Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
1988. JÚLIUS 9. Irodalom, művészet 9 Deák Mór: Naplemente Szeretlek kétkezi szerelemmel, szeretlek, mint akit esküje ver. Eskü az égre; szivárvány. Holdszemü este te várj rám. Szeretlek gyöngyöző álmaimmal, szeretlek, mint akin nem fog a baj. Te ments meg most már magamtól, kölyök-eb szív vár, vért csahol. Szeretlek, magam helyett téged, engem már semmi láng nem éget, megecetesedett a bor, fejfájditó a férfikor, szeretlek s szorítalak, nagyon, ha el nem hagysz, magamat el nem hagyom. Szeretlek, s hogyha lemegy is a nap, téged féllek, nem éjszakáimat. Jerzy Novvosieiski Leányportré Alkonyatkor megcsendül a lélekharang. Egy eldugott utcában áll a zöldre festett harangláb. Körötte ecetfák, tűzfalak. A harangszó végigfut a városnegyeden, a szűk utcákon, s az öreg Józsefváros egy pillanatra önmagára emlékezik. Teheti, hisz aligha van városrész, ahol az idő rétegei ilyen nyíltan és kitártan mutatkoznának egymás mellett, egymás visszfényében. Mint egy átmetszett hegy bányájában a földtörténeti korszakok, egymásra torlódtak az idő rétegei: a gyűrődések közt világít egy őstengeri csigaház, előgördül egy megkövesedett rovar, páfránylevél lenyomata látszik a palalemezen, fák megkövesedett évgyűrűi és halak csontváza — más és más idők torlódtak egymásra a Józsefváros öreg utcáin. Együtt él múlt, félmúlt és a jelen. Sajátos a hangulata ennek a látszólagos — vagy talán nem is látszólagos — összevisszaságnak. Mint álom az álomban: állnak a rogyadozó falak, gangok, sehová sem vezető padláslépcsők, és macskaköves udvarok a betonházak közt, a teker- vényes, elvarázsolt utcák két oldalán. Kopott házak, némelyik aládúcolva, utcára kiugró emeletek: egykori lábasházakra emlékeztetők. A falakon felfut a borostyán. A tenyérnyi udvarok küSzepesi Attila: Harangszó lön világa; összetöppedt fák — némelyik akkora csak, mint egy gyerek. Orgonabokrok. Szárítókötelek légi ívei — piros, sárga ruhadarabokkal a kormos háttér előtt. Porolóállványok, autógumik és téglakupacok, egy-egy szundikáló macskával. Rég elfeledett vendégfogadók nyomai: a festékréteg alól kilátszik egy pingált tányér töredéke, egy szőlőfürtöt tartó kéz. Odafönt cégértartó vasrúd, üresen — az ember találgathatja, mi lógott rajta egykor: veres rák-e vagy ökör fej, arany hordó, rézkulcs vagy kék bárány, a fogadók elnevezésének korszerű divatja szerint. Az, utcák mélyén, szinte elrejtőzve a nagyvárosi forgalom elől, működik még néhány régi műhely: toll- seprős és gyertyaöntő, faesztergályos és suszter (nőmén est omen: Csámpainak hívják a jámbort). Itt-ott apró játszótér, a régi és új házak szabálytalan illeszkedései közt: hintával és pingpongasztallal, pádon kuporgó «regemberrel, akinek kutyája tetszés szerint pacsit ad, miközben nyakát csavargatva veti gyanakvó szemét az Kelemen Sándor: ombóvárra mentünk, az öreg Szabó temeté- sére. Ügy járt szegény, mint manapság elég sokan: mielőtt elérte volna a nyugdi jkorha- ' g§ tárt, leállt a motorja. Kész — nincs tovább! ötvenkilenc éves volt mindössze, de már vagy tíz éve „öreg”-nek titulálta mindenki, még az igazán öregek is. Talán Hófehér haja, bajúsza miatt, és mert olyan atyai volt mindenkihez. Mi kaptuk Jocóval a feladatot, hogy képviseljük a céget a temetésen. Vittük a koszorút, s eleinte nagyokat hallgattunk. Persze, Jocó nem sokáig bírta. — Egyik telekszomszédom, Vitéz Endre volt a neve, pontosan így járt, nem is olyan régen. A nyugdíj előtt egy évvel, ahogy az öreg Szabó. Egyszerre vettük a telket. Nem közvetlen szomszéd, a harmadik, de láttam minden mozdulatát öt éven át. Néha be is segítettünk egymásnak, mint általában az ilyen hétvégi telkeken. Bár eleinte nem kedveltem. Nevetni fogsz, mert egyszerűen csak a neve miatt. Vitéz! Kérkedőnek tűnt a szememben. Jó ideig figyeltem is, valóban vitéz-e. Röhejes, persze, mert mi vitézség kell egy telek felásásához, fákkal, bokrokkal való beültetéséhez, meg egy kis vi- tyilló felhúzásához? Na, de ilyen az ember! Tele van hülye előítéletekkel. Pedig a nevéről nem tehet senki, feltéve, ha örökli, és nem ő maga választja. Aztán láttam, hogy semmivel sem vitézebb másnál, éppen olyan, mint a többi ember. Becsültem, hogy házacskáját egymaga építette — mindent a saját kezével. A második évben azután Vitéz úrból Bandi bácsi lett. Na ,és alighogy elkészült a ház, vége. Ott a telepen halt meg. De hogyan! Él a telepünkön egy jósnő, teljesen visszavonultan. Azt hiszem, kikopott a szakmából. Ránézvést is olyan kiszuperáltnak tűnik.' Mondta egyszer, még tavaly Bandi bácsi: „Gondoltam, elmegyek jósnőhöz ... Nem tartasz velem?” „Kíváncsi vagy