Szolnok Megyei Néplap, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
1988. AUGUSZTUS 6. 9 Irodalom, művészet Törő István: Virágzó hársfák Köszönni illene, ahogy a régi nyarak felvillannak, s virágzó hársfák illata bizseregteti vérem, új szavak formálódnak e sodró lendületben, új erők nyergelik meg testemet - áldott, tiszta illat, utak és tévutak kígyóznak bennem, letépem ezt az ágat, megszegve minden tilalmat, mint gyermekkoromban, akik most formálódnak, már ebből a nyárból élnek, százféle berkükből kilódulnak, jut mindenkinek idő, nyár, és hársfaillat, teának szedni télre, mint ahogy anyám áldott hangján kérte, itt pereg előttem, s a Holdat ragyogtató nyár, ahogy a hársfa alatt szédelgek veled, s füzérbe fonjuk két kezünk. Irodalmi oldalpárunk fotóit az Újszászon élő Prohászka Antal festőművésznek Budapesten, a Magyar Építőművészek Szövetségének székházában megnyílt, Hódolat Bartóknak mottójú kiállítás festményeiről készítették 1 faluját a hetvenes évek közepén várossá nyilvánítsák. Kötegyán Gáspár fontos funkcióiban megszámlálhatatlan értekezleten vett részt. Volt, hogy egy nap háromszor’ is beszámolókat hallgatott végig, s szűkszavú hozzászólásaiban rendszerint a lényegre tapintott rá. Soha nem jött ki a sodrából, a vitákban szélsőségektől mentesen, józanul foglalt állást. Bár évtizedekig élt Pesten, mindvégig megőrizte ízes tiszántúli kiejtését, s szívesen emlegette, hogy valaha, mielőtt politikai pályára lépett, az egyik legősibb mesterséget űzte, s juhászként kereste a kenyerét. Példálózott vele, hogy ha nyugdíjba megy, a szülőföldjén vesz majd egy tanyát meg egy nyájat, s belekóstol a fafaragásba is. Semjértben természetesen tréfának tartották ezeket a szavakat, s Boros Pali lepődött meg a legjobban, mikor a kitüntetésről szóló közlemény megjelenése után Kötegyán Gáspár beállított az irodájába. A tanácselnök hiába próbálta lebeszélni a szándékáról, a város volt patrónusa hajthatatlan maradt. — Az apám meg a nagyapám majd száz évig őrizte a juhokat. Én ötvennyolc éves vagyok, s makkegészséges. Megözvegyültem, egyedül vagyok, mint az ujjam. Azt akarod talán, hogy sírba vigyen a tétlenség? A tanácselnök erre nem tudott mit mondani. Kiment a barátjával a határba, s kinézett vele egy szemrevaló. eladó tanyát, a berendezéssel együtt. Megvárta, míg Kötegyán lefoglalózza, aztán így szólt: — Estére meglesznek a birkák is, úgy ahogy - akartad. Csak arra kérlek, maradjon köztünk, hogy erre az életre adtad a fejed. Tudod, a megyében még kellemetlenségem származhat ebből az ügyiből, s Semjénben is úgy tudják, hogy fennmaradtál Pesten. . Kötegyán Gáspár jót nevetett. Egy évre előre megvette a sót meg a petróleumot, s megígérte, hogy amíg az el nem fogy, nem teszi be a lábát a faluba. Addig meg olyan bajuszt növeszt, hogy a kutya sem ismeri fel. A két barát egymás tenyerébe csapott, s elváltak. Reggel aztán a juhász magára terítette legénykorából megőrzött subáját, vette a fcampósbotját, s nekivágott a nyájjal a pusztának. Vagy hat év múlva múzeumi emberek vetődtek arra, s megkeresték Kötegyán Gáspárt is. Róla nemcsak azt beszélték, hogy neki van a legszebb, milliókat érő nyája, de azt is, hogy szebbnél szebb faragványofcat készít. Az etnográfusok szája tátva maradt, mikor megnézték azokat a botokat, furulyákat, ivócsanako- kat és sótartókat, amiket a juhász ked vtelésből készített magának az utóbbi években. Hát még amikor Kötegyán Gáspár elmesélte a kutatóiknak azölcat a nagyapjától hallott babonákat és varázsigéket, mélyek annyi évtized után újra az észébe jutottak! Ahogy ezt a szaktudósok megállapították, a juhász' „tudó” volt, azon táltos tudomá- nyú p;isztoremberek egyike, akik ismerik a rontás, a szemmelverés valamennyi ellenszerét, s valóságos néprajzi kincsestárat őriznek. Kötegyán Gáspár szívesen mondott a magnóba mindent, ami az eszébe jutott, a tudósok nagy örömére. Csak éppen a múltjáról nem volt hajlandó mesélni, azon