Szolnok Megyei Néplap, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-27 / 205. szám
8 Irodalom» művészet 1988. AUGUSZTUS 27. Mama háromhetes reumatológiai gyógykezelés után este félhétkor érkezett meg a Déli-pályaudvarra a dunántúli városból. - Kipihent volt, fiatal, a maga hatvannyolc évével. Pesten élő negyvenhatéves „nagyfia” már várta. Elszorult a szíve, amikor meglátta a sínek végén téblá- boló anyját. Egy emlékkép tolakodott elő benne. 1959-ben, tizennyolc éves volt ekkor, elsőéves pesti egyetemista, elmentek a Vígszínházba. A pazar kivilágítású előcsarnokban a Mama megtorpant. — Bánt ez a nagy fény. Minek hoztál ide, menjünk el! — Dehogy megyünk — nevetett rá a fiú. — S a jegyekkel mi lesz? — Kézenfogva vezette fel az anyját a második emeletre. A fiú a taximegálló felé terelte az anyját. — Sok pénzed van? A metró már nem is jó? A közel három évtizedben sokat taxiztak. A Mamának korábban szokatlan volt ez az úri pasz- szió, de aztán megszokta. — Sokat keres a fiam, biztosan futja rá — nyugtatta magát egy-egy pesti kirándulás alkalmából. De azért egy kicsit mindig tiltakozott a luxus miatt. Később hozzászokott. Másnap vidáman ébredtek. A fiú kávét főzött, reggelit készített. Együtt reggeliztek, mint hajdanán az alföldi kis falu konyhájában. Komor, koraőszi szürkeség volt, a fiú messzire nézett. Fakó hangon kérdezte: — Meddig maradsz? Remélem nem rohansz? Az anya ráemelte a szemét. — Holnap délután akarok hazamenni. Tudod, várnak otthon ... Három hét, az három hét... — Az üres ház, az vár téged! — Akkor is haza kell mennem. Már csak a szomszédok miatt is ... — A szomszédok ... — Miért nem nősülsz meg újra? Egyedül nem lehet élni, kisfiam. Adjál még egy kis kávét. Valahogy jólesik most. Második ösztöndíjából vette az első kávéfőzőt az anyjának. Boldogan vitte haza karácsonykor. Négyszemélyes kotyogó volt. Kipróbálták, és elégedetten szürcsöl- ték a barna lét. A Mama ekkor szokott rá a kávézásra. — Nekem most el kell mennem. A szerkesztőségben le kell diktálnom egy cikket. A fiú sietett. Amikor visszatért, az anyját a konyhában találta. Főzött, takarított. A fiú rátámadt: — Miért csinálod ezt?! Az anya szelíden mosolygott: — Kisfiam, lehet, hogy a takarítónőd pedáns asszony, de volt mit tennem, idenézz! Látod ezt a fridzsi- dert? Mintha vadonatúj volna. És a poharak, meg a többi edények, hát hogy mosogatsz te? — Sehogyan. Arra mindig akad valaki — válaszolta a fiú. — Gondoltam — sóhajtotta az anya. — Aggódom érted! A fiú nyelt egyet. — Ebédeljünk. Mit főztél? — Gulyáslevest csináltam, csipetkével. Bár egy kis zöldséget hozhattál volna. Frisset. — Nem jó a mirelit? — De jó. Ne légy már ingerült. Holnap délután úgyis elutazom. Adig bírd már ki. — Kibírom. — Mitől vagy ilyen ideges? Baj van a munkáddal? Délutánra kisütött a nap. Idilli csönd volt a kétszobás erkélyes panellakásban. A Mama átnézte a fia holmijait, gombokat varrt az ingekre, s az agyoncentrifugázott gatyákba új gumit húzott. Csóválta a fejét. — Karácsonyra újakat veszek neked. A KGST-piac még mindig működik otthon. És engem ismernek is. Alkudni is tudok... Bízd csak rám. A fiú elbóbiskolt. Leeresztett szempillái alól figyelte szorgoskodó anyját. Aztán elszunnyadt. Azt álmodta, hogy az édesapja ostorral várja a közeli városba elcsalinká- zó kamaszfiút. őt, mert kipányvázta és magukra hagyta a teheneket, s azokra rácsavarodott a lánc, és éhesen meredtek rá a kí- lencholdas birtokukon. Az apa gúnyosan vigyorgott az anyára: — Mondtam, hogy nem lesz paraszt belőle. Felfújhatod a fiadat. Az anya szelíden mondta: — De ember lesz! Majd én bebizonyítom. A fiú lucskosan ébredt. A színes tévé már ment, az anya a reka- mién pihent. — Rosszat álmodtál ? — Miért? — Mert hogy kiáltoztál álmodban. — Nem álmodtam semmit. — Istenem, olyan gyengeség fogott el. — Mi a baj? — Fáj a lábam. Megmasszíroznád? A jobb térdemet. — Hát persze. Feküdj le. A Mama elnyújtózott a reka- mién. — Nem fáj? — Most nagyon jó! — A fiú ujjai alatt ropogtak az ízületek, feszültek az inak, pedig óvatosan csinálta a masszázst. A Mama kis idő után megnyugodott. — Ha nem haragszol, én most lefeküdnék. — És a tévé? — Az most nem érdekel. Holnap haza kell mennem. Az első tévét is közösen vették. A Mama kezdetben idegenkedett tőle, aztán az évtizedek múlásával megbarátkozott vele. Csak a fia színes tévéjével nem tudott megbarátkozni. — Jobb az enyém — hajtogatta. A Mama másnap nem tudott lábraállni. A fiú pólyáért és fájdalomcsillapítóért rohant a közeli gyógyszertárba. Eredmény semmi. Délben kihívta a körzeti orvost. Űjabb gyógyszereket, s egyheti pihenést rendelt el a szigorú arcú doktor. A Mama hősiesen tűrte a fájdalmakat. Azt mondta, hogy már nem fáj annyira, miután beszedte a méregerős fájdalomcsillapítókat. Az aznapi utazásról szó sem lehetett. Az éjszakát félálomban töltötte mind a fiú, mind a Mama. Reggel hétkor ébredt a fiú. A Mama már a konyhában ült. — Akkor mehetünk? Mikor is indul a vonat? — Kibírod? — Haza szeretnék menni! — Veled megyek — Hívhatod a taxit, míg ideér, készen leszek. De te is iparkodj. Egy kocsit azért vehetnél, mindenkinek van már a családban. Csak neked nem. — Majd legközelebb — válaszolta a fiú. A Mama félóra alatt tapogatózott le a panelház második emeletéről a földszintre. Szigorúan megkérte a fiát, hogy ne segítsen. A Nyugati-pályaudvaron a Mama a fia karjai között felkászálódott a vonatra. A vonaton a fájdalmak még jobban előtörtek. Debrecenhez közeledtek, amikor a Mama megszólalj: — Nem hiszem, hogy le tudok Szállni. — Megpróbáljuk. Otthon vagyunk! Még néhány perc és otthon vagyunk. Na! Ha nehezen is, sikerült a leszállás. De a Mama már nem tudott járni. Mentőt kell hívni! A vonat elment, egymásba kapaszkodva álltak, a Mama már lépni sem tudott. Egy poggyászszállító targonca közeledett feléjük. A Mama felélénkült: Mi lenne, ha leinteném. — A targoncás megállt mellettük. — Vigyen ki a taxiig, megfizetnénk — kérte a Mama. A Mamát a férfi kivitte a taximegállóig. A taxis az otthoni parasztházig vitte őket, aztán „gólya viszi a fiát” módon a Mama végre a szokásos helyére került, a kétszemélyes rekamiéra a nagyszobában. A Mama megpihent. Két perc múlva ott volt a szomszédasszony, egy lábosban levest hozott. Mikor meglátta a Mamát, elsírta magát. — Atyaisten! Hát veled mi történt? — Most már jól vagyok. Itthon vagyok. Hamarosan talpraállok, ne félj. A fiára nézett: Nem kell visszamenned, biztos? Nehogy bajod legyen miattam. — Pár napig maradhatok. Megyek orvosért. Mama talpraállása fél évig tartott. A debreceni kórházban kiderült, hogy