Szolnok Megyei Néplap, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
10 Barangolás a megyében 1988. AUGUSZTUS 6. Élet a Berettyó partján „Ahol máma zöld akácok között apiró tanyák fehérjének, ott a kövér füvű legelőmé zokon címeres szarvú fehér marhák rázták a ko- lomipot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró, tippanos füvét juh- nyájak borotválták. A'hol a lábnyom, vagy szekérút beleveszett a haragos-zöld rétbe, oitt a konda bányászott. Ha a nyári forróság leperzselte a legelőt, beverték a jószágot a rétbe, ahol még mindig talált harapni valót, s ha az évtizedes aszály ide is utáncik jött, felcsendült a pásztor ősi éneke.. Győrffy István, a nemzetközi hírű néprajzkutató, a Nagykunság szülötte és talán legavatottabb tollú krónikása idézi így a Kunságnak és a Sárrétnek a folyószabályozások előtti arcát, ősá, természetes állapotát. Azt a tájat eleveníti fel A szilaj pásztorok című munkájában (1928), amit már ő ,is jórészt csak az öregek szavából, a téli esték meséiből ismert, de aminek így is örök szerelmese maradt: a lecs-apolatlan rétek és lápok világát. Elcsodálkozna persze a lokálpatrióta tudós, ha most barangolhatná be például a Berettyó vidékét. A táj azóta újból átalakult — hányszor és hányadszor immár? —, valószínű, hogy rá se ismerne az, aki öt-hat évtizede látta utoljára. Megritkultak a tanyák, a víz folyását villanyoszlopok és tele- fowpóznák kísérik kitartóan, az ősi mesterséget gyakorló halász pedig csónakmotort rak induláskor a ladikja farára. Más lett a vidék és mások az emberek is. tol be az emberi tekintet, de még a napfény se nagyon. A zsilip 1890 óta vigyázza már a torkolatot. Két év híján 100 esztendős tehát, és ezalatt mindössze annyi változott az életében, hogy a mechanikus mozgató rendszert árammal működtethe- tőre cserélték ki 1980-ban. A Berettyó párszáz méterrel az előtt, hogy a zsiliphez érne, két ágra szakad, és fával, bozóttal sűrűn benőtt keskeny mesterséges szigetet fog körül. A másik ágat azért ásták a harmincas évek végén, hogy annak nyitható zsilipkapuján fel lehessen hajózni Mezőtúrig, mivel az eredeti táblás zsilipen még apró csónakkal is csak üggyel-bajjal lehetett átvergődni. Berettyót emlegetek, s Berettyót emleget a köznyelv is minduntalan, ám ha valaki térképen akarja végigkövetni az útját, az hamar zavarba jön. A Berettyó ugyanis most a térkép szeés a szeszélyeihez alkalmazkodva éltek. A halászokról, a pákászokról, a csikászok- ról, és természetesen a szilaj (vagy más néven rideg) pásztorokról. Utóbbiakról például így: „Talán felesleges mondanom is, hogy sosem nősültek meg. Ezért hittak őket rideg legényeknek. A természet őserejű fiai voltak, kiknek deli termetét, férfiúi szépségét az ősi életmód adta. Az oltha- tatlan vágyú menyecskék é6 lányok a veszedelmes lápi utakon is felkeresték őket, köztük bizonyosan megnyugvást találtak.” Ma persze már másként élnek a vízparti emberek. Szokásaik nyilvánvaló módon átalakultak, komfortosabbá vált a világuk, s csak a víz, meg a lakott területek távolsága maradt a régi. Tímár János gátőr, akivel a Berettyó torkolati zsilipjénél találkoztunk, immár tíz éve gyakorolja mesterségét. Előtte az állami gazdaságban, még előtte pedig a rendőrségnél dolgozott. — Nyáron nagyon jó itt kint élni — magyarázta a zsilip korlátjára könyökölve — télen viszont vannak kellemetlen helyzetek. Hozzá lehet ehhez szokni, lehet a távolságokhoz is alkalmazkodni. (Mezőtúr 5—6 kilométerre van a gátőrházlól — a szerző.) A különbség csak az, hogy mi általában nem egy-két kiló tisztet, cukrot vásárolunk, hanem tizenötöt-húszat. Különösen télire kell bespájzolnunk. .. Telefonunk van, közvetlen vízügyes és városi is külön, tehát nem vagyunk elzárva a világtól. — A gyerekek, gondolom, szeretik ezt az életet — jutott eszembe, hogy én való- tszánűleg nagyon szerettem volna annak idején. — Persze. Csak az iskola jelent némi gondot. Hét közben kollégiumban laknak Mezőtúron, és pénteken hozom mindig őket haza kocsival. Ilyenkor nyáron persze, amikor nincs