Szolnok Megyei Néplap, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-03 / 211. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. SZEPTEMBER 3. A Néplap vendége: Zelenyénezky András Változások nyomában Csengett a telefon, így be­szélgetésünk Zelenyánszki Andrással, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezés- ügyi osztályvezetőjével, rö­vid időre megszakadt. Az el­kapott mondatfoszlányokból nem volt nehéz kihámozni, hogy házigazdám egy téesz érdekében igyekezett közben­járni, egy másnap esedékes banki törlesztés elhalasztása miatt. Sikertelenül. — Látja? — tárta szét a karját a telefonbeszélgetés végeztével. — Időnként ilyes­miket is meg kell tennünk. Hiába tudom, hogy hosszú távon jó az, ha a bankok a saját objektív szempontjaik szerint döntenek ilyen kér­désekben, bizonyos helyze­tekben mégis meg kell pró­bálni segíteni. Hiszen más­hol, mások is megteszik ezt... Egy rekordokat hozó nyári betakarítás után, s egy keve­sebb reménnyel kecsegtető őszi kampány előtt vagyunk, és persze kellős közepén an­nak a termelőszövetkezeti mozgalomban zajló vezető­váltási folyamatnak, aminek néhány mozzanata bizony nagy vihart kavart az utób­bi időben. E kérdések joggal izgatják ma a megye egész közvéleményét. — Mit hozott ez a nyár, mit hoztak a rekorderedmé­nyek a megye mezőgazdasági nagyüzemei számára? Mi­lyen most a helyzet, túl a be­takarítás első fordulóján? — Igaz, hogy ez a nagy ka­lászosgabona-termés jelentős többletbevétellel jár, de a helyzet korántsem javult annyit, amennyire azt a kí­vülálló gondolná. A többlet- bevételre ugyanis sokan ka­csintgatnak ám! Az adóhiva­tal, a bankok, hogy a napok­ban bejelentett huszonöt szá­zalékos műtrágya-áremelés­ről már ne is beszéljek. Per­sze, azért az üzemeknél is marad a búza terven felüli árbevételéből. Hogy ez mire lesz elegendő? Megyei szin­ten arra, hogy így a vártnál kevesebben sodródnak idén igazán válságos helyzetbe. Eredetileg tíz-tizenöt ilyen gazdaságra számítottunk, így viszont valószínűleg csak öten-hatan lesznek. Elsősor­ban azok a cégek, amelyek az utóbbi évek nagy terheit gör­getik maguk előtt. Rajtuk nem segített alapvetően az idei rekordbevétel, legfeljebb annyit jelent számukra, hogy az adósságokból így va­lamivel többet tudtak ren­dezni. — Említette a műtrágya­árak újabb változását. Mellé állíthatnánk a tápok árának emelkedését, s egyáltalán, egy folyamatos ipari áremel­kedést, ami már-már ki­egyenesíti lassan az agrárol­lót. Meddig mehet még ez így? — Az alig változó mező- gazdasági felvásárlási árak mellett már aligha sokáig, hiszen a nagyüzemek teher­bíró képessége a minimális­ra csökkent. Újabb és újabb kényszertakarékoskodásra ösztönözzük a nagyüzeme­ket, ami a termelés rovására fog menni. Maradjunk a mű­trágya-példánál: már most nyilvánvaló, hogy a gazdasá­gok spórolni fognak vele, s a kevesebb tápanyag követ­kezményeit a jövő évek be­takarításaikor látjuk majd. A jelenlegi helyzetben, a nagyüzemek szempontjából megnyugtató megoldást a mezőgazdasági termékek fel- vásárlási árainak „felszaba­dítása” jelentheti csak, hogy a termelők beépíthessék áraikba az őket érintő költ­ségnövekedést. Ebben az esetben persze számolni kell az élelmiszerek fogyasztási árának emelkedésével is. — Sokat beszélünk a ter­melésben az „emberi ténye­ző” szerepéről, jelentőségé­ről. Az utóbbi egy-másfél esztendőben szinte a teljes nyilvánosság előtt zajlik a termelőszövetkezeteknél az az elnökváltási folyamat, amely több, korábban megin­gathatatlannak tartott elnöki „trónt” is elsodort. Miként értékelhetjük ezt a folyama­tot? — Én feltétlenül két rész­re bontanám ezt az elnök- váltás-sorozatot. A téeszek többségénél, ahol korábban jól működött a vezetési me­chanizmus, ott a tagság ma­ga elrendezi az elnökválasz­tást. Említhetném példának Jászboldogházát, Cibakhá­zát, Jászárokszállást, Ken­gyelt, de akár másokat is. A gond azokon a helyeken van, ahol nem alakult ki erős helyi vezetőgárda, ahol nincs kollektív vezetés, ha­nem olyan autokrata a veze­tő, aki mellett, akivel szem­ben, a tagság nem tudja, nem meri gyakorolni jogait. Ilyenkor szükség van külső kontrollra, közreműködésre. — Hol a helye a megyei tanácsnak ez utóbbi típusú elnökváltásokban? Jogai és lehetőségei révén betöltheti-e jól ezt a külső kontrollsze- repet? — Jelenleg egy átmeneti időszakot élünk, amit az jel­lemez, hogy egyre több jogot kapnak meg a gazdálkodó szervezetek, ezekkel azon­ban, megítélésem szerint, még nem mindig és nem minden helyzetben tudnak élni. Az osztályunk ma a szövetkezetekben folyó tiszt­újításoknak, valamint a sze­mélyzeti munkának a törvé­nyességi felügyeletét látja el. Ez azt jelenti, hogy idő­ben az események után me­gyünk egy lépéssel, a dönté­seket formai, nem pedig tar­talmi szempontból vizsgál­hatjuk. Meggyőződésem, hogy mégsem tehetjük meg, ha va­lahol valóban rosszul men­nek a dolgok, hogy azt tétle­nül nézzük. Legyintve, hogy legfeljebb tönkremegy a cég, de a demokrácia nem szen­vedett csorbát. Ilyen esetek­ben meg kell próbálnunk lépni! Nem lenne rá szükség, ha a szövetkezeti demokrá­cia fórumai jól működnének, de jó néhány helyen erről szó sincs. Termelőszövetke­zeti elnök közgyűlési vissza­hívásáról például nemigen értesültem még a megyében, pedig arra pár esetben ugyancsak megérett a hely­zet. — A közvélemény nyilván­valóan nem a normális me­derben lezajló elnökváltások hallatán kapta fel a fejét, ha­nem arra, hogy most olyan emberek is sorra kerülhettek, akik korábban szinte sérthe­tetlennek tűntek... — A közvélemény reakció­ja természetes. Most egy olyan generációról van szó, amelynek tagjai a hatvanas­hetvenes években lettek-el­nökök. akik háta mögött két- három évtizedes vezetői múlt áll. Az érdemeik vitathatat­lanok. Elérték a nyugdíj- korhatárt, átadják helyüket, ám a mostani tisztújítások­nál már a foltokról sem hall­gatunk. Közös felelősségünk, hogy beszéljünk erről, mi­ként az is, hogy ne hangsú­lyozzuk túl a jelentőségüket. Sokat változott az utóbbi években a társadalmi kör­nyezet, s az emberek, a szö­vetkezeti tagok már sokkal kevésbé toleránsok a veze­tővel, mint korábban. Volt, s van a megyében néhány olyan elnök is, aki bizony más mércével méri magát, mint a többség. Hogy ez ki­alakulhatott, abban valószí­nűleg mi is hibásak vagyunk, hiszen lehettünk volna hatá- rozottabbak. Véleményem szerint azonban az irányítás más területein sem alakult ki megfelelő, egységes érték­rend, s ez is lehetőséget adott a különmérce alkalmazásá­ra. — Generációváltás tanúi vagyunk tehát a termelőszö­vetkezeti mozgalomban. Vé­leménye szerint milyennek kell lennie ennek az új ge­nerációnak? Milyen téeszel- nököt igényel a mai gazdasá­gi és társadalmi környezet? — Nem biztos, hogy a leg­jobb gazdász szakemberek­ből lesznek a legjobb elnö­kök, ez már korábban is be­bizonyosodott. Ma ez foko­zottan igaz. Már nem a ter­melés