téves injekciót kapott a térdébe az utolsó napon a szanatóriumban. Innen eredt a gyulladás. Aztán eljött a tavasz ... A Mama újra járni kezdett, dolgozott a kertjében. Elvetette a korai borsót, majd a paszulvt, az uborkát... Szepesi Miniatűrök Attila:----------A blakok tánca Esti tömbház, kigyúló-ellobbanó ablakok százai. Kékek, zöldek, sárgák,. vörösek. Folytonos vibrálás, tánc: egyik fény kialszik, másik fellobban. Zene. Valaha a kubisták fedezték fel az egyidejű történések varázsát, ahogy a párhuzamos időbe, szerte a földön, események ékelődnek, korok mosódnak össze, élet és halál, idill és tragédia rétegei különválnak és egymásra torlódnak. Az esti ablakok százainak örökös vibrálása mögött zajlik a láthatatlan történelem. Egy pillanatra tanúja lesz az ember az idő százarcú természetének. A keletiek mandalának mondják azokat a meditációs tárgyakat, amelyeket figyelve megértik a mélyben munkálkodó rejtett folyamatokat: a külső világ ennek a sejtekben és álmokban áramló folyónak a tükörképe. Fellobban-kialszik egy- egy ablakszem: valaki elindul vagy betoppan, elalszik, halni készül, megszületik, lomjai közt babrál, ölelésben összefonódik, könyvet olvas. Vibrál az ablakok fénye, a város esti tánca, az egyidejű történések százféle arca néz vissza rád. Egyszerre a múlt és jövő ígérete. Az idő zenéje. Scifi Parányi repülőszerkezetek szálltak be a szobába: egy őszi fa magvak Légörvény-sodorta életek: fönn szálkás, szélbe-kapaszkodó légi alkalmatosságok, pörgő-billegő ejtőernyők, alul a gömb, amely a magot rejti, a titkos lángot, benne fák,, holnapi erdők alusznak. Mák- szemnyi az egész szerkezet, tökéletes parány: az ejtőernyő aránytalanul nagyobb, mint célja és értelme: a mag. Megkapaszkodnak a függönyön, fel-alá sodródnak a padlón — összegubancolódnak, parányi ördögszekerek —, ellepik a ruhám, hajam, szakállam. Jönnek vég nélkül, a természet pazarló és bölcs bizalmatlansága ontja őket százszámra. Nem vagyok sci-fi-ol- vasó, de ahogy az apró ejtőernyők érkezését figyelem, megérint valami, megsejtem, milyen titkos folyamatok játszódnak le a Földön és az űri térben — nagyban és kicsiben, a parányok és a gigantikus méretek világában — mindkettő egymást tükrözi, hogy egyáltalán méretekről szó lehet, ez csak az emberi szem látóképességének s az emberi képzelet határainak függvénye. Szállnak a parányi, őszi ejtőernyők, rendeltetésükön megbicsaklik a gondolat, talán a félálom ősi szerkezete többet felfog belőlük. Egy mag földet ér majd valahol, az esők belemossák a rögökbe, meggyökerezik, kihajt. Fa lesz belőle, szerencséje szerint parányi vagy óriási, attól függően, hol, milyen talajra ért. Teljes fa lesz, minden részletében a magban alvó valahai álom pontos tükre. Egy ős-fa gondolata, mely nincs sehol. Ki tudja, honnan és mikor kelt légi útra az első ejtőernyő? Teremtő és teremtett bonyolult tükörrendszere: minden vissza- fénylik valami még ősibbre, miközben önmagát kiterebélyesíti, betölti a maga egyetlen idejét. Millió lehetséges változat közül létrejön egyetlen: mindig a teremtő tükre, mégis mindig új, mindig más. Az alvóművész Ismertem valaha Babits nevelt fiát. ígéretesen indult a pályája, de később megkeseredett. Bosszúból átaludta az életét. Vendégségben jártam néha nála, pontosabban a fiainál. Gombfociztunk. Az öreg Aladár sosem kelt ki az ágyból, álmatagon üdvözölt, majd befordult a falnak. Szendergett, álmodozott. Ez az álomi-félálomi állapot volt Pákolitz István: Túljutottunk Tize négy évi veszteg! és után nekiveselkedett az almafám Ahány évet könnyelműen kihagyott most ugyanannyi gyümölcsöt hozott Igaz mind vánnyadt mint az újszülött de így is szép és mindenek fölött Méltánylandó hogy - noha váratott magára - de mégse lett átkozott Miként a bibliai fa melyen nem volt füge Jézus részére sem Megnőtt szivemben a bizalom álmájáról nem kell lemondanom Túljutottunk a dolog nehezén a többi: gondosság és jóremény az életformája. Néha fölriadt, kérdezett valamit, majd újra befordult a fal felé és szunyókált tovább. Nappalai és éjszakái összemosódtak, kisiklott élete feloldódott álmaiban. Hallottam azokról, a neoavantgarde szobrászokról, akik nem művüket, hanem saját magukat „állították ki”: ültek a kiállító teremben, szót váltottak a közönséggel: ők voltak egy személyben a művész és a mű. Efféle ténykedés volt Babits nevelt fiának álma is. Verset rég nem írt már, örökös álmodozása volt a műve: félmondatai, borzas feje a párnán, kinyíló-becsukódó szemének tört fényei, egyszerre kisfiús és ember-utáni mosolya. Budaszentlőrinc Az árnyéktalan tornyok városa. Tornyoké, amelyeket régi feljegyzések említenek, de helyükön ma szél fúj a Jánoshegy felől, tölgyek és óriásbükkök nőnek. Láthatatlan kőcsipkék fonódnak közé. Budaszentlőrinc, a magyar alapítású pálos-rend egykori székhelye, a „Magyar Eskoriál” nincs többé. Ami belőle megmaradt, széthordták a múlt században, beépítették a budakeszi sváb házakba, vagy végleg betemette a föld, s mai napig lenn várja feltámadását. Ma Ságvári-ligetnek hívják az egykori szakrális várost. Ami kődarab, cserép kifordul a földből, csupa korom. Mert a templomok és kolostorok leégtek valaha. A törökök napokig égették, módszeresen, a tűz- imádók perverz gyönyörűségével — korabeli híradások szerint éjszakákon át nappali fénybe borult a hegyoldal. Lángokban álltak a falak, a láng megemésztett minden emléket, szobrot és könyvet, s hamuvá lobbantotta Remete Szent Pál követőinek csontját is. Azóta kőarcokat rejt a hegyoldal, márványtöredékeket a mély árok, de nincs, aki feltárja a kolostorváros szerény maradékát. A miniátorok ecsetvonásai elfakultak — csak a kövön mintázzák meg az esőcseppek a régi rajzolatok szürke mását. A falakra-vésett arabeszkek elmálltak — csak a virágok indái formálják újra őket a maguk burjánzó szeszélye szerint. Itt-ott kövek merednek elő a földből — beléjük képzelhetsz tornyokat és grádicsokat, elízzott tetőket — mintha újra állna a kolostorváros, és körülötte újra megelevenedne a zöld vadon, elszánt remetékkel, bölényekkel és medvékkel, hiúzokkal és jávorszarvasokkal. Az idő megkettőzi önmagát, visszaemlékszik gyerekkorára. A tornyok árnyéka hosszan terül végig a völgyön. A kanyarban fékez a 22-es autóbusz. Szól az alkonyi zsolozsma. Egy táskarádió. Lovasok kelnek át a tisztáson, fűszert-szállító fáradt karavánok. Fönn elhúz egy lökhajtásos repülőgép. Vándorok érkeznek, akiknek nincsen arcuk. Minden megsemmisült és minden emlék megelevenedik. A kövekre új és új réteget ralinak az évszakok. Újhelyi János: A mama beteg volt A ^ÍÍ^V W -I A * ^