kívül — ami különben a táltosok rendes szokása —, hogy „kijárta mind a hét oskolát”. lyenkor munkaidő után még a nap is besütött az alagsori irodába. Gonoszán, csúfondárosan kukucskált át a sose tisztított ablakon, mintha tudná, hogy már senki se élvezheti a melegét. A rendelet, miszerint munkaidő végeztével mindenkinek el kell hagynia az épületet, nem volt régi keletű, de talán éppen ezért ■mindenki tartott tőle. Különösen a megalkotója, Fekete osztályvezető elvtárs vette komolyan, már-már dühödten ragaszkodott hozzá. A rendeletre nem azért volt szükség, mert a hivatal dolgozóiban tomboló munkaszenvedély csillapítása halaszthatatlanná vált, nem, a hivatalos munkaidő ut|áni bent- maradások egészen más természetűek voltak. A névnapi, születés- napi, nőnapi, november hetedikéi, április negyedikek jutalomosztási s az egyéb ünnepségek nyúltak túl hosszúra, egyszerűen nem akart végük sziaikadini. Az ünnepségek déli kezdése se hozott semmiféle eredményt., pedig időközben ez- irányban is történtek kísérletek. Senki, még maga Fekete se vállalta, hogy éppen a legemelkedettebb pillanatban fújjon tnkarodót. A rendeletekbe vetett olthatatlan hit adott egyedül okot némi derűlátásra. Központi elképzelésekről volt szó. Miattuk kellett ünnepek előtt az irodában található minden írógépet lelakatolni, az irodához tartozó apró sokszorosító üzem vasrácsos ajtaját kettős láncos lakattal megerősíteni, s kiüríteni minden áron a hivatali szobákat. Fekete tehát nem a saját szakállára cselekedett, csupán jó szolgaként próbált viselkedni, a közutálat mégis teljes egészében az ő fejére áramlott. Fekete mégsem zúgolódott. megszokta 'a hálátlan szerepet, szolgálatnak nevezte, és szinte kérkedett vele. Nyilvánosan nem is mert a szemére vetni senki semmit. Egyedül Kábái akadékoskodott, próbált útjába állni Fekete akaratának. Legtöbbször teljesen érthetetlen okokból, mintha a puszta ellenkezés romboló, démoni szelleme szállta volna meg. Ez az oktalanság különösen dühítette Feketét. Most is Kábái volt az egyetlen, aki szót emelt a bentmaradást tiltó rendelet ellen, amikor pedig, mindenki tudta róla, hogy szinte sose vesz részt a szóban forgó ünnepségeken, emiatt többen is közösségellenes, magába forduló kispolgári elemnek bélyegezték. Szerencsére Kábái nem volt számottevő akadály, Fekete olyan könnyen pöccintette félre, akár egy beteg legyet. — Nem akarlak többet az irodában látni — mondta neki a legutóbbi értekezlet után. Azt hitte, ennyivel el is intézte a dolgot. És Kábái most. mégis itt volt. Igaz, csak akkor bújt elő az iratszekrényből, amikor Fekete már hazament, és most is elég félénken pislogott, készen arra, hogyha ne- talántán mégis benyitna valaki, azon nyomban lebukjon az asztal alá. Örök életében utálta a munkáját. az állását, maga se értette hát, hogy miért ragaszkodik eny- nyire hozzá minden ésszerűségnek ellene szegülve, szinte eszelősen. Fekete helyett, akinek ellenőrző látogatására Kábái fel volt készülve, Kóbor Ilus, a takarítónő nyitott be. Kábái mégis lecsusz- szant az asztal alá. Rögtön meg is bánta. Ki ez az Ilus, hogy így Oláh János; Hivatalban meghunyászkodom előtte, dohogott magában, de azért csak nem mászott elő. Ilus alig lépett be az ajtón, rögtön lecsapta a sarokba a partíist meg a vödröt, hanyatt vetette magát a vendégfotelbe, amiből erre szinte kirobbant a por, és csak kacagott, kacagott, kacagott, s közben karcsú tűsarkú cipős lábával önfeledten kalimpált a mennyezet felé. A takarítás eszébe se jutott. Ez is többet jár moziba a kelleténél, gondolta magában Kábái lenézően. Ilus fellengzős, magakellető viselkedését azonban nem lehetett teljes egészében a nyugati limonádéfilmek rovására írni. A 'vállalat férfialkalmazottai leg- laffcbb iyen mértékben felelősek voltak érte. A többségükben középkorú, a semmittevéstől túlfűtött üzletkötők egyként bolondultak a koraérett kislány után. Ilus nem tudott úgy végigmenni a folyosón, hogy