Szolnok Megyei Néplap, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-17 / 223. szám

1988. SZEPTEMBER 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A Kisújszállási Nagykun Tsz Ipari üzeme kooperálva a Törökszentmiklósi GÉJA-val az idén kezdte el NSZK megrendelésre a hordozható kandallók gyártását. Januárban fogtak hozzá a München és Nürnberg típusok készítéséhez, amelyekből eddig több mint száz dara­bot szállítottak a megrendelőnek. A szövetkéz etek műszaki szakemberei kifejlesztették a hazai piacra szánt típusokat is (képünkön), amelyek sorozatgyártását még az idén szeret­nék elkezdeni (Fotó: T. K. L.) Jászberényben Összefogás a külterületi idősekért Számolnak a számlázóban Telik — nem telik Alföldi kutatástörténet Az olaj tükrében A nagyalföldi szénhidro­gén-kutatás történetét össze­foglaló könyv jelent meg Szolnokon, a Kőolajkutató Vállalat gondozásában Az olaj tükrében címen. A hat­ezer példányban napvilágot látott mű szerzői a vállalat dolgozói, akik hiteles tanúi, művelői voltak a hazai szén- hidrogénvagyon kutatásának, feltárásának. A könyv elő­szavát Hingl József, a válla­lat vezérigazgatója írta. A csaknem kétszáz olda­las, szép kivitelű kötet fotók­kal gazdagon illusztrálva ka­lauzolja el olvasóit az ipar­ág hazai történetében. Az iratok az 1700-as évek kö­zepétől tesznek említést ha­zai kőolaj- és földgáz-előfor­dulásokról. A módszeres ku­tatás kevsebb, mint egy év­százados múltra tekint visz- sza, az ipari jelentőségű szénhidrogén-termelés vi­szont ötven évvel ezelőtt kezdődött meg. A most megjelent könyv a vállalat második új kiadá­sa, az első — Lobog a fák­lyaláng — címmel az olaj­bányászok mozgalmi törté­netét foglalja össze. Egy hat éve készült felmé­rés szerint Jászberény kül­területén mintegy száznyolc­van olyan idős ember élt, aki ápolásra, gondozásra, tár­sadalmi segítségre szolrult. A gondozást a tanyán élőkre egyelőre csak kis mérték­ben tudta kiterjeszteni a ta­nács egyesített szociális in­tézete, de a területi gondozói szolgálat fejlesztésével a ko­rábbi harmincötről fokoza­tosan százhetvenre emelke­dett a házi gondozásban ré­szesülők száma. Jelenleg hat főállású és huszonöt tiszte­letdíjas gondozó foglalkozik a saját lakásában élő idős, arra rászorult emberek el­látásával. Van, aki a szol­gáltatásból csak az ebéd­hordást kéri, de igény sze­rint mosnak, takarítanak, ápolnak, fűtenek is az ápo­lók. A külterületen, a várostól még 15 kilométerre is élő, magára hagyott idősek gon­dozása azonban megoldatlan volt eddig. Az áldozatkész gondozók hetenként legfel­jebb egyszer-kétszer jutottak ki egy-egy tanyára, így az alkalmanként megkapott mikrobusszal, illetve Babet- tával csak az alapellátást, és azt is szűk körben tudta vál­lalni a szolgálat. A gondok enyhítése érdekében a Vö­röskereszt városi vezetése társadalmi akciót hirdetett egy Niva terepjáró gépkocsi vásárlására. A múlt év februárjában jótékony célú bált rendez­tek a Déryné Művelődési Központban, melynek 30 ezer forintos tiszta bevéte­lét a gépkocsira szánták. Felhívással fordultak a mun­kahelyi kollektívákhoz, szo­cialista brigádokhoz, a vá­ros lakóihoz, hogy pénzbefi­zetéseikkel segítsenek a külterületi idős embereken — 145 ezer forint érkezett tőlük a számlára. Október­ben pedig nagyszabású mű­vészeti találkozó volt az if­júsági házban. A jótékony- sági esten felléptek a Jász­sági Népi Együttes, a Le­hel Társastáncklub, a