Szolnok Megyei Néplap, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. SZEPTEMBER 17. A Néplap vendége: Kollár Ferenc, a Dunai Vízlépcsőrendszer tervezője Kollár Ferenc építőmérnök, a Vízügyi Tervező Vállalatnál, a Dunai Vízlépcsőrendszer főmérnöke. Készségesen állt a Szolnok Megyei Néplap olvasóinak rendelkezésére. Sok mindent kérdezhettem volna tőle a végletes véleményeket, vitákat kiváltó épitkezésről. Nem tettem. Éspedig azért nem, mert bennünket — vélhetően — Kisköre legalább annyira érdekel! Joggal kérdezhettem Kollár Ferencet Kisköréről, azaz a Tisza II-ről, hiszen a HVG egyik közelmúltbeli számában elismerte: „Kisköre tervezésében — igaz, egy későbbi fázisban — én is részt vettem. Elismerem, néhány dolgot másképpen prognosztizáltunk, mint ahogy bekövetkezett, de az elkövetett hibák egy részét mostanra sikerült korrigálni, s az ottani tanulságok közül sokat hasznosíthattunk a (dunai) vízlépcsőrendszer tervezése során." A víz és az ember — Mire, milyen hibákra gondolt, amikor így nyilatkozott? — Először hadd magyarázzam meg, miért „mertem” mindezt kimondani! Két év múlva érem el a nyugdíjas kort. Persze, hogy tévedtem életemben, követtem el szakmai tévedéseket is. Ostoba embernek tartom azt, aki nem okul saját hibáiból, s ma is ugyanúgy csinálná ugyanazt, mint tíz, húsz évvel ezelőtt. Azokat sem értem, akik — a mundér becsületét féltve — titkolják, ha valamiben tévedtek. Véleményem szerint beszélni kell róla, éppen azért, hogy mások is okuljanak — ha úgy tetszik, éppen az én tévedésemből is — és ne kövessék el még egyszer ugyanazt a hibát. — Miben tévedtek a kiskörei vízlépcső és a tározó megálmodói? Ügy is kérdezhetném, mik Kisköre tanulságai? — Az első tanulság számomra az, hogy a folyó, a víz és az ott élő, gazdálkodó ember kapcsolatát nem csak a vízlépcső — a létesítmény — határozza meg, hanem a szükséges védelmi létesítmények; a töltések, a csatornák — amelyek elvezetik a földekről a fölösleges vizeket —. a szivattyútelepek Is, amelyek átemelik azt. Tehát: a mentett oldalon a vizekkel foglalkozni kell! Nem tartom szerencsésnek — Ügy gondolom, áttérhetünk — valamivel részletesebben — az ember és a víz kapcsolatára! A Tisza ÍJ. tervezésekor játszott valamilyen szerepet ez a szempont? — Hát valamilyet játszott. .. Ám tény, hogy a töltések megépítésekor ragaszkodtunk a műszakilag lehetséges minimumhoz, magyarul nem kellemes, lankás, hanem meredek gátoldalakat alakítottunk ki. Pedig már akkor megjelentek a vadkempingezők, a fürdő- zők, egyszóval az emberek igyekeztek minél hamarabb birtokba venni a vízpartot. Az az igazság, hogy ezt nem vettük figyelembe kellően. — Élesen különválik tehát a vízépítő mérnök és a majdani üdülőkörzet tervezőjének nézőpontja? — Hogy élesen-e. azt nem mondhatom. De az igaz, hogy a vízépítő mérnök — — és ez a második tanulság, — hogy a parti belvízrendszerekből — amelyek Tisza- Örvénytől Abádszalók'g megvalósultak — csak a főcsatornák épültek meg, az üzemközi, az üzemi művek már elmaradtak. Ugyanez a helyzet a túloldalon ' is. Ez azért baj. mert azon a kötött talajon az elszivárgás lassú. A Duna mentén más a helyzet, mert a talaj víz- áteresztő képessége ott jóval nagyobb, s a főcsatornák elvezetik a fölösleges vizeket. Hiányosságnak érzem Kisköre körzetében azt. hogy nem eléggé előrelátóan foglalkoztunk a terület vízgazdálkodásával. Mi. a helyzet az Alföldön? Száraz és nedves időszakok váltogatják egymást. Ha sok a víz, elvezetjük. ha kevés, visszaszivattyúzzuk, visszaemeljük. A munka egy része fölösleges. — Erre mondja Petrasovits professzor, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora, hogy szerinte sok kis helyi víztározóra volna szükség. Tulajdonképpen minden termelőszövetkezetnek, állami Gazdaságnak minden határrészen meg kellene, hogy legyen a saját kis víztározója. — Igaza van! Olyan kis művek kellenek, amelyek segítségével „kicsiben” módom nyílik a vízzel gazdálkodni. Nos. Kisköre tervezésekor ez a szemlélet nem érvényesült. elsősorban gazdasági megfontolásból — nem tervez enyhe esésű, lankás, napozásra, játékra is alkalmas töltésoldalt, nem tervez homokos partot a majdani strandhoz, mert az mind sokkal több köbméter földet, többletköltséget jelent. Ma azonban már ilyet is tervezünk! — Éppen emiatt kérdezem: hogyan tovább? 1973- ban átadták Kiskörén a duzzasztót és az erőműrendszert, az volt az első ütem. 1982-re elkészült a második ütem a mostani duzzasztási szinttel. A rendszeriek — az eredeti tervek szerint — folyamatosan kellene tovább épülnie, ám ennél a bizonyos második ütemnél megálltunk. Azóta eltelt hat év, megszoktuk a kialakult természeti környezetet, a növény- és az állatvilág is ehhez alkalmazkodott. A harmadik ütem a mostaninál másfél méterrel magasabb duzzasztást jelent; me- gintcsak megváltozik sok minden, eltűnnek például a szigetek. Üjból kell tanulni az alkalmazkodást embernek, állatnak? Ismét megváltozik a táj, az élővilág! Szóval: lesz-e harmadik ütem? — Kisköre alapvető célja egyértelműen az öntözővíz biztosítása az Alföld mezőgazdasága számára. Öntözővizet legolcsóbban a Kiskörén tervezett legmagasabb duzzasztási szint elérésével lehet biztosítani. Tény, hogy az a mostani ökológiai egyensúlyt megváltoztatja. — Mit kellene tehát esi- • nálni? — Többféle változatot is el tudok képzelni: keresni lehet más tározóhelyet, vagy — például — megépíteni a csongrádi vízlépcsőt, é,s a Tiszán új vízforgalmi rendet megvalósítani. — De hát Csongrádról már szó sincs! — Más megoldás is lehetséges! De ha mégis Kiskörén kell duzzasztani, a hatásokat sajnos el kell viselni. A töltésen innen azonban semmi sem változik! — Még mindig csak lehetőségekről, többféle megoldásról beszélünk. Aki azonban a Középtiszai Üdülőkörzetben vásárol telket, épít nyaralót, szeretné tudni, milyen lesz a környék! — Egyetértünk abban, hogy minél előbb el kell dönteni: lesz-e duzzasztás vagy nem. A nyilvánosság fókuszában Egyébként ha már itt tartunk, hadd mondjak el egy megnyugtató tényt; a Tisza II. víztározóba a Sajó által erősen szennyezett Tisza- víz folyik be. A tározótóban helyenként rossz a vízminőség, ugyanakkor a két főcsatornán — a Jászságin és a Kunságin —, valamint Kisköre alatt is már tiszta víz távozik. A tározó tehát javítja a víz minőségét! Ennek megbízható magyarázatát egyelőre nem ismerjük. Nagyon fontos volna rájönnünk, miért alakul így, hiszen akkor tudatosan lehetne más helyen is alkalmazni. A tény engem mindenesetre megnyugtat a Duna vízminősége tekintetében is. — Végeztül általánosságban kérdezem: gondolta volna két. de akár egy évvel ezelőtt is, hogy ennyire a nyilvánosság fókuszába kerül az önök, a vízügyi tervezők munkája? — Nem most kezdődött! Az érdeklődés már az évtized elején megnyilvánult a sajtóban is. Azt, hogy a munkámat kritizálják, helyesnek tartom, az építő vtiákból mindig tanulok. De legalább ilyen fontos, hogy a párbeszéd közben valmifé- le egyetértés — konszenzus — alakuljon ki! Egri Sándor Még másfél méter duzzasztás... A mi mindennapi kenyerünk Talán éppen azokban a napokban, amikor országszerte a nemzeti szalaggal átkötött, barnás pirosra sült, domború cipót ünnepeltük, egy kunszentmártoni olvasó levelet írt lapunknak. Írásában sistergett a méltatlankodó indulat: azt mondja, alig akart hinni a szemének, amikor látta, hogy egy kenyérszállító autó odafarol a konténerhez, és több mázsányi kenyeret zúdít a hulladékba. Olvasónk nyilván edzett ember: látott már a szemétben narancsot, dinnyét, paprikát, jó karban lévő cipőt, alig viselt ruhát — de hová jut a világ, ha 11 sütőipar azért Zsarnai Béla, a Szolnok Megyei Sütőipari Vállalat igazgatója is olvasta a levelet és irodájában amolyan rögtönzött sajtótájékoztatót tartott. Kikötése volt azonban, hogy megjelenjen a Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat, melyet így Búzás Sándor igazgató-helyettes képviselt. A kunszentmártoni ügyről kiderült, hogy az egyébként jól dolgozó városi üzem az ominózus napon négy mázsa selejtet produkált, amiből két forintos kilónkénti áron eladtak valamennyit takarmányozási célra, a maradékot azonban közegészség- ügyi meggondolásból ki kellett önteni. Ez a gyakorlat a szakmában — ahogyan azt a későbbiekben hallhatjuk —■ nem megy szenzáció- számba. Bevallom, a cikk —amely eredetileg>a fenti eseményre szorítkozott volna — a beszélgetés során vett új fordulatot. Tényleg, nézzük már meg, milyen kenyeret eszünk, és mire számíthatunk a jövőben az élelmiszerboltok kenyerespolcainak környékén? így hát a kunszentmártoni eset kapcsán a megye képzeletbeli cipóját helyeztük az asztalra. Zsarnai Béla elővette a sütőipar laboratóriumának eredményét, amely az idei búzából készült lisztet minősítette. Ezek szerint az új kenyér alapanyaga közepes, illetve gyenge. A liszt vízfelvevőképessége magas, de a megtartóképepsége rossz. A tészta tehát visszalágyul, a kenyér ragacsos lesz. A sikértartalom még megfelelő lenne — bár közel sem éri el az ideálisnak számított 36 százalékot, hanem csak a 31—32 százalékot —, ám a terülékenység nagy, így a kenyér lapossá válik. Eltávozik a gáz egy része is a sikérből, a termék tehát összeesik: az ezer köbcentiméteres cipóból hatszáz köbcentiméteres lesz úgy, hogy közben a súlyát megtartja. Erre mondják azt, hogy olyan a kenyér, mint a sár. Ilyenkor jönnek az adalékanyagok: az ascorbinsav valamit javít a helyzeten, de kerül a tésztába komplex hatású adalékanyag is — ám mindennek a lisztben kellene meglenni. Hogy a pékek elfelejtették volna a szakmájukat? Ez ellen az ezer dolgozója nevében hevesen tiltakozik az fl kutató célja Azért hozzátette Búzás Sándor,, hogy a maszekok ugyanebből a lisztből olyan cipót dagasztanak, amiért már hajnalban hosszan kígyózó sor áll — és ekkor írom fel először a jegyzet- füzetembe. hogy „egy maszek péket megkeresni!”. A cikk drámai hangvételű kezdete azért nem a mai Szolnok megyei valóság. A boltokat járva mind a vásárlók, mind az eladók elmondták, hogy az időnkénti ellátási gondok mellett látszik a sütőipar törekvése a minőség javítására. Több mint egy tucat féle terméket gyártanak — igaz, erről meg azt mondják a fogyasztók, hogy inkább lenne kevesebb, de a minőség bírna ki minden kritikát. már a mindennapi kenyerünket, létbiztonságunk szimbólumát vetjük a 6ze- métdomra? Aligha a vélhető gazdasági kártétel miatt fogott tollatt tehát a panaszos. Sokkal inkább egy eszmerendszeren esett csorba a szemében: az értékek mindenkori tiszteletének eszmerendszerén. Megdünnyög- jük az eldobott egyetlen szelet kenyeret, háborgunk, ha egész vekni akad az utunkba a szemetes tartályok környékén, de hogy mázsaszámra menjen pocsékba a kenyér! A meny- nyiség itt a felháborodás minőségébe csap át. teszi a dolgát igazgató. Érvként a Tisza- táj kenyeret hozza fel, amit a szolnoki sütőipar állít elő — kézzel dagasztják és formázzák —, és az minden kritikát kibír. Más kérdés, hogy a nagymennyiségű standard kenyérnél a gépeké a szó, és itt az emberi kéz tapintása kiküszöbölődik, a szakember közvetlen beavatkozása a folyamatban lehetetlenné válik. Ha aztán az alapanyag sem tökéletes, úgy előfordulhat, hogy a boltban a vásárló bizony duzzogva rakja a szatyrába a végterméket. A fentiekkel Búzás Sándor is egyetértett, de hozzátette: ők sokat már nem tudnak változtatni a helyzeten, hiszen a gazdaságok évről évre gyengébb minőségű búzát ajánlanak fel megvásárlásra. Míg korábban a megyében az A—1 és az A—2-es minőség sem volt ritka, mostanság már a B—1 és a B—2 a leggyakoribb. (A C—1 és C—2 minőség táplálkozási célra már nem alkalmas.) Való igaz, hogy a gép nem tudja azt, amit az ember: minden őrleményt, de szinte minden zsák lisztet korrigálni a tésztakészítés folyamatában, így a gépi technológiához állandó minőség keltene. Állandó jó minőség — ami nincs. Hiába adnak mázsánként 52 forintos felárat a sütőipari értéket hordozó búzáért, ez nem tesz ki annyit, mintha a gazdaság egy jól jövedelmező búzafajtát alkalmazva, a nagyobb mennyiséget célozza meg. Meg aztán a minőség ellen dolgozik a készletgazdálkodás is. A búza a betakarítás után még éli az önálló életét: érésben van, s ha ezt hagyják neki, minősége tovább javuL Ugyanígy kellene pihentetni a lisztet ahhoz, hogy a sütőipar számára mind értékesebb legyen. Csakhogy ehhez nem vagyunk elég gazdagok. A kombájnból ki- ömlő búza máris megy a garatra, aztán még meleg a liszt, már dagasztják belőle a kenyértésztát, mert ellenkező esetben a nagy készletek miatt jön a büntetés. Más években augusztus közepén — végén jutott a sütőipar új liszthez, az idén már július végén abból kellett készíteni a kenyeret. Ez a sietség is benne volt abban, hogy Kunszentmár- tonban a szemétbe kellett önteni a selejtet. a mennyiség Az a tendencia viszont, melyről Búzás Sándor beszélt, csak nem hagyott nyugodni, ezért kerestem fel Hegedűs Andrást, a Gabona és Ipari Növények Termelési Rendszerének igazgató- helyettesét. A búzatermeléséről híres Tiszaföldvári Lenin Tsz egykori szakembere éppen egy búzatermesztési tanácskozásról érkezett, és a búzanemesítés fellegvárába, Martonvásárra készült, az eszmecsere tehát mindenképp aktuális volt. AGITR az Alföldön 230 mezőgazda- sági üzem termelését koordinálja, és ebben a térségben 165 ezer hektár búza terem*. Hegedűs András megerősítette azt, hogy a termes-Äsoen a mennyiségi szemlélet dominál napjainkban. Valamikor — mondjuk a Bezosztája búza idejében — Szolnok megyében valóban nem volt ritka az A—1 és A—2-es minőség. Aztán úgy a hetvenes évek felénél nekibuzdult a termesztői kedv, és a kutatókkal szemben azt az igényt támasztották, hogy fajlagosan sokat termő fajtákkal álljanak elő. Így aztán elértünk az évi hatmillió tonnás terméshez, melyből kikerül az étkezési búza, a takarmány- búza és az exportbúza. De a termesztésben nincs meg ez a differenciálás, csak az elosztásban: ami van, az a Magyar Búza. Mi kellene ahhoz, hogy a mindennapi kenyerünk megnyugtató (milyensége) hosszútávra biztosítva legyen? Egy olyan vertikum, amelyen végiggyűrűzik a minőségre való ösztönzés. Nyugaton ez így van, a kenyérgyár a kutatóval, meg a termesztővel szemben is tudja érvényesíteni az érdekét: nevezetesen azt, hogy olyan liszt kerüljön a dagasztóteknő- be, amelyik minden szakmaki kritériumnak megfelel, és ami a legfontosabb, a vásárlók kényes igényét is kielégíti. Nálunk a kutató és a pék olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Néha a maszek is süt selejtet Miután a maszek pékek keresett termékét a GITR igazgató-helyettese is szóba hozta érvként, megkerestem Szolnokon, a Fürj utcában a jól ismert „Szabó-kenyér” névadóját és előállítóját. Véleményét kértem a búza—liszt—kenyér vitában. Elmondta, hogy ő is ugyanabból a lisztből dagasztja a cipót, amiből a sütőipar szalagon készíti termékeit. Ö is használ adalékanyagot, az is igaz viszont, hogy minden zsák liszttel külön „elbeszélget”. Mert egy jó szakembernek — s azt mondja, ilyenek szép számban vannak a sütőiparnál is — mindent elmond a liszt színe, tapintása, s akkor már csak a víz hőfokát kell eltalálni a dagasztáshoz, aztán a megfelelő adalékokat, meg azt, hogy meddig keljen a tészta, milyen meleg legyen a sütő — ilyen egyszerű az egész. Szemléltetésül belemarkol a pihenő kenyértésztába, s jó egy méterre kinyújtja, anélkül, hogy elszakadna a hófehér massza. Biztos, hogy ilyet készítenének a sütőiparnál is, ha nem a laboratórium — hanem a pék készítené a tésztát. De hát annyi kenyeret, amennyit a megye felvásárol ugye, emberi kézzel már nem lehet megdagasztani. Hogy a liszt az idén rossz lenne? ö ezt különösebben nem érzékeli. Jó, előfordul az, hogy neki sem sikerül mindig hibátlanra a sütés — ilyenkor odaadja a bizományba. Milyen hát a mi mindennapi kenyerünk? Mennyiségre elég, és leszámítva az ünnepek környéki mizériát, az ellátás egyenletesnek mondható. A minőség a gépi technológiánál azonban már nehezen tartható: az A—1-es és a B—2-es búzamilyenség meglehetősen távolt van egymástól, s ha az alsó határértékhez közeledik a minőség — lágyul a magyar „kemény” búza —, bizony megérzi a kenyérfogyasztó. Ha a vertikum a búzanemesítők kutatómunkájával kezdődik, és a pékek kenyérsütő tevékenységével is ér véget — azért ez nem olyan nagy távolság, hogy ne értsenek szót egymással. Főleg, ha van mondanivalójuk egymás számára. Faiágyi Béla Halászladikok (Fotó: T. Katona László)
