Szolnok Megyei Néplap, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
1988. SZEPTEMBER 17. Irodalom, művészét 9 Győri László: Öt karika Mikor a célnak nekivágunk, és űzzük a célszalagot, egyedül előre vigyázunk. Ha elcsattan hátul a pisztoly, s a fény a salakba kőristől, fisak zúzzuk a rőt salakot. Egyedül előre vigyázunk, egymás hű ellenfelei. Gazella fut és oroszlán fut, amikor elcsattan a villám. Gazella nélkül nincs oroszlán. Vadja híján futna, de ki? Ha elcsattan hátul a pisztoly, se füstje, se lángja, szelíd; salakra vág a magasból négy égtáj, öt isteni földrész, mint űrbéli, távoli dörgés. Viláigot bolygat, igazít. A fény a salakba kőristől, a salak a fénybe hasít, gépírni. Csak a vég a karambol, ha cikkan a célban a mellkas. Diadalt vérzik, hát legyen taps a földnek, ti veszteseink! Ügy űzzük a célszalagot, mint a regit, a csodaszarvast, ami egyre távolodik — űzzük az időt, a hatalmast. Ha elcsattan végre a pisztoly, s a fény a salakba kőristől, i űzzük a jő, jobb századot! Mezey Katalin : » » Üzenetek távolról Már nem jár át a szürke kis hídon, ami alatt csörömpölve patakba fúlt a hold Néha mennyire jferhemre volt, de moét, hogy elment, sokkal többször hiányzik. Hogy lelkem lelked megremegtető, — bár hosszú hullámokat futtatva ért el hozzád a gondolat - nem érdemem. Tiéd az érdem: érzékenyebb vagy a hárfahúrnál, ami messzi szellő — érintésről dalol. Jenei Gyula: Mozdulat helyett negyedszázados vagyok, rokonukká fogadtak a fák. sorsom kifehéríti az időben. Tóth-Mithé Miklós: Mercedesből A Imre segíti ki az öreget. A könyökénél fogja meg jó erősen, úgy emeli ki a hátsó ülésről. Irén már előbb kiszállt a másik oldalon, odasiet az apósához, belekarol és várnak, amíg Imre lezárja a kocsit. — Na, itt volnánk — bök az előkelő szálloda felé Imre —, ma ennek van a legjobb étterme Pesten. — Nem kellett volna ilyen drága helyre — mondja az öregember —, csak költségbe veritek magatokat. .. — Ezt bízza ránk, apám! Ígértük, hogy a születésnapján nem akárhová visszük ebédelni. Nyolcvan év, az nyolcvan év... Megünnepeljük tisztességesen... — Így igaz, apuka — mondja Irén —, én sem érezném most jól magam valami harmadosztályú csellóban. .. Nem azért divatozok itt maga mellett... Nézze csak, ezt a ruhát direkt ennek a napnak a tiszteletére csináltattam... — Mutatós nagyon ... — pillant oda az öregember. Ünneplőben van ő is, feketében. Utoljára a felesége temetésén volt rajta, most már kicsit bőnek érezni, de azért még megjárja. Az étterem leginkább egy kápolnára emlékezteti, maga se tudja miért, talán a csend miatt, mely burokba fogja az egészet. A pincérek is olyan paposán mozognak itt a fekete szmokingjaikban a díszesen megterített asztalok között. Még a falak is mintha aranyozva lennének, és ezek a cirádás oszlopok, a sok csillár, pedig talán csak az őszi napsugár fényesíti olyanra, hogy bezuhog a nehéz csipkefüggönyök résein. — Ez még egy régi, patinás hely... — mondja Imre, amikor leülnek egy asztalhoz —, nem olyan modern, mint annyi manapság. — Tetszetős... nagyon is... — mondja az öregember és körbeseper a pillantásával. Rajtuk kívül még két asztalnál ülnek csak. Egyiknél idősebb hölgy, fején széles karimáját ’lila kalap, és ahogy eszik, arany karikák zörögnek a csuklóján. A ruhája is olyan sokszínű, mintha a szivárványt öltötte volna magára. így az öregembert leginkább egy vén papagájra emlékezteti. A másik asztalnál két középkorú férfi és egy ifjú nő. Ebéd előkelő környezetben A férfiakon hófehér turbán, amibe középütt arany bross van beletűzve. A nő bordóselyem ruhája meg mintha lepedőkből lenne összehajtogatva, és éjfekete haja alatt, a homlokán kis kerek pecsét, mint egy anyajegy. .Miféle népek ezek?” — töpreng el az öregember, de nem tudja megkérdezni a fiától, mert akkor már ott áll mellettük egy pincér. Olyan zajtalanul jött oda, hogy észre sem vette. —■ Ebédelni szeretnénk... — mondja Imre az étlapot böngészve közben. — Igenis, uram. Aperitifnek hozhatok valamit? — Hozhat, de nem mindegy, hogy mit. Ma nem kisüsti szilvával kezdjük az ebédet, hanem valami jó márkás itallal. Milyen választékuk van? — Kérem... — mutat az itallapra a pincér —, tessék megtekinteni... — Nem szükséges. Tudja azt maga fejből is. Van eredeti skót whiskyjtik? — Hogyne, uram... — Akkor az apámnak meg nekym azt, a feleségemnek pedig... Igaz is, Irénkém, ihatok? Vezetsz majd? — Tudtam, hogy így ■lesz... — csóválja a fejét mosolyogva Irén —, de jól van, nem bánom... Nekpm csak egy narancs dzsús:n... A pincér bólint, elmegy, Imre az apjára hunyorít. — Na, édesapám, maga még nem ivott skót whiskyt, most majd megkóstolhatja! — Megettem volna én anélkül is, fiam... Tudod, hogy nagyon nem is ihatok. .. — Máskor, de nem ma... Elvégre a születésnapja van, azt nem köszönthetjük szárazon. .. — Ismét az étlapot nézi. — No állítsuk ösz- sze az ebédet. Előételnek mondjuk hortobágyi húsos palacsinta. .. Vagy van itt olyan, hogy töltött gomba egri mártással... Aztán libamáj rizottó... Esetleg makaróni csőben sütve... Melyiket enné apám? ■— Válasszatok ti, nekem egyik se tetszik ösmerős- nek... — Csak az elnevezésük ilyen kacifántos — mondja Irén —, ízre már nem lesz olyan idegen apukának. Azt mondom, Imre, hogy hortobágyi húsos palacsintát rendelj mindhármunknak. «. — Jól van, akkor ebben megállapodtunk. Nézzük most a leveseket. Sorolom. .. Orjaleves... SzárSzepesi Attila: Miniatűrök A ló szeme Ahogy elmegyek hajnalban az óbudai teherpályaudvar mellett, az egyik félreállított vagonból kihajlik egy öreg ló. Rómnéz. Lusta a fejét emelni, a szemét veti csak föl, és ahogy a pillantásunk találkozik, zavarba jövök. Látom az öreg állat szemgolyójának görbületén a tájat, a rozsdás vagonokat, a kő- és ládakupacokat, a meggör- bölt akácot, a széntörmeléket, a deszka- és szögesdrótkerítés töredékét. Látom távolabb — a ló szemén valószínűtlen körpályára terelve — az autó- forgalmat, ahogy a járművek előkanyarodnak az állat szemhéja alól, aztán a görbült felület közepére érve megkövé- rednek, majd újra eltorzulnak, össze- töppednek, s a barna szemhéj alá be- siklanak — és persze látom a magam arcát, torz bohócként, mint valami vastag szájú, krumpliorrú ripők nézek magamra a ló tekintetéből. És eszembe jutnak a régi Bestiáriumok, melyekben annyi gyanakvással írnak az elporladt mesterek minden jámbor jószágáról —. ordas barmok, vérmes szörnyek, éji besték — s a korról, ahol a kegyes fráter még a galambokat is szépre, jóra kívánta inteni. Most inkább én tanulok ettől a hallgatag öreg lótól, ettől a meggörbült gebétől, a háta ívét próbálom szavakra váltani, a pillantását, egész elesett lényét, ahogy orrából felszáll a pára, fehéren fonódik a levegőbe, ahogy barátságosan, de némi gyanakvással horkant egyet — nincs emberi szava, lehet, hogy ez a szerencsém, mert talán olyanokat mondana, hogy még jobban el kéne szégyellnem magam. így csak találgathatom, mi játszódik le benne, mi van a szemére írva — a görbe tükörre, ahol arcom a tájban oly bestiálissá torzult —, személytelen panasz, zokszó, szemrehányás — túl a látvány véletlen vil- lantásain, az akác mögött, az autók alatt, a pillanat hangulatának kormos üledékében — csak találgathatom, mit ír a vén állat húsába az idő. Madarak násza Legrejtelmesebb á galamboké. Órákon át tart a felfújt, pöffeszkedő kakas tánca — farktollait kiteríti, buruk- kolva üldözi választottját park gyöpén, vaskorláton, kőpárkányon át —, a szemérmes ara menekül, olykor felröppen egy kicsit, de sosem úgy, hogy egészen eltávolodjék udvarlójától. Kelleti magát. Folyik az Uldözéses széptevés naphosszat, és legritkább eset, hogy a beteljesülést az ember megpillantsa. Légies és könnyed a verebek násza. Ezek a praktikus, szemtelen madarak a szerelemben átlényegülnek. Nehézkes röptűk táncszerűvé változik, föl-le csaponganak — aztán a tojó megül egy villanyhuzalon vagy a háztető élén, az átszellemült kakas pedig percenként fölészáll, ráereszkedik választottjára, és csap néhányat a szárnyával, majd újra felemelkedik, s így tart a beteljesülés sorozata hosszéin, mint egy levegőre-írt táncjáték. Legálomszerűbb a sarlósfecskék szerelme. Ez a madár, melyet lábatlannak hívnak a nép nyelvén, s itt-ott az a hiedelem terjedt el róla, hogy sosem száll le — ennek van is annyi alapja, hogy a madár lába parányivá korcsosodott, s nem tud lépni vele, csak szükség esetén kapaszkodni —, nos, a sarlósfecske a nászát a levegőben éli. Keringve, napsugárrá átlényegülve fonódnak eggyé a sivalkodó, gyors röptű madarak. A tőkésréce násza ennek épp az ellenkezője. Egy-egy nehézkes tojóra háromnégy gácsér támad, sebesre szaggatva a menekülő választottat. Hol az egyik, hol a másik gavallér gyűri maga alá esetlenül a tojót, a többi közben sápog- va méltatlankodik, tépdesi az ara tollát, s igyekszik letaszítani társát mámoros trónusáról. Sárba hemperednek, lucskossá izzadnak — száll a tollpihe, kicsordul a vér. Elefántok a hóban Téli délelőttökön egy-egy órára megsétáltatják az Allatkert elefántkölykeit. Magas a hó. Bizalmatlanul, szinte töpreng lépnek. Ormányukkal megérintik a havat, fújnak egyet, a levegőben keringő pihék után kapnak. Megállnak, oldalt fordulnak, futnak néhány métert. Lábuk nyomán nagy, letiport körök maradnak a havon. A léptük mégis oly könnyed, mint a balett-táncosoké. nyas raguleves... Újházi tyúkhúsleves... — Nekem ez jó lesz — szól közbe az öregember —, tudod, hogy a húslevest mindig is szerettem,.. — Rendben van, apám. Neked, Irén? — Mi van még? — Olasz gombócos húsleves. .. Savanyú malacaprólék leves... Tejszínes rák- leves. .. — Ne mondd tovább, ezt kóstolom meg. — Helyes. Nekem meg ez a malacaprólékos. Utána halas ételt enne inkább apám, vagy valami mást? — Valami mást, fiam. Nem bíbelődöm itt a szálkával. .. — Ezek nem olyanok, ki vannak filézve. De ahogy gondolja... Enne egy ropogós kacsasültet f ordított burgonyával? Vagy libapecsenyét boros szilvával? — Inkább az előbbit, fiam. — Jó is az, én is annál maradok. És te, Irén? — Valami vadasat. Van? — Nem is egy, csak győzzem elolvasni. Vadnyúl pácolva. .. Tűzdelt nyúlgerinc sütve... Fácánsült fehér borban... Pácolt szarvas- comb. .. Tűzdelt őzfiié frissen sütve... — Állj! Nekem ezt. A pincér érkezik vissza, és az asztalra helyezi az italokat. — Felvehetem a rendelést, uram? — Azonnal — mondja Imre —, csak még kiválasztjuk az édességet. — Minek az már, fiam — mondja az öregember —, ezt is elég lesz végig enni. — Nem úgy van az, apám. Legyen komplett az ebéd. Javaslom, ho0 együnk egy jó Gundel-palacsintát. — Ha bírom még — mondja az öregember. — Már hogyne bírná. Irén, te valami pudingosat ennél inkább? — Nem, nekem is jó lesz az. — Akkor hát meg is volnánk, főúr. Mondom a menüt. Három hortobágyi húsos palacsinta... Újházi tyúkhúsleves... Savanyú malacaprólék leves... Tejszínes rákleves... Két ropogós kacsasült fordított burgonyával és egy tűzdelt őz- filé frissen sütve... És megint csak három a Gundel- palacsintából. — Igenis uram. És italban? — Az nem kérdés. Természetesen bort! — Fehéret? Vöröset? — Apám, mit inna szívesebben? — Egy kis vöröset, ha lehet. .. — Jó, akkor hozzon egy üveg soproni kék frankost, és az édesség után meg pezsgőt. Francia van? — Hogyne, uram. — Azt kérek, és végül három kávét. — Minden meglesz, uram — hajol meg a pincér, és elsiet az asztaltól. — Láttátok ezt a fickót, eddig olyan volt, mint akit ki feszítettek, de hogy kértem egy üveg francia pezsgőt, hát meghajolt! Na, édesapám — emeli fel a poharát —, azt szeretném, ha erre az ebédre sokáig emlékezne. Mert nagy szám ez a nyolcvan egy ember életében, így hát nagy ebédet is kíván. Isten éltesse még legalább ennyi esztendőkig! — Köszönöm, gyerekeim — mondja az öregember, és hogy meghatottságát leplezze, gyorsan kortyol a whiskyből. — Na, milyen? Iható? — Ihatónak iható fiam, csak kicsit szokatlan az ize. De jó azért, no... Az ebéd olyannak tetszik az öregnek, mintha csak végigálmodná az egészet. Két pincér szorgoskodik körülöttük, Imre kívánságára meggyújtják még az asztalon lévő díszgvertyákat is. ..Akárha karácsony lenne...” —gondolja az öregember, és olyan jó áhítat is tölti el, mintha a szeretet kalácsillatú, kemencemeiege fogná körbe, mint hajdanán. Nem is a finom ételektől, meg a jó italoktól — mert nagyon ízlik ám a pezsgő is —. hanem ahogy a fia és a menye tekint rá, örömös, a szivét is simogató pillantásokkal. A Mercédesben elszunyókál a fia mellett. Álmában a felesége arca jelenik meg előtte, mintha ő is részt kérne most ebből az elringató autózásból, ebből a tökéletes harmóniából, ami körülveszi. — Ébredjen, apám — riad fel Imre hangjára —, megérkeztünk. A levegőben jó őszi illatokat érez, amikor Imre segítségével kikászálódik az autóból. Körülnéz. Nem az ismerős pesti környék ez, mely ilyenkor délután a legzsúfoltabb emberekkel. Itt a csönd feszül rá az erdős tájra, .és ott, a kerítésen túl, az a nagy épület is, mintha a gesztenyefák, tölgyek suhogását hallgatná. — Te, Imre! Csak nem vendégségbe visztek még valahová? — Nem, apám, nem vendégségbe visszük... — Akkor hát hová hoztatok? — Apuka — szólal meg Irén —, beszéltünk ugye arról, hogy amióta Imre kisvállalkozó lett. nagyon felgyűltek a feladataink... Az sem lenne elég, ha egy nap negyvennyolc órából állna. Aztán maga meg csak egyedül van otthon. Nem vennénk a lelkünkre, ha valami baja történne. Ezért gondol tűk úgy, hogy jobb olyanhelyen tudni, ahol törődnek magával... Ez az otthon nagyon jó hírű, azonkívül közel van Pesthez, gyakran megtudjuk látogatni... — Értem már — bólogat az öregember —, értem már. — Mit mond? Mit értett meg maga? — Az ebédet. Hát ezért volt? — Az ebéd... hogy jön ide az ebéd... — nevet fel idegesen Irén —, mi köze ennek ahhoz? Szólj már te is valamit, Imre! Imre nem szól. Hátramegy, felnyitja a csomagtartót, kiveszi onnan az apja megkopott, barna bőröndjét. — A legszükségesebb benne van — mutat rá Irén —, a pizsamája, a papucsa, a borotvája... Raktam be tiszta fehérneműt is. Ami kell még, majd elhozzuk. régi kastélyból A kialakított szociális otthont nagy park öleli körbe. Imre egy pádhoz vezeti az öreget, leülteti, mellé teszi a bőröndjét. — Itt várjon, apám. Előbb mi megyünk be. utána kijövünk magáért. — Jól van — mondja az öregember, és amikor egyedül marad, úgy tekint körbe, mint az étteremben. Csak itt annál sokkal több a vendég, majdnem minden pad foglalt. Mint fáradt madarak a faágakon, úgy gubbasztanak rajtuk az öregek, kifakult szemmel a múltat vigyázzák, és talán már csak egy hangra várnak, mely végleg elmozdítja Onnan őket. — Maga is lakónak jött? Az öregember felfigyel a szóra. Fejkendős kicsi öregasszony áll előtte, botjára támaszkodva. — Lakónak... — mondja. Az öregasszony bólint, aztán leül mellé a padra. Hallgatnak. Gesztenye kóppan mögöttük a fáról, az töri szét a csöndet. — Ma jó ebéd volt — szólal meg ismét az öregasszony. — Gulyásleves és lekváros bukta... Menjen be, hátha adnak még magának. — Már én megebédeltem — mondja az öregember, és egyszerre olyan nehéznek érzi a testét, mintha nyolcvan esztendejének minden terhe nyomná,