Palo- tósy, a Vasas és az Afész- kórus, valamint a zeneisko­la tanárai. Így összesen 180 ezer forinttal járult hozzá a Vöröskereszt a gépkocsi­vásárláshoz, melyet a szo­ciális otthon tavasszal a hi­ányzó összeggel kiegészített. Augusztusban megérkezett a 240 ezer forintért vásárolt terepjáró autó, amely lehe­tővé teszi, hogy ezután a külterületi idős emberek is rendszeresebb és teljesebb gondozásban részesüljenek. — lp — Kevesebben többet költöttek Növekvő idegenforgalmi bevételek A hazai idegenforgalmi fő­szezon befejeztével Czeglé- di József, az Országos Ide­genforgalmi Tanács (ÓIT) titkára adott tájékoztatást az idei tapasztalatokról. Mint mondotta, egyelőre még csak az el,ső hét hó­napról vannak számszerű ér­tékelések. Ezek tanúsága sze­rint továbbra is élénk az érdeklődés Magyarország iránt. Bár öt százalékkal ke­vesebb külföldit fogadtunk, mint tavaly ilyenkor, de szá­muk így is elérte a 0,5 mil­liót. a dollárbevétel pedig az év végéig várhatóan meg­közelíti a 650 milliót. (Ta­valy ez az érték 555 millió dollár volt.) Az adatok azt mutatják, hogy sikerült va­lamelyest javítani a hazai turizmus minőségi mutatóin, hiszen a céloknak megfele­lően számottevően nőtt az egy turistára jutó bevétel. A rubel elszámolású or­szágokból 4,2 millióan ér­keztek, a dollár elszámolású országokból pedig csaknem 4,3 millióan. Ez utóbbi or­szágokból a látogatók szá­mának növekedése megha­ladta a 20 százalékot, s ezen belül ennél nagyobb mér­tékben emelkedett az oszt­rák, a holland és az olasz forgalom. Kedvező tapaszta­lat, hogy csaknem 30 száza­lékkal nőtt a szovjet turis­ták száma, ugyanakkor azon­ban Csehszlovákiából és Len­gyelországból 20—30 száza­lékkal kevesebben érkeztek, mint az- elmúlt év hasonló időszakában. Romániából összességében 15 százalékkal mérséklődött, júliusban azonban 50 százalékra esett vissza a forgalom. Az áfa bevezetése megdrágította a magyarországi utakat, s emi­att főként a szervezett tu­rizmus csökkent a szocialis­ta országokból. Augusztus 1-jéig 5 millió l7 ezren utaztak összességé­ben külföldre, 58 százalék­kal többen, mint tavaly ilyenkor. Alapvetően az új útlevél-törvény hatására négyszeresére — 1,1 millió­ra — nőtt az osztrák határ- szakaszon átlépő magyarok száma az elmúlt évihez ké­pest. A kiutazási kedv nö­vekedésével párhuzamosan 2,7-szeresére nőttek az ide­genforgalmi devizakiadások. Ennek az összegnek jelentős része különböző lakossági devizaszámlákról származik. Már megjöttek . az első esős, őszi hideg napok, de a számlázásban még mindig nyár van. Mit nyár, igazi kánikula. Szabóné ugyanis még nyári élményeit meséli munkatársainak. Gyönyörű körúton volt a családjával, látta Rómát és Madridot, megfordult több tengerpar­ti üdülőhelyen. A számlá­zásban hatan dolgoznak, s közülük csak Szabóné mondhat ilyen nyári emlé­keket magának. Egy asszony eljutott ugyan a vállalat üdülőjébe, de nem szívesen mesélne róla, kiváltképp Szabóné előtt. A vállalati üdülés ugyanis ót minden nap még több munkára ös/.