a nagyobb feladat, ha­nem az értékesítés és a ter­melés feltételeinek biztosítá­sa. Alapvető igény a mened­zser-szemlélet, az új helyze­tekhez való gyors alkalmaz­kodás. A ma vezetője vegye körül magát jó szakember­munkatársakkal, s ugyanak­kor élvezze a tagság bizalmát is. Fontosnak tartom, hogy vállalja fel a tisztségével já­ró társadalmi feladatokat! — S persze, ne adjon sem­miféle támadási felületet, ahogy mondják: ne „sáro- zódjon be”. — Természetesen ... L Murányi László A Magyar Elekt­rotechnikai Egye­sület és a Főváro­si Felvonójavító Vállalat felvonó­ipari szakgyűjte- ményt hozott lét­re. A régi lifthaj­tóműveket, fülké­ket és a tartozé­kokat bemutató kiállítás, Európa második liftmú­zeuma nem ál­landó nyitva tar­tással működik, előzetes bejelentés alapján fogadja a látogatókat a Mo­hács u. 16. alatt (Fotó: Manek At­tila) Iskolapénz i Drága Feri Bátyánk, Te egy régi izgalomról írtál, ami ilyenkor — no, persze régebben — elővett téged. Hogy tudniillik szeptember van és kezdődik az iskola. Akkor még térdnadrágban indultál neki a Kossuth utca porának, hogy a négy elemit végig rágd. Szegény Molnár tanító urad júliusban meghalt. Kilencven­négy évet élt, Isten nyugosztalja.) Hát most ott Pittsburgban nincs Kossuth utca, de van némi izgalom benned is, hiszen az unokád, Millie most kezdi az általánost. írod, hogy iskola- búsé, amin csak a gyerekek, meg hogy magániskola és hogy elég drága, de Jánosék jól bírják, hiszen a fiad mérnök. Jól keres. Bennünk is itt az izgalom, de nagyon, és ez így van min­den szeptemberben. Elég lesz-e a pénzünk arra, hogy kis Já­nost és Attilkát elindítsuk innen a lakótelepről, be, a város­ba, az iskolába? Hát, azt mondhatom neked, kedves Feri bá­tyám, hogy végülis elég lett a pénzünk, igaz, csak annyit köl­töttünk, amennyink volt. Abból pedig mindenre — amit sze­rettünk volna — nem futotta...” Már megint Amerika! Hát kell nekünk ahhoz a nagy országihoz hasonlítani ma­gunkat? Ahlhoz, amelyikben kemény pénzeket fizetnek a csemeték oktatásáért? Ha­sonlítsuk mi csak magunkat magunkhoz. Nálunk ingyenes az oktatás. Vagy ahogy a mi­niszterhelyettes nyilatkozta nemrég: tandíjmentes. Leg­följebb. — Nem volna semmi baj az árakkal, ha megfelelő bé­rek társulnának hozzá — mondja Sári, az alkalmi köz­gazdász, asztalomra könyö­kölve. Sári egyébként adminiszt­rátor egy kisvállalatnál, ami jelen esetben nem vállalko­zási formát, hanem kerese­tet jelöl: kis pénzért dolgo­zik. Emberekkel bánik egész álló nap, s hivatalféle lévén itt mindenki úgy érzi, elme­sélheti az életét. Értő fülek­re, megértő szívre talál a szépen domborodó keblek mögött. Csakhogy az öt- ezer-hatszáz forintos fizetés­sel járó mindennapi gondok nem teszik türelmessé az embert. — Miféle tanévkezdés? Bárcsak ez volna az összes gondom egész esztendőben — dohogja —, agyonnyom a temérdek OTP, az emelkedő árak... Mihály hétezer-négy­százat hoz haza, de a teher­fuvarozók mindig kapnak jattot. Azt én nem kérde­zem. Két gyerekünket, ezzel együtt is, mindig a szüléink indítják iskolába. Ahogy én számoltam, összesen négy­ezer forintot költöttünk rá­juk, mert azért persze mi is belenyúltunk a bukszánkba. Augusztus végére nem is maradt egy fillérünk sem. Csak annyit keresünk, hogy az adott hónapban elég le­gyen, takarékosságra — ez már-már luxus — nekünk nem futja — igazítja hátra szőkésbarna fürtjeit a fiatal- asszony. — Mi még mázlis­ták vagyunk, mert a fiú örökli a lány ruháinak, hol­mijainak egy részét. Föl sem tűnik neki igazán, hogy a fiú és a lány szavak végéről hiányzik a birtokos személyrag. Sári nem nyel- vény. Hétköznapi ember, akit a hétköznapok erősen szorítanak. K. I.-né kevésbé szeren­csés. Neki a szeptember még külön tortúra, férjtelenség- gel spékelve. Kemény falat ez, hiszen a lánya főiskolás, a fia pedig hetedikes. K. I., a férj, valahol Európában. Mikor dolgozik, mikor nem, így természetesen a rendsze­res gyerektartásról sem lehet szó. Nincs is. K. I.-né nem kap egy fillért sem. Nem fordul senkihez, maga pró­bál megélni szeptemberben is. Igaz, egyedül fizeti a la­kás OTP-részletét, a fönn­tartás költségeit, sőt, nemrég a gázt is bevezettette, azzal is a nyakába vett néhány tízezer forintos adósságot. — Nyolcezer forint körüli jövedelemből mire lehet költeni? — néz rám. mintha tudnék jobb megoldást. — A lányom legfőbb dolga, hogy ösztöndíjhoz jusson, azzal is könnvít rajtunk. Nemcsak magán, mdndannyiunkon. A srác megtartotta a régi tás­káját. azt tehát nem kellett vennem, de a föltétlenül szükséges kiadások így is elvittek egy zöldhasút. Annak a fizetésnek a nyol- cadrészét, amit egyébként megfelezve kell harmadol­ni... Bonyolult, de K. I.- nének nincs más választása, muszáj jól számolnia. No és , persze különféle mellékállá­sokat vállalnia, ami adómen­tes pénzt hoz az egyébként szűkös vagy inkább ellehe­tetlenült konyhára. — Nyugodt hátteret kéne biztosítanom a gyereknek — igazít kopott szoknyáján. — De tudok? Örökké a pénz körül forog az agyam, mert meg kell élnünk. És akkor még ez a szeptember is. Na­gyon nehéz. Nézte már va­laki, hogy így mibe kerül egy tanévkezdés? Egy egész tan­év? Nem nézte senki. Hát húzom az igát, mit csinálha­tok mást? Beszélgetőtársaim nem ad­ják a nevüket. Azt mondják nincs szükségük sajnálatra, adóhivatalra, bürokráciára. Annyi helyen nyilvántartják őket — summázták egybe­hangzóan —, hogy az lehe­tetlen, ne tudnának áldatlan helyzetükről. Segíteni viszont nem segít senki. Nem ma­radt más hátra, mint egye­dül keresni a megoldást — magyarázzák —, és megta­lálták így vagy úgy. Ennek viszont semmi köze a tanév­kezdéshez. Nem vitatkozom. Inkább próbálom magam­ban fölidézni a régi augusz­tus végéket, amikor füzete­im fölött görbedve hajtogat­tam a kék, indigós csomago­lópapírt. Hol van már a csomagolópapír? Környezetet szennyező volta miatt szám­űzték. Van helyette véko­nyabb és vastagabb mű­anyag borító. Derűsnek ko­rántsem mondható összeha­sonlítás: a második osztályo­sok tankönyvei valamivel több, mint negyven forintba kerülnek, a rájuk való borí­tó több százhatvannál. Mindez egységcsomagban kapható, de csak a köny­vekre. A füzetekre már nincs... Átlátszó, vékony bo­rító az van, csakhogy azt a rosszcsont két perc alatt — szándéktalanul is — széttépi. Lehet újat vásárolni. Ha kapható. A hetedikesek bo­rítója egyébként kétszáz­ötvenhét forintba kerül... (És akkor még a füzetek pucé­rak!) A kényelmet meg kell vásárolni. Igaz, hagyomá­nyosnak mondható, egyszínű csomagolópapír nem létezik, hacsak azt az- ívenként kettő forint húszért kapható fe­héret nem számolom, ami­be viszont nem illik tan­könyvet, füzetet csomagolni. Ahogy a papírboltban szét­nézek figyelemre méltó ár­cédulákat szemlélhetek. A legolcsóbb golyóstoll nyolc hetven. De a Pax a legke­lendőbb —- jelenti ki Búza Jánosné, a Ságvári körúti Ideál papírbolt osztályveze­tő helyettese. — Az pedig nyegyvennyolc forint. Hiszi, nem hiszi, de elfogytak az ezeregyszáz- nyolcvan forintos, számzá- ras diplomatatáskák. Szemem a kapható legol­csóbb hátitáskára téved: 555 forint. Az átlagár ennél kö­rülbelül száz forinttal ma­gasabb. — Volt tolltartónk, ame­lyik megütötte a hatszáz forintot és utána kellett rendelni! Sári és K. I.-né, tudom, nem vett belőle. Sári látta ugyan, meg is vette volna, de hát... — Tudod mennyibe bérül egy melegítő a tízéves lá­nyomnak? — szögezi nekem a kérdést kollégám. — Tudom — felelem néki meggyőződéssel, mert tény­leg tudom. Az epe öntött el néhány napja, amikor ven­ni kényszerültünk, és nyolc­száz valahány forintnál ol­csóbbra nem akadtunk. — De a kölyöknek tetszik a Yassa cipő! Ezerötszázöt­ven forint! -Hát hogy a bá­natba vegyem meg? Pedig nekem is tetszik! Ha kinö­vi, mert kinövi, akkor dob­jam el? Hát igen, a tornacipő. Az egykori dorkók kora lejárt. Elegáns edzőcipőkben illik mozogni a testnevelés órá­ján. Nem az iskola követeli! Egymást hajszoljuk bele. Már aki hagyja magát haj­szolni. És persze van miből „hajszolódni”. • • • Már túl vagyunk az első is­kolanapokon. Kiderült, hogy mi az, ami a fölszerelésből hiányzik. Például szótárt kell venni. Körzőt. Ilyen­olyan segédkönyvet... Forin­tok, forintok. Véletlenül találkozom a tanácsi emberrel a strandon. Olyan számokat lebegtet a ibrűgölő gőzébe, hogy torko­mon akad a lélegzet. Másnap a városi tanács illetékesét háborgatom a reggeli órák­ban. Tényleg igaz? Ennyi pénzbe kerül a tanítás? — Harmincegy általános és középiskolánkban úgy öt­száz-ötven tanteremben vagy annak használt helyiségében tizenkilencezer gyerek tanul szeptember elseje óta. A tanév költségvetési kiadása az idén nyolcmillió híján félmilliárd. Szép summa — tologatja az asztallapon a papírokat az osztályvezető­helyettes. — És csak a leg- fontosábbra elég. Ebben nincs semmi extra. Ahogy iskoláinkat isme­rem, tényleg nincs. Miért volna különleges dolog egy színes televízió? (Pedig az sem jut mindenhová). A szakmunkásképzőkben özön­víz előtti, manufakturális esztergagépeken tanul a jö­vendő munkásosztály. A gyárban persze CNC vezér­lésű masina várja, amihez hozzá sem tud szagolni. A videó, a televízió számtalan modellezési lehetőséget kí­nál, sűrítheti a tömérdek in­formációt, felpörgetheti az oktatást, a képzést. A zárt tévélánc kiváltságosok esz­köze. Sajnos. — A Nők Lapjában olvas­tam, hogy a finnek csak harminc alapszakmában képzik a szakmunkásokat, mi, ha jól emlékszem há­romszázhetven foglalkozás fortélyát okítjuk. A finnek a gyárra bízzák a szakmun­kásképzést. Az gyorsabban is reagál a szükségletre, lé­vén létérdeke. Mi meg ké­pezzük a szakmunkást, az­után vagy lesz munkája vagy nem... Jön a demográfiai hullám, most a középiskolákat éri majd el — sorolja tovább az osztálíyvezető helyettes. Az ötéves terv végéig néhány oktatási beruházás elmarad. Ez szükséges tantermeket jelent. Nem lesznek. Mi azért az általános iskolákban megüresedő tantermek segít­ségével levezényeljük a de­mográfiai .hullámot — teszi hozzá bizakodó mosollyal. Nem tehetünk mást. A szük­ség nagy úr. Sári végighallgatja ezt az egészet. Megint odakönyököl az asztalomra, darabideig szótlan. — Annyi okos ember leszö­gezte már, hogy ha nem köl­tünk elegendő pénzt a jövő nemzedék oktatására, akkor évtizedek helyett évszáza­dokkal maradunk el a vi­lágtól. Az mennyibe fog ke­rülni ? Hortobágyi Zoltán

Next

/
Thumbnails
Contents