Szolnok Megyei Néplap, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-17 / 223. szám

1988. SZEPTEMBER 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A tanítóképzés megújításáért Kísérletek a jászberényi főiskolán Zádor István emlékezete Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el Zádor István Kossuth-díjas festő- és grafi­kusművész. a Szolnoki Művész­telep tagja, a Ti- sza-part szerel­mese, az egyik legihletettebb szolnoki alkotó. A századfordu­lót követő évtized vége felé talált rá Szolnokra. A gon­dolat, hogy a Ti­sza partjára jöj­jön, Párizsban született meg. Mi vonzotta ide, ta­lán az ösztöndíj, melyet megpá­lyázhatott? Jólle­het ez is. de az École des Beaux- Arts-on tanult fiatalember válogathatott a lehetőségek között. Szolnokot választot­ta, — ebben nagy része volt annak, hogy művésztársa, Jávor Pál is erre inspirálta, de a döntő tényező mégis az volt, hogy a Nagykikindán született Zádor István, a mű­vésztársak leírása alapján szülőföldjét érezte megta­lálni a Tisza mellett. Nem is csalódott „Szép volt a Ti­szán átvezető fahíd, a kilá­tás a Tiszára, a halászbár­kákra, és a Tiszába torkolló Zagyva túlsó partján fekvő Tabán, kicsi és festői utcáiba. Nagy kedvvel jártam bennük festői motívumo­kért, amelyeket keresni sem kel­lett, olyan bőven akadtak. Nagy volt a kontraszt Párizs boule- vardjai után. Túl a vártemplomon, az Alcsi felé már az Alföldön vol­tunk. tanyáival, gémeskútjaival, itt-ott út menti akácfákkal és be­láthatatlan nagy éggel. Viszaál- modtam magam a kisgyerekkori Nagykikinda kö­rüli síkságra’’ — irta. Tutajok a Tiszán (1925) Az ösztöndíjas év — 1908 — öt hónapja hamar elröp­pent, Zádor István sok váz­lattal, még több élménnyel búcsúzott a Tisza partjától, s Olaszországba ment, majd Weimarba. Amikor ismét hazatért — 1914-ben — Fé­nyes Adolf hívta meg a Szolnoki Művésztelepre ven­dégművésznek. Beköltözött a Tisza partjára, de az I. vi­lágháború egy időre ketté­törte művészi pályáját: be­hívták katonának, majd ha­zatérte után, 1918—1919-ben forradalmi röplapokat, ri­Horgászok a Zagyva-hid alatt (1957) portrajzokat'' készített. A Ta­nácsköztársaság leverése után emigrálnia kellett, né­hány évig Münchenben élt, s csak 1924-ben térhetett új­ra vissza a Szolnoki Mű­vésztelepre. „Ettől az időtől kezdve húsz nyáron át. 1944- ig itt töltöttem legterméke­nyebb időmet. Főleg alföldi tárgyú rézkarcaim voltak azok, amelyekkel külföldi kiállításokon sikert arattam. A British Múzeumtól kezdve Tokióig 14 múzeum őrzi Szolnokon készült munkái­mat.” Zádor István festményei főleg intérieurök, a Tisza— Zagyva háromszögéhez kö­tődő tájak, az általa annyira tisztelt nehéz testű paraszt- emberek, inas halászok portréi. A tájhoz, az embe­rekhez fűződő szeretet min­den alkotását átszövi, réz­karcai is mély lírával valla­nak erről. A Szolnoki Damjanich Já­nos Múzeum Zádor István számos igen értékes művét őrzi. Ezek között van né­hány ifjúkori munka is. pél­dául az 1901-ben datált Cséplés (rézkarc), majd en­nek 1924-es érettebb válto­zata. A kései remekművek közül jó néhány Szolnokon van, például az 1957-ben festett Nagyapámnak című kép, s az 1960-ban á régi Szolnoki Művésztelepről ké­szült metszet is. Zádor István nagyszabású emlékkiállítását halálának 10. évfordulóján, 1973-ban rendezték meg a Tisza part­ján, Szolnokon. Nagyobb igényességgel Ezekben a hetekben készül a megyei tanács művelődés- ügyi osztályán a jövő évi könyvkiadási terv. Ez a gya­korlatban úgy történik, hogy a lehetséges kiadók (taná­csok, nagyobb üzemek, mű­velődési intézmények) jelzik, hogy jövőre milyen kiadvá­nyokat akarnak megjelentet­ni. A listát a művelődési osztály eljuttatja a megyei kiadói tanácsnak, amely ösz- szeül, és eldönti, hogy java­solja vagy ellenzi a , listán szereplő művek kiadását. A megyei kiadói tanács társa­dalmi bizottság, amely zöm­mel a nagyobb kiadói tevé­kenységet folytató intézmé­nyek, szervezetek vezetőiből, képviselőiből áll. A dolog egyszerűnek lát­szik, a valóságban azonban nem az. A kiadói tanács olyan stádiumban mond vé­leményt egy mű kiadásáról, amikor az még nem készült el, csupán néhány soros té­maleírás áll rendelkezésre. Nyilvánvaló, hogy ilyen hely­zetben a tanács szinte soha­sem ellenzi a mű kiadását, hiszen erre nincs is elegendő alapja. A kész kéziratról vi­szont már nem mondhat vé­leményt (legföljebb utólag), mert azt a művelődésügyi osztály terjeszti- föl a Műve­lődésügyi Minisztérium Ki­adói Főigazgatóságához, vagy a szerzők-kiadók köz­vetlenül juttatják el oda. Elvben az is megtörténhet, hogy a főigazgatóság olyan könyvre ad engedélyt, amit a megyei kiadói tanács ellen­zett, esetleg tudomása sincs róla. Az olvasóban fölmerülhet a kérdés ezek után: ha a ki­adói tanácsnak nincsenek valóságos jogai, ha megke­rülhető. ellenvéleménye fi­gyelmen kívül hagyható, ak­kor szükség van-e rá? Nem valamiféle, funkcióját vesz­tett, a múltból ittfelejtett szervezet-e? A válasz a látszat ellenére nemleges. A kiadói tanács 1986-ban alakult, inkább azt mondhatjuk, hogy helyét ke­resi a megye szellemi életé­ben. Funkciója a senkit nem kötelező engedélyezés vagy ellenzés helyett inkább a fo­lyamatos koordináció, a szándékok összehangolása, a művek születése körüli bá­báskodás lehetne. Erre annál inkább szükség van. mert a tudományos műhelyek publi­kációin kívül a megjelent könyvek színvonala eléggé egyenetlen a megyében. Az üzemtörténetek, helytörténeti kiadványok között igen gyen­ge munkák is akadnak, s a kiadói tanács ezen a téren sokat segíthetne. Természe­tesen nem hatóságként, til­tással (erre nincs is módja), hanem segítéssel, támogatás­sal a kézirat elkészítésétől az engedélyezési eljárás forma­ságaival összefüggő felvilá­gosításig. A gyakorlat ugyan­is azt mutatja, hogy ezen a téren is gyakori a tanácsta­lanság a kiadásra vállalko­zók körében. Ilyen értelmű befolyásolás­sal jobban elő lehetne segíte­ni a megyei középtávú könyvkiadás — politikai koncepció érvényesítését is. Ez a koncepció többek között kimondja, hogy „ ... kizáró­lag színvonalas, társadalmi­lag indokolt tanulmányok, közlemények jelenjenek meg.” Ebből a kötelező taka­rékosság elvének figyelembe vétele mellett sem föltétlenül a kiadványok számának csökkentése következik. Sőt, a más megyékben folyó ki­adási tevékenységhez képest nálunk még szegényesebbnek is tűnik a megjelent művek köre. A cél nem a kiadvá­nyok számának csökkentése, hiszen helytörténeti kiadvá­nyokra szükség van, igé/iy is van, hanem színvonaluk emelése, ebben pedig a me­gyei kiadói tanács még igen sokat tehet közvetlenül is. de főleg a mögötte álló szellemi kapacitás révén. B. A. Az oktatás minőségének javítása a társadalom legfőbb követelménye manapság az iskolával szemben. A peda­gógusok nagy hányada per­sze korábban is arra töreke­dett, hogy jól képzett, ön­művelésre képes fiatalok ke­rüljenek ki a padokból, s en­nek érdekében újdonságokat, a szokásostól eltérő módsze­reket is kipróbáltak. A megújulási készség, a nyitottság, a jobbra való tö­rekvés jellemzi jó ideje a Jászberényi Tanítóképző Fő­iskola oktatói karát is. Éppen az idén fejeződött be az az 1983-ban kezdődött kísérlet, amelyet a Szarvasi Óvónő­képző Intézettel közösen vé­geztek a tanító- és óvónő­képzés közelítése érdekében. A kísérlet során a hallgatók meghatározott ideig tanultak Jászberényben illetve Szar­vason. s ily módon két okle­velet kaptak. Ezáltal lehető­vé vált, hogy a tanítói diplo­mával is rendelkező óvónő tovább „vihesse” a gyereke­ket az első osztályba, illetve az óvónői oklevelet is meg­szerzett tanítónő „elébe men­jen” az óvodába leendő ta­nítványainak. De ha nem él­tek az intézmények ezzel a lehetőséggel, a tanulmányok akkor sem vesztek kárba, hi­szen a 3—10 éves gyerekről megszerzett ismeretek sok se­gítséget nyújtanak a hatéve­sek óvodából iskolába való átmenetének megkönnyítésé­ben. A kísérlet tapasztalatai egyébként az Űj pedagógus- képzési modellek című kö­tetben látnak hamarosan napvilágot. A jászberényi és a szarvasi felsőoktatási in­tézmény közös munkája ez­zel azonban még nem ért vé­get. Az óvónőképzés időtar­tamának növekedése két év­ről háromra másfajta együtt­működést igényel, s ennek programját rövidesen kidol­gozzák. Az új tanévben emellett országosan egyedülálló, a ta­nítóképzés színvonalát növe­lő kísérletek kezdődtek el a tanítóképző főiskolán. Elkez­dődött a kétszakos tanító­népművelő, tanító-könyvtá­ros, valamint a Zsolnai-tan- terv szerinti tanítóképzés. A felvett százhuszonöt nappali tagozatos első éves közül ti­zennégyen illetve tizenöten tanulnak a tanító-népművelő, s a tanító-könyvtáros sza­kon, huszonnyolcán pedig Zsolnai József programja sze­rint. A kísérletekét igen nagy — Az olvasó a színész elő­életére is kíváncsi, azért kötelességem megkérdezni, hogyan került a pályára? — Várkonyi Zoltán szor­galmazta, hogy egy-egy kö­zépiskolában, ahol erre le­hetőség van, legyenek iro­dalmi-drámai osztályok... — Amiket a köznyelv szí­nésztagozatos osztálynak keresztelt el... — Igen. Nos, Pécsett is szerveztek egy ilyen osz­tályt, felvételiztem, megfe­leltem, ott tanultam, érett­ségiztem. — Ez „zöld utat” jelentett a fő’s'.Mlára? — Nem, egyáltalán nem. Egy-egy osztályból néhá- nyan mindenesetre sikerrel érdeklődés kísérte a hallga­tók körében. Nemcsak az új­donság varázsa miatt, hanem a szokásosnál sokrétűbb kép­zést találták vonzónak. A tanító-népművelő és a tanító-könyvtár szakon négy év lesz a tanulmányi idő. A hallgatók megtanulják mind­azt a tananyagot, amelyet a tanítóknak el kell sajátítani­uk, a népművelő illetve a könyvtár szak anyaga pedig megegyezik a tanárképző fő­iskolák hasonló szakjainak anyagával. A kétszakos kép­zésnek elsődleges célja, hogy olyan kisebb települések szá­mára „adjon” szakemberekek amelyekben nincs képesített népművelő, vagy olyanok az adottságok, hogy á feladatok ellátása nem igényel főállá­sú népművelőt illetve könyv­tárost. A négy év múlva végző hallgatók így a tanítás mellett népművelőként vagy könyvtárosként is tevékeny­kedhetnek. A Művelődési Minisztérium nemrégiben alternatív prog­ramként választhatóvá nyil­vánította Zsolnai József ál­talános iskolai tantervét — vagy ahogy a köztudatban is­mertebb — a törökbálinti kí­sérletet. A program komplex módon a kultúra egészét nyújtja a diákoknak, lehető­séget ad az egyidejű tehet­séggondozásra és felzárkóz­tatásra, eljuttat minden ta­nulót képességei csúcsára. A törökbálinti kísérletet az or­szág tizen-egynéhány általá­nos iskolája követi, köztük a Szolnoki Kodály Zoltán Ének-Zene Tagozatos Általá­nos Iskola, amely a tagozat miatt egyedi az intézmények között. A program megvaló­sítása nem kis feladatot je­lent a nevelőknek. Éppen pályáztunk. Így én is. Szi- netár Miklós osztályában végeztem. — Hagyomány — már- már kialakult rend —. hogy a főiskolán tanító színészek a végzős növendékeik közül magukkal viszik — leg­alábbis megpróbálják — a saját színházukba azokat, akiket „kiszemeltek” Szine- tár Miklósnak ilyen érte­lemben nem volt színháza. Nem jelentett ez hátrányt? — Szinetár tanár úr nö­vendékének lenni — ma is így érzem — nagy szerencse, de ez tény, a pálya indulá­sakor — abból következően, hogy a tanár úr nem volt állandó tagja egyetlen szín­háznak sem — nem volt elő­nyös. De azért nem lehet okom a panaszra, harmad- és negyedéves koromban a kétéves színházi gyakorlatra a Madách Színházhoz kerül­tem, ahol tagként még két évet töltöttem el. — 1986-ban végzett, ha igaz a mindig mindent tudó színházi pletyka, már két évvel ezelőtt is hívták Szol­nokra. Miért csak most mon­dott igent? Csalódott a Ma­dách Színházban? ezért adott engedélyt a mi­nisztérium a Zsolnai-prog­ramra való pedagóguskép­zésre, amelyre a Jászberényi Tanítóképző Főiskola vállal­kozott. Ugyancsak segítséggel ké­szült el a tanító-népművelő és a tanító-könyvtár szak tanterve is. Augusztus utolsó napjaiban Jászberényben a könyvtáros képzésről tanács­koztak, a könyvtárak, egye­temi. főiskolai tanszékek ta­nárai, s ekkor alakították ki az irányelveket. Mindkét kí­sérletben vendégoktatók is dolgoznak a főiskolán, már az első félévtől, de így sem kis erőfeszítést követelnek az újfajta képzési formák a jászberényi tanítóképző ne­velőitől. A szakmai segítség mellett az esztergomi főiskolával kö­zösen — ott tanító-népműve­lő szak indult — 1 millió 480 ezer forintot kaptak a két­szakos képzés előkészítésére. Az összeg egy részét az isko­la könyvtárának fejlesztésére fordították, s vásároltak egy mikrobuszt is, amely nélkü­lözhetetlen lesz, hiszen a hallgatókat meg kell ismer­tetni a kistelepülések műve­lődési házainak, könyvtárai­nak munkájával, intézmé­nyeket látogatnak meg, köz­tük a törökbálinti és a szol­noki Zsolnai-program szerint dolgozó iskolát. A gyakorlat­ra való felkészítés mindkét kísérletben igen jelentős he­lyet kapott. A kísérleti jelle­gű képzéshez a felsőoktatási fejlesztési alapból várnak újabb támogatást a jászberé­nyi oktatók, amelyre rövide­sen elküldik pályázatukat. T. G. — Ehhez a pályához igen sok alázat kell, én nem va­gyok követelődző típus, nem volt miben csalódnom, több kisebb-nagyobb szerepet játszhattam a Madáchban. Hogy miért döntöttem végül is Szolnok mellett? Az itteni színház jó hírén, művészi rangján kívül a társulat szelleme vonzott , a sok-sok jókedvű fiatal, akik között most már én is itt vagyok. . — Az üvegcipő című víg­játékban mutatkozik majd be a szolnoki közönségnek, jó két hét múlva. Különös nőalak Molnár Ferenc mű­vészetében az idősödő férfi­ért rajongó kiscseléd... — Minden nő „különös” lehet, nem? ... Helyzete vá­logatja. Ez a cselédlány vég­telenül őszinte, tiszta em­berke. .. — Kétféle színésztípust ismerek, aki szeret beszélni a szerepálmairól, meg aki szép csendben önmagában dédelgeti tovább a vágyait... — Mondtam, alázatos tí­pus vagyok, minden jó sze­repet szívesen fogadok... De ha egyszer a Kabaréban játszhatnék... — ti — Órán a tanító-népművelő és a tanító-könyvtár szakos hall­gatók (Fotó: N. Zs.) A Szigligeti Színház új tagja Hz iivegcipö kiscselédje Két próba között Spolarics Andreával Könyvek Szolnok megyéből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents