Szolnok Megyei Néplap, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-27 / 205. szám

1988. AUGUSZTUS 27. 9 Irodalom» művészet Weöres Sándor: Nem és igen Nem és nem és újra nem mit ér ha jő az igen De oly idegen oly ritka már alig eleven az igen és igen és újra igen és örökre igen Simái Mihály: Vajk megkeresztelése Talpamra föld térdemre kő kínokkal átizzó bazalt mellemre virradatnyi pajzs madárfáklyás vérsugaras zuhogj fejemre homlokomra te négy függőleges folyó megtartó istentől való víz ha az élet vize vagy Zuhogj állok a szent víz harangjában Zengek mert nyelve én vagyok megindul a föld bujdokolnak sámándobok varázsdobok jaj már a madártollas ruháknak a madár karmos táncoló lábnak a bacsofznak a harsányoknak rivalkodóknak regölöknek szólalok én a harang véres misére szólítom megölöm őket én testem ez a felnégyelt szörnyű példáid vegyétek én karom ez a levágott eliszonyodva lássátok én sebem ez a behegedt vessétek rám a keresztet templomutálók magyarok sámánok bácsok dallacsok fonódj fejemre homlokomra te négy függőleges folyó fehér vörös zöld kék folyó te istentől való zuhogj zengek a szent víz harangjában Vajk meghalt István élni fog Villányi László: Nagyapa Két fiam ott született, abban a győri kórházban, hol térdkalácsodat hagytad; hogy is sejthetted volna: hova Beregszászról téged vitt az első világháború, lányodat viszi férjhez a második; s a kettő közt építettél, mint ahogy én akarok, ha nem is házakat; titkot sejtettem K. u. K. ládádban, s néhányra leltem általad; innét száz méterre sétáltunk, naponta nézek vagy megyek arra; ott sírtam anyámmal, pedig azt sem tudtam: a távirat Beregszászról érkezett; hiába is tagadnám: arról, hogy rég nem vagy, úgy megfeledkeztem már, mint te, olykor, a szétlőtt, kioperált térdkalácsról. Irodalmi oldalpárunk képei Gyur- csek Ferenc szobrait ábrázolják. A szobrok a Szolnoki Galériában láthatók. 0 hajolt mappája fölé. — Mi baj van? — álltam meg asztala mellett. — Semmi — legyintett. — Az aratással kapcsolatos rajzon töp­rengek, de szüntelenül elém tola­kodik egy gyermekkori emlék. — Keserves? — ültem le mellé, és két üveg sört rendeltem. — Nagyon. Akkor láttam először könnyes szemmel apámat. Másod­szor nyolcvanéves korában, anyám koporsója mellett. Meghozták a sört. Öntöttem. It­tunk. Aztán néhány percig szótla­nul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék bur­ka, és elmondja záporozó szavak­kal, hogy megkönnyebbüljön. — Tudod — lendítette magasba a tenyerét —, abban az esztendő­ben az emlékezetes, kegyetlenül hideg tél megtizedelte a búzaszála­kat. Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ha szép ta­vasz és jó nyárelő követi, gazdag aratásunk lehetett volna. Csakhogy a tavasz szeszélyes volt, a fagyos- szentek megtelepedtek, mint a hí­vatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de lábukat nem bír­ják a küszöbre tenni. Egy pillanatra elhallgatott, kör­betekintett, de gondolatban már szőtte tovább a gyér emlékszála­kat. —• A tikkasztó nyár olyan hirte­len jött, mint derült égből a vil­lámcsapás — folytatta. — Fellé­legzett a határ. Anyám is szüntele­nül ismételgette: talán még jóra fordul minden. Én akkor még nem tudtam, hogy minek kell jóra for­dulnia. Annak örültem, hogy lete- hettük a csizmát, mezítláb szalad­gálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a földünkön is. Soha nem felejtem el, a föld, a homokos föl­dünk néhol olyan meleg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyöknek. Nemigen törődtem azzal, hogy apám szüntelenül az eget leste, né­ha káromkodott, olykor meg, ha egy tenyérnyi bárányfelhő takar­ta a napot, levette kalapját, meg­törölte homlokát, s csak úgy magá­nak mormogta: csak adná az Is­ten, hogy bőrig ázzunk. Nem áz­tunk meg. Az a néhány csepp még a port sem verte el. Ivott a sörből, filctollával vona­lakat — talán esőszálakat — huzi­gált a rajzlapra. — Nem, azon a nyáron nem volt jó, kiadós eső, ahogy mondani szokták. És így következett el az aratás ideje. Apám majdnem min­dennap kiment a földünkre, és egyre komorabban jött haza. Anyámmal beültek a konyha-szo­bába, sokáig, halkan beszélgettek. Anyám csak sopánkodott, meg ezt ismételgette: majd csak átvészel­jük ezt a nehéz esztendőt is, ha Isten megsegít. Egészségünk le­gyen, az a legfontosabb. Egyszóval Péter-Pálkor, az akkori szokás szerint, már kora reggel elindul­tunk a határba, megkezdeni az aratást. Ha a búzatábla még nem is volt világosszőke, egy kereszt­nyit akkor is le kellett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elöl a kaszával, mi meg utá­na a sarlóval meg az elemózsiás szeredással. Anyám otthon maradt, hogy ellássa a jószágot, közben főz valamit, és hozza utánunk. — így volt ez nálunk is — mondtam, mert Fazekas ismét el­hallgatott. — Igen, lehetséges, hogy min­denütt ez volt a szokás. Felhajtotta a maradék sört, s Bába Mihály: Egy régi aratás F. M-nek 60. születésnapjára most ő intett a pincérnek, hogy hozzon még két üveggel. — A nap már magasan járt, amikor megálltunk a kis búzatáb­lánk végénél. A reggeli szél hullá­mokat sodort végig az alacsony, ritkás búzaszálakon. Apám lesza­kított egy kalászt, tenyerében ki- dörzsölte a szemeket, a pelyvát le­fújta róluk, számolgatta az össze­zsugorodott, keservesen érett sze­meket, egyet kettéharapott, sokáig vizsgálgatta, és egyre ráncosabb lett a homloka. Mi letelepedtünk a dűlőút száraz füvére, vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s me­hessünk utána markot szedni, ké­vét kötözni.. De nem mozdult, csak állt, tekintete pásztázta a táblát, fejét csóválta, majd belegázolt a térdig sem érő búzába, s ment, ment mintha soha nem akarna megállni. Hirtelen visszafordult. Felvette a kaszát, megfente. A ka­szakövet a vízzel teli szarutartóba dugta vissza, és a tábla szélénél neki lendítette a kaszát. Mi még mindig nem mozdultunk, fűszálat rágcsáltunk. Tudtuk, hogy öt-hat lépésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a ka­sza hegye kárt tegyen bennünk. Apám tízlépésnyi rendet vágott. Megállt. Hátrafordult. Rokkant búzaszálak meredeztek a tarlón. A rend olyan gyér volt, hogy sarló­val szedni sem lehetett. — Ma már nem emlékszem rá, hogy váratlanul, észrevétlenül hogy termett ott anyánk. Üres kézzel jött. kocogott apámhoz. Mentünk utána mi is. Egy lépényire tőlük megálltunk. Anyám sopánkodva csapkodta össze a kezét. Hol a lá­bon álló szálakra nézett, hol meg a tarlóra, ahol a fele szál ott ma­radt. — Gyuri, hallod — mondta pa­naszos hangon —, tedd le a kaszát, ennek sarló kell, csak sarló. — Az — mondta az apám. Sze­me nedves volt. A zsebkendőt, amellyel előbb még homlokáról tö- rülgette a verítéket, szeméhez nyomkodta. Éreztem, hogy sír. Anyánk gyorsan a rend végére te­relt bennünket. Gyertek, gyerme­keim, mondta kedveskedve, kézzel szedjétek össze, így ni, mutatta meg, és rakjátok kévébe. Az elma­radt szálakat meg sarlóval vágjá­tok le. Na, gyorsan, jrvermekeim. Munkához láttunk. Anyám meg visszament apámhoz, aki mintha kissé megnyugodott volna. — Igazad van — mondta anyám­nak —, ha sarlóval vágjuk le, kis­sé tovább fog tartani az aratás, de legalább lesz egy kis búzánk, any- nyi, amennyit elvetettünk, meg amennyit el kell vetni az ősszel, hogy jövőre, legalább jövőre le­gyen kenyerünk. — Desz, lesz — sóhajtozott anyám —, talán még egy-két véká- nyi kenyérnek is marad. Legfel­jebb krumplis meg kukoricás ke­nyeret eszünk. Na, én szaladok ha­za, megfőzök, aztán kérek három­négy sarlót kölcsön, de ha nem kapok, veszek egyet. — Felénk for­dult. — Fogadjatok szót apátok­nak. Nemsokára jövök én is visz- sza. Hozom a meleg ételt. — Elment. Kókadtan, szótlanul szedtük a gyér rendet, vagdostuk a kasza elhagyta szálakat. A kicsi kévék alig-alig gyarapodtak. Apám még mindig ott állt, ahol a rend­vágást abbahagyta. Mintha moz­dulni nem akarna. Félve, lopva lestünk rá, Komor volt. Gondter­helt. És iszonytatóan ráncos, ba­rázdás. 1—.. lat, hátradőlt, kibámult az ablakon és anélkül, hogy rám nézne, azt mondta: — Szóval, ez a kép gyötör. Kép­telen vagyok megszabadulni tőle. Életem legszomorúbb emléke ez. Ilyenkor nyáron, úgy aratás táján mindig vissza-visszatér. Kiöntötte a sört. Ittunk. És szót­lanul üldögéltünk még néhány percig. Amikor felálltam, csak ke­zet fogtam vele. ő meg csak na­gyot bólintott. Czakó Gábor: Csángó rémmesék Elfelejt, akit elfeledtünk A Szeret selymes partján, hol lanka dombot ér, és zöld a fű, és kék az ég, de madár ottan nem jár, legfönnebb csacsog együ­gyű éneket, no, ott játszódott egy csángó fiúcska. Épp kerek 77 kilo­méterrel túl a magyar nézettuda­ton. Helybéli volt évezrede, akár a habok közt bukfencező kesze- gecskék. Magyarországi utazók lappang­tak arrafelé bennszülöttes cájggú- nyában. Mert bizony, ha észrevet­ték volna őket a milicisták, menten kiakolbólították volna őket az or­szágból. örökkétig és testvériesen, mint az egyik helsinki aláíró a másikat. Hát még ha tetten érték volna őket! Hajajaj! Le sem merem írni, a két elve­temült túrista a legfertelmesebb aljasságra vetemedett: beszélgetés­be vegyült a gyermekecskével. Er- iről-arról, keszegek kapásáról, idő­járásról. No, amikor már úgy találták, hogy összemelegedtek megkérdez­ték a fiúcskát, aki máskülönben iskolába járó volt, nyíltesző, meg­tanulta, amit lehetett, no megkér­dezték tőle, hogy jól érti-e az ő beszédjüket. — Értem isz, értem isz. — És mi értjük a te szavadat? — Értik. — Szerinted miféle nép lehetünk? Elgondolkozott a gyermekecske, fürge eszét végigszalasztotta a lec­kéin, a hallotta híreken, a tanító­nő pofonján, amikor véletlenül az otthoni nyelven köszönt neki. Hiá­ba. De hogy a válaszolásra erőst nógatták, köbökte: — Polyákok. Nevek, nevecskék Ki tudja ma már, hogy Ferdi- nánd király okos ember volt-e, vagy nem? Annyi bizonyos, hogy alföldies székvárosába sosem ter­vezett tengeri kikötőt, viszont a rendetlenséget Utálta már porosz gárdatiszt korától. Különösen azt nem szenvedhette, hogy az egyik ember ilyen nevet hord, a másik meg olyant. Például a szép Moldva tartományban az egyik ember ma­gyarul nevezkedik, a másik olájul. No, Ferdinánd király emberei az első háború után kihirdették, hogy mostantól vége a csángó ösz- szevisszaságnak: ezután mindenki­nek szép oláj neve lesz. Azóta a csángó ember két név­vel él. Egy olájjal az irataiban, a hivatalokban és a fejfáján, a má­sikkal a családjában, meg a bará­tai között. Nem csoda, hogy mesz- sziről érkezett utazó ottan zavarba jön, ha például Farkas bá’ után érdeklődik. — Farkasz? Farkasz? Az szak az oláj neve. — Node a Farkas magyar név! Kacag erre a helybéli. — Dehogysze! Az ő neve magya­rul Pipász! Az Isten szaga Hírlik, hogy egy időben az Űr hátat mutatott a csángóknak. Ök azonban nem fordultak el tőle. Be­nedek Márton onesti orvos pedig egyenest elhatározta, hogy papnak áll. így is történt. Magányosan folytatott teológiai tanulmányai­ról egy külországi útja során vizs­gát tett és pappá szentelték. Hazatérvén szívén viselt reve­rendája fölött meghagyta fehér köpenyét, és titkon misézni, gyón­tatni kezdett az anyanyelvén. Mi tagadás, magyarizált. Titokban persze, de amikor egyszer beteg lett, és operálni kellett, bizony benne felejtették a nagyollót. Meg is halt szépen, és eltemették illen­dően. Eddig rendben lett volna a do­log, hanem a szomszéd, aki a Be- nedekék kútjára járt, beleszagolt a vízbe. Megdobbant a szíve: Iszten visszafordult! A víznek rózsaillata volt. Menten szétneszült a hír a falu­ban. Sürgött a nép csöbrökkel, vöd­rökkel, hordta a vizet, és minden­ki úgy találta, hogy rózsaillatú. A hatáság nem állhatott tétlenül feladata magaslatán. Noha e már­tír-illatú história kissé mellévá­gott a szokásoknak, hamar kitalá- lódott a megoldás. A milícia körül­fogta, a tűzoltóság kiszivattyúzta, a szanitéc kimeszelte a trunki Be- nedek-kutat. Éjjel-nappali őrsé­get állítottak melléje, hogy min­denféle suskusnak elejét vegyék. Eltelt egy nap, eltelt kettő, a víz visszaszivárgott. A népek leeresz­tették a vödröt, fölhúzták, megbű- zölték. És úgy találták, hogy ugyanolyan vértanúrózsa-illata van, mint annakelőtte. Aki nem hiszi, járjon utána!

Next

/
Thumbnails
Contents