számára. Hátha a kenyerüket-jólétüket tőlünk féltők közül is többen ráeszmélnek : jöttünknek, munánknak lehet haszna is. De egyelőre ... Egy fővárosi szerkesztőségben dolgozó, több éve (ingóságaival együtt) hivatalosan áttelepült barátom hív, igyunk meg egy üveg sört, invitálja tősgyökeres pesti kollégáit is. Egyikük megjegyzi: mi nem engedhetjük meg magunknak, mert nem vagyunk erdélyi menekültek. Mosolyogva mondta, talán viccnek szánta, de mint oly sok tréfának, ennek is megvan az éle. Vág is rendesen. Keserűbb a sör a szokásosnál... Hát te. Árpádom, megengedheted-e magadnak azt az egy-két sört? Mostanában hallottam, hogy otthon semmiféle italt nem lehet kapni. Persze, nem valami alkohol- ellenes kampányról van szó, csak egyszerűen a piát is exportálják, kiárusítják, mint mindent és mindenkit (a szászokat és a svábokat, például). Tényleg, mi van veled hűtlen komám, hogy nem válaszolsz? Javulj meg mielőbb — kívánja komád, Lajos