iskola, Tt- hon vannak mind a ketten, ők tényleg élvezik ezt a :-zahadságot. . . A fizetés persze nem túl nagy. Átlagos. A lakás, a jószágtartás és a ház körüli kert az, ami anyagilag is kedvezővé teszi ezt a munkát, és a vele járó életformát. No, meg a nyugalom, ami a tájról óhatatlanul átragad az emberre is. * * * Mezőtúrnál kiszélesedik a Berettyó. Szétterül a gátak között a tágas ártéren és a hin áros, vízinövényekkel benőtt vízfelületen egy tiszta folyosó jelzi csak az ásott medret. A városon túl szántóföldek szegélyezik kívülről a gátat, a túlparton viszont, Békés megye felé, inkább csak szikes, silány legelők. Aki a gáton autózik végig — uram bocsá’: kerékpározik — Eesegpuszta felé, ha előbb nem, hát Túrkevéhez közel, a Balilai hídnál mindenképpen megáll. Pihenni. Megálltunk magunk is, mert a fák között, a meder fölé kifeszítve hatalmas halászhálóra csodálkoztunk rá. Ahol pedig háló van, ott halásznak is lennie kell. Cziinege Kálmánt a túlparton. tanyájuk udvarán találtuk, egy szivattyú sze- relgetése közben. Családostól él kinn, hídhoz és kö- vesúthoz ugyan közel, de három-négy kilométerre Tünkévé tői. A tanyaudvart magasan felverte a fű, középen pedig, ahol a szapora gyereiklábak kitaposták a gyomot, ki-kivillant a nagy forróságtól összerepedezett, szikes föld. — Kocsink van, azzal járunk be Kevibe vásárolni — mondta a halász felesége, miközben az urára vártunk, hogy befejezze a szerelést. — A gyerek meg busszal jár A halásznak talpon kell lenni * * * Álltunk a folyóparton, éppen a torkolatnál. Balról a Hármas-Körös ballagott el mellettünk a parti füzesekkel szegélyezett útján, jobbról a Berettyó érkezett szelíden a hosszas, helyenként céltalannak tűnő kanyargásból, hogy aztán néhány méterrel odébb végleg összefonódjanak. A gátőr — hatalmas termetű, pocakos ember, kevéssel múlhatott csak negyven éves — széles mozdulatokkal, a házigazda jártasságával magyarázott. Munkáról, vízről, s a vidékről. Tíz itt töltött esztendő alatt megismerhette valamennyit. Amint visszafelé sétáltunk a zsiliphez, a horgászás került szóba. Ügy látszik, működtek bennem a „szárazföldi” ember vízpartot pecázással azonosító reflexei. — A gyerekek áztatják néha a zsinórt — legyintóif a gátőr válaszul —, de akkor is inkább a Körösben. A Berettyóban nagyon kevés már a hal. Mocskos, szennyezett a vize, abban pedig nem él meg semmi... Valóban. A lassú, méltóságteljes folyó, színe egészségtelenül mély olajzöld, aminek felszíne alá nem harint nem is érinti Szolnok megyét, hanem Gyomaend- rőd és Köröstarcsa között, meg Békésben a Hármas- Körösibe torkollik. Az a folyó, ami Ecsegfalva és Túr- keve között lép be hozzánk a megyehatáron, tulajdonképpen mesterséges medrű vízfolyás: a Hortobágy-Berettyó Főcsatorna, ameüyet a nagy folyószabályozások idején, még a Sárrét lecsa- polásakor kezditek ásni a múlt század utolsó évtizedeiben, s ami a végső, mai állapotát 1934—35-ben nyerte el. Akkor alakították ki a végleges medrét és a töltéseit úgy, hogy a védőgátakat az 1915-ös nagy árvíz szintjéhez igazítva, 80 centis biztonsági ráhagyással emelték. Azóta békésen viselkedik errefelé a víz. Néha ráijeszt ugyan az emberre, de ezek már csupán a megregulázott természet kísérletei, hogy visszavegye elvesztett hatalmát a vidék fölött. * * * Győrffy István persze nemcsak a tájról, a megváltozott természetről mesél a Nagykunságról írott munkáiban. Az emberekről is, akik a még szabályozatlan víz partján, annak kegyéből Lassú folyású, tipikus alföldi folyó „Jól megvagyunk itt kinn ...” — Balogh Károly gulyás (bal ról) és Vad Lajos csikós (jobbról) iskolába. A ballai járat szerencsére itt áll meg, tőlünk nem messze. A gazda végzett, és átballagtunk a gáton a hatalmas emelőhálóhoz, amit csórlak és csigák segítségével egyetlen ember kezel. — Ezzel most nemigen fogunk semmit — mentegetőzött a haliász jóelőre, miközben leengedte a szerkezetet. — Kevés a hal, híná- ros a víz. . . Rossz világ járja mostanában itt a halászra. Hiába rekesztették el három helyen is úszófallal a vizet, hogy összegyűjtsék a loimzug, Gyűrűzug, Tena- zug, Kórézug. A Berettyó itt hatalmas kanyarokat ír le, és ezeket a vízzel csaknem körülzárt területeiket egyedül legeltetéssel lehet hasznosítani. Templom zugban, a túrke- vei tsz istállójához kanyargós út vezet le a gátiról. Távolabb egy csapatnyi lovat terelt éppen össze a Surda- kalapos, kemping-gatyás csikós, a gulyát viszont már a karámban találtuk, déle- lőn, — Növendékeik... — mutatott végig a jószágokon Mossák a Hortobágy—Berettyó Főcsatorna torkolati zsllipka- puját (Fotó: Mészáros János) felszíni uszadékot, igazán megtisztítani nem tudják a medTet. Leült a partra, cigarettára gyújtott, mert ilyenkor várni kell, hogy a háló a fenékre merüljön. Közben beszélgettünk. Furcsán, féloldalasán, valami különleges atmoszférában. A szavakat, mondatokat csak úgy maga elé mormolta, mintha egyedül lenne a parton. Talán a gyakori egyedüllét, a magányosan végzett munka teszi ilyenné az ember szavát? — ötvenháromban, félig suhanc voltam még, összesen vagy negyven kilós... Munkát kerestem. . . Azt mondták: hát veled mit csináljunk? Zsákolni nem bírsz, legyél inkább halász. .. Azt se nagyon tudtam, hogy mi fán terem a hal, mégis megragadtam, ötvenkét éves vagyak, mi mást kezdhetnék már magammal. .. Pedig... most ahhoz, hogy az évi ötvenhatvan ezer összejöjjön, sokat talpon kell ám lenni. A halász hajnalban kel, hogy a varsákat időben megnézze, ezzel az emelővel pedig leginkább éjjel dolgozunk... A várakozás ideje eltelt, a hálót fölhúztuk és tényleg nem volt benne semmi. A második eresztést már én magam csináltam — kóstolóul ebből a mesterségből. — Hat-nyolc éve romlott itt meg ennyire a helyzet. Nemcsak hínáros. békalem- csés a víz, hanem koszos is. A szennyvíz miatt. Most még csak hagyján, de ha majd a Kábái Cukorgyár beindul...! Csupa melasz olyankor a víz. A második emelésre sem fogtunk semmit, csak néhány mázsa hínárt. Megelégeltük a balsikert, s helyette inkább csónakba szálltunk, hogy megnézzünk néhány varsát. Nem fizettek azok se valami bőven! * * * A Ballai híd után az Ecsegpusztai Tájvédelmi Körzet területe következik. Néhány kilométer és a túr- kevel oldalon is elmaradnak a szántóföldek, s legelők szegődnek a folyó kísérőjéül. Egymást követik erre a „zugok". Malomzug, TempBalogh Károly gulyás. — ötven darab... A csikók meg bérlegeltetésre vannak nálunk. A házigazdák az istálló végében lévő szobájukba invitáltak a szikkasztó forróság elől. A falaikon — polcon vagy szögre akasztva — minden, ami kell: evőeszköz, száraztészta, zsír, odébD zsebrádió, elemlámpa és edényeik. Az asztalon CB adóvevő. Kapocs a világgal. ök ketten nem kerékpároznak naponta, mint a városközeli telepekről szokás. Négy napig vannak kint, két napjuk szabad otthon. — Másfél óra az út hazáig — indokolta a dolgot az idősebb, Balogh Károly. — Biztosan van tizenöt-tizenhat kilométer hazáig. Kinek van azt kedve naponta kétszer megtenni? így estére kint maradunk éjjeliőrnek. — És a család miként szokta meg ezt az életet? Belenyugodtak ? — Én még nem vagyok nősx — válaszolt kissé zavartan a fiatalabb, Vad Lajos. — Másképp nem is vállaltam volna ilyen messze csikóssá got. — Nézze, úgy van az — vette át a szót újra a gulyás —, hogy én egész életemben ezt csináltam. Jószággal bántam, ezt szokta meg az asszony, ezt a gyerekék. Főzünk magunknak idekinn. és megvagyunk jól... öregtészta, kölesfcása, paprikáskriimpli... Hús az ritkábban ikerül. *■ * * Lassú folyású, kanyargós igazi alföldi folyó a Berety- tyó. Érdekes, látványos harmincöt kilométer a megye déli perifériáján. A partján emlberék élnék, akik sorsukat hozzá kötötték, bízván abban, hogy majd meghálálja ezt nékik. Szolgálják vagy szolgáltatják, a kapocs, a függőség azonban már korántsem olyan szoros, mint a Győrffy István által visz- szaáilmodott ősi időkben volt. Az ember felülkerekedett, saját képére formálta át ezt a vidéket. Remélhetően vigyázni is megtanult rá, hogy az még sokáig őrizhesse sajátos. megkapó szépségét. L. Murányi László