valaki falhoz ne szorította volna, meg ne ostromolta volna az ajánlataival. Nem csoda hát, ha Húsnak fejébe szállt a dicsőség, s olyan nevetségesen fönn hordta pz orcáit. Mire, ugyan mire? — dühöngött Kábái, mert Ilus lenézése elsősorban őt érintette. Kábáit ez a lenézés döbbentette rá először az irodában betöltött jelentéktelen szerepére, tudatosította vele helyzete ingatagságát. Húsban különösképpen kialakult a megérzés képessége, s talán azér' működött olyan pontosan, mert Ilus tökéletes tudatlansága miatt a legapróbb dolgokban is kénytelen volt ráhagyatkoznia. Ilus, miután ott hagyta a vendégfotelt, Kábái asztalán foglalt helyet. Egyedül ezen nem volt rendetlenség, és ő mégsem akarta a fenekével összegyűrni az iratokat. Kábái csaknem elszédült a vesékbe ható gyöngyvirágillattól. Biztosan találkája van a kislánynak, gondolta csúfondárosan. És valóban, alig hogy ez a feltevés átvillant Kábái agyán, a feltételezett lovag máris megjelent. Boros volt az, az öreg, kövér, féltékenységéről híres, velejéig megbízható gondnok. Sunyin lopakodott előre, mint a róka. Kábáihoz a furcsa, ízléstelen udvarlásból, ami a feje fölött zajlott, csak hangképek jutottak el. — Ne, ne itt — fuvolázta bele Ilus Boros fülébe a halogató beleegyezést. S amikor már nem bírta tovább, leugrott az asztalról, és befutott a titkárságra. Kábái kisvártatva hallhatta a főnöki szoba párnázott ajtajának csapódását. Aha, gyúlt világosság Kábái agyában, ott heverő és fürdőszoba is van, teljes az összkomfort. Nehezen vergődött fel a felszínre. Az ablakon át kellett menekülnie, így elsősorban az apácarács szögvasaival gyűlt meg a baja. Szerencséjére a rácsok nem voltak a legjobb állapotban, szinte drótokká vékonyította őket a rozsda, sikerült hát átpréselődnie közöttük. Ha valami hivatalos ember, rendőr, tűzoltó, közterület-fenntartó, mentős, katona, kalauz, ellenőr, vámügyi alkalmazott, rendész észreveszi, nem űsz- sza meg szárazon, az biztos. Szerencsére azonban unott arcú, magukba roskadt civil járókelőkön kívül senkivel nem találkozott. Egyedül egy gonosz nyugdíjas lépett rá a keze fejére, mikor mászás közben letenyerelt a járdára, de ő is véletlenül. Szabad volt hát, de amikor körülnézett, különös érzése támadt. Furcsa egy szabadság ez, gondolta. A járókelők arcát fürkészve észrevette, csak azért öltött mindegyik fapofát, hogy mögüle annál alattomosabban. gátlástalanabbul leskelődhessen. Micsoda ócska tit- kosrendőrtempó, csóválta meg a fejét. Menekülni próbált, de még albérleti szobájának, amely szoba tulajdonképpen egy kert végi nyáriikonyha volt, vasalt ajtaja mögött se lehetett nyugta. Az ablakon át egy homályos, falfehér, torz bohóc vigyorgott feléje, akiben ő természetesen egyből a házi nénit vélte fölismerni. Pedig még a lakbérrel se tartozom, horkant föl, és egy nyitott könyvet, volt belőlük jónéhány a szobában, hajított az ablak felé. Szerencsére a könyv puha táblás, olcsó kiadás lévén nem törte be az üveget, a házi nénit mégis elriasztotta egyelőre. ietve fészkelte be magát a lepedő sajgó, morzsákkal teli, kietlen ráncai közé, s arra gondolt, a legjobb volna sohase kelni föl, így maradni örökre mozdulatlanul. A világ megszagolta’ benne a gyöngeséget, igen, ez kétségtelen volt, és most már nem kegyelmez, elpusztítja, bármennyi vesződséggel járjon is, akár vérző, megsebesült pajtásukat a cápák. Fodor András: Nyári éj Derengő augusztusi éj. Távolban lámpák csillag-tüske lánca. A nádbozont, a palló . . . Két hamvas, egyberajzolt arc összeforrt pecsétje körül a víz, a víz: lélegző fekete hártya. Pibeg az elbűvölt sötét, akár a pórusok récéin a titkát nemző ismeretlen, mikor tenyérbe vont kebelként a világ megtapintható őstitka átborzong a testen. Már-már érzed magadban a fordított csodát: ég, víz, a harmatlepte fű óvatlan viss~ahullajt az elemek ölébe, mígnem az ég és part között kinyílik józanul a hajnal pengeéle. összeállította: Rékasy Ildikó s I