- lönzöte. Mivel a cég csak a/, üdülőt adja, naponta fő* zött családjának, mert ugyan ki merne már étterembe menni akár naponta csak egyszer is két jó étvágyú kamasszal meg a férjével. Ahhoz nem a számlázásban kellene dolgozni az anyá­nak, s nem gyári munkás­ként a férjnek. Persze, mm- den relatív, a többieknek ennyi se jutott. De hát a „Rómát látni és” felkiáltá­sok közben hogyan is lehet­ne azt mondani, túlzás, amit a szolnoki strandokon csi­nálnak, lassan a két hét szabadság alatt se mehet napjában családostól az ember uszodába. Igaz, a kamaszoknak az is jó, sőt az talán a legjobb, ha kap­nak egy százast, s elsöpör­nek maguk, a barátaikkal. Kifejezetten jó, ha nincs 's velük a szülő, a mamák csak hápognának, hümmög- nének ezeken a mostani für­dőruhákon — már a fiús mamák, a lányoké nyár ele­jén azon sikoltoztak, hogy a semmi pár centiméter anyagból készült rafinált, mindent megmutató úgyne­vezett fürdőruhák mennyibe kerülnek. De hát az vesse rájuk az első követ, aki nem élt át hasonlót, s aki mostanában nem nyögi a mindennapos megpróbálta­tásokat. így szállt el a nyár, s lassan tán a számlázásban is vége lesz a mesének. Időn­ként ugyanis meg-megszó- lal egy kolléganő, s kifejti, nem bírja sokáig türelem­mel, idegekkel, s főleg pénz­zel a bakfisok, mostani el­nevezésük szerint a tinilá- nyok ostromait. Nem elég, hogy egy szeptemberi közép­iskolai indítás már ezrekbe kerül, s rengeteg idegesség­be, mert hiába van a me­gyében az a cipőgyár, amely az egész országot el­látja (ellátná) tornacipővel, a tanév első két hetében egy árva olcsó 37-es tornacipőt az kapott, aki véletlenül ak­kor is érdeklődött, amikor megérkezett egy szerény mennyiségű szállítmány. És akkor hol van még a többi, ami kell, kellene! Ebbe a fogalomba nem tartozik, amiért mostanában a csa­ládi otthonok estéje parázs­ló hangulatú. A fiatalok di­vatos, szép ruhát, cipőt, tás­kát követelnek, már ami ne­kik divatos és szép. Némely asszony a számlázásban ki­szólt már ezért, nem kevés jelentőséggel: hogy a fené­be jut minden diákközös­ségbe egy-egy kényes ízlés­sel öltöztetett divatbaba, aki után a többi futva-futna, s példáján nyafog, könyörög egyik fizetéstől a másikig. „Annak, azoknak” telik, ne­kik miért nem telik? ßs ilyenkor az apák — bár ha csak lehet, az anyákra hagy­ják a vitát — mélyen búj­nak az újságjuk mögé. Ta­lán az is fölmerül gondola­taikban, hogy a gyerek él­hetetlennek' tartja édes szü- • lőjét, hiszen van előtte pél­da más, neki jobban tetsző. Nehéz ősz jár a szülőkre, s különösen akkor, ha nem egykét nevelnek, s korban is közel vannak egymáshoz a testvérek. Mintha összefog­nának olykor-olykor, hogy kivívják a győzelmet: a fe­kete holmikat, s a hozzá való fekete-fehér csizmát, táskát, a térdig érő rafinál­tan, de nagyon drágán ké­szült pulóvereket. És kell pénz fodrászra, mert a haj manapság ilyen, meg olyan, meg erre barna, amott sej­telmesen szőkésŐ6z. Mondják persze a számlá­zásban azt is, a gyerekek nehezen értik meg, hogy drága az élet, sokba kerül a lakás, a koszt. A múltkorá­ban az egyik asszony át­szaladt ebédidőben az ábé­cébe, s felmérgelten jött visza. Azt* mondta, eddig 6 jobbára munkaidő után vá­sárolt, most azt hitte, ke­vesebb ember között gyor­san megveszi a vasárnapra való húst. Hát eltelt az ebédideje, mert annyi vá­sárló volt, mint esténként. És mesélt: a felvágottak­nál ki nem tudta várni, míg egy-egy hölgy (a höl­gyet emelt hangon ejtette) kiméret ilyen sonkát, olyan felvágottat, néhány finom sajtot, franciasalátát, egye­bet. 0 szegény, csak pari- zert akart, hogy péntek este ne bajlódjon a lecsófőzéssel. Erről aztán akkora vita kerekedett, hogy már attól is tartottak, a szomszéd szo­bában dolgozó csoportvezető átjön. Egymás szavába vág­va mesélték, mit látnak a belvárosi boltokban. Hány ember vásárol úgy, mintha vastagbukszájú túrista len­ne. Hogy pakolják a Toka­jit, a libamájat, a kaviárt, a színhúsokat a kosarakba, s mennyit hagynak a kasz- szában. Ebben igazat adok a számlázás vitázóinak, a napi bevásárlásaimkor gyak­ran találkozom ilyen jó ve­vőkkel. Időnként mintha kérkednének, kényeskedné- nek is: lássátok, nekem,ne­künk, most is, erre is futja! A hat számlázó azonban azt is jól tudja, régen vége az egyenlóden-kabátos vi­lágnak, s régen vannak, akik nyugodtan gazdagodnak, illognak-villognak pén­zükkel, tehetőségükkel. Többségük középkorú asz- szony, sokat megéltek már, s a világért nem dohogná­nak ezért. Aki többet dol­gozik, nagyobb értéket ál­lít elő, aki hasznosabb — persze, hogy több pénzt ke­res. Csakhogy! A számlá­zásban senki sem biztos benne, hogy csak a többet- jobbat dolgozók (a múltkor valaki azt mondta, nem Is érdemes többet, jobbat dolgozni, amióta adóztatják a jövedelmeket, s ebben mindenki igazat adott ne­ki), szóval egyáltalán nem biztos, hogy a gazdagodók, pénzükkel hencegve-ké- nyeskedők mögött munka van, s főleg adózott jövede­lem. Ki tudná megmondani, hányféle fondorlattal jutnak emberek több pénzhez, s hasznokhoz. Nem, egy asz- szony se hiszi el a számlá­zásból, hogy mindenki tisz­ta úton jár. s tiszta marad a keze. Erre különben jól jön­nek a fülbesúgások, kis és nagy panamák hírei, ame­lyek időnként olyan vihar előtti csendet varázsolnak egy-egy közösségbe, hogy el se hinné az ember. ha nem tapasztalná. A fülbe­súgók, a jólértesültek pár éve a külföldi kiruccaná­sok, gyors bevásárlások, s nyomában a jó üzletek hí­rét fújják. Aki nem járt ilyen utakon, talán egyből elhiszi vagy egyből elutasít­ja — de mintha lenne igaz­sága a dolognak, hiszen az eredményébe * itt-ott belelát. Mások a lakáscserék, ház­építések, nyaralószerzések — s természetesen adások, vé­telek — híreiben otthono­sak. Hirdetik is, a pénz leg­jobban ingatlanból fial. De hát hiába mondják, hiszik ezt azok, akik nem próbál­ták, s talán nem is tehe­tik soha, inkább örülnek annak, hogy vénségükig fi­zetnek ugyan, de födél van a fejük fölött. A számlázásban a szá­mokkal dolgozó asszonyok cseppet se jókedvűek ezen az őszön. Csak a szép nyári élményén hencegő társukra néznek egyre összevontabb szemöldökkel. <SJ) Mi ketten — Egy sört... ? Apám nem válaszolt, talán nem is hallotta kérdésemet. A konyhaasztal­nál ült, és elgondolkozva babrálta az abrosz kockás redőit. Jó két órája gyűrtük-gyömöszöltük már egymást, de csak nem jutottunk előre az istennek sem. Körben jártunk, téptük egymás idegeit, de végül újból és újból ugyanott kötöttünk ki: vajon jó lesz-e így? Őröltük a szavak súlyos malomkövei között a könnyen porladó gondolatokat, és ezek a kövek egyre gyakrabban forogtak üresen. Érveink elfogytak, de mi csak rostálgattuk egy­re azt, amiről tudtuk már, hogy nincs rajta több rostálnivaló. Dönteni kellett volna! Én kitartóan ismételgettem kristály- tisztának hitt észérveimet: mindenki­nek jó lesz így; apám, közel a hetven­hez, nem él majd egyedül, s nem kell kétszáz kilométerre utazgatni, ha látni akarjuk egymást; az unokának közel­ben lesz a nagyapa, és a nagyapának az unoka; a pénzből, amit a házáért kap, rendbehozzuk neki ezt a kis lakást, a többivel meg azt csinál, amit jónak lát... Tisztán éreztem, hogy bár érveim látszatra simán sorakoznak egymás inogott, egy ponton mégis minduntalan megdöccennek, s' az apám kétkedése jó mélyen alámossa azok feltétlen igazát. Most — szokásával ellentétben — keveset beszélt. Hallgatása nem volt konok, s nem is tagadó, inkább csak úgy rendezgette csendesen magában a saját érveit. Biztos vagyok benne, hogy érezte: tulajdonképpen nincs két értei mes választási lehetőség, csak egy. Nyolc évet élt egyszál egyedül. Ez az idő feltétlenül azt diktálta neki, hogy mondjon igent, hatvanhat esztendejé­nek tapasztalásai viszont óvatossá tet­ték. Nyolc év állt szemben nyolcszor annyival. — Gondold csak meg apám. nem mi leszünk az elsők, és nem is az utol­sók. .. Tekintetének riposztja azonnal meg­ült: és azoknak mindnek jó lett így? Nem jobb távolról szeretni, mint kö­zelről gyűlölni egymást? Szinte hallottam apám agyának kat­togását, amint ismert esetek, történe­tek futottak át rajta egyetlen másod­perc alatt. Olyanok, amelyekben szülő és gyermek kapcsolata romlott meg az együttélés viszontagságaiban. Agya villámgyors komputerként azonnal ösz- szegezte is a „betáplált” adatokat: mi a biztosíték, hogy a mi életünk majd másként lesz? Tényleg, mi a biztosíték? Az. hogy szeretem az apámat, s a maga módján ő is engem, a fiát? Vagy az egyetlen unoka varázsa? Esetleg az, hogy majd anyagilag könnyebben élhetünk így? Ugyan! Valószinűleg azoknak a törté­neteknek a szereplői is szerették ere­dendően egymást, és lám, az unoka egy sor más esetben sem bizonyult elégsé­ges kapocsnak. Az anyagiak pedig... ? A citált példaeseteknek talán leggya­koribb szereplője a pénz! Akkor hát, tényleg: mi a biztosíték? Az, hogy én majd türelmesebb, alkal- mazkodóbb lészek, mint amazok vol­tak? Több kompromisszumot kötök, mint ők? Lehet ugyan, hogy így lesz... de miért pont én lennék majd ilyen? — Meg kellene próbálni, apám! Hi­szen régen is együtt élt két-három ge­neráció, egy fedél alatt. Mi ahhoz ké­pest sókkal jobb helyzetben lennénk. A. te lakásod külön bejárattal, és csak a porta közös... Együtt, de mégis kü­lön . . — Csakhogy... — bökte ki némi gondolgodás után —, akkor a gyerekek laktak a szülői háznál, ők maradtak otthon, most meg a szülő költözik a gyerekeihez... A kettő messze nem ugyanaz! Először roppant dühös lettem: mi a fenét aggódik az öreg ilyen szőrszál­hasogató apróságok miatt? Természe­teseid mi majd mindig megbeszéljük a dolgainkat, és együtt, közösén dön­tünk. .. Megbeszéljük? Közösen? Biztos ez? Biztos, hogy apám megbeszélni akarja, nem pedig eldönteni? És én?, Vajon nem diktálni akarok-e majd én is a közös dolgainkban? Merthogy, az utób­bi tíz esztendőben hozzászoktam a döntések jogához. És ő? Az apám? 0 mennyire hozzászokhatott ehhez ötven év alatt? Kezdtem érteni, miféle számvetést készít most. Évtizedek alatt megszer­zett — s megszokott — autonómiájának és szuverenitásának nagy részétől kell(ene) most megválnia, hogy az egy­re nyomasztóbb és egyre elviselhetetle­nebb egyedülléttől szabaduljon. Egy­szerié nagyon ismerősnek tűnt az apám. Mintha harminc évvel későbbi önmagámmal vitatkoztam volna és a harminc évvel későbbi önmagam velem. Gyűrtük egymást, gyömöszöltük, s forgattuk magunkban a gondolatokat, mint fogatlan szájban a rágatlanul ma­radt ételt. Pedig dönteni kellett volna! Végigjárva az összes stációkat, végre dönteni! — Egy sört... ? — kérdeztem újra a nyitott hűtőajtó mellől. — Bontsak ne­ked is? Bólintott, és . tovább babrálta elgon­dolkozva az abrosz kockás redőit. L, Murányi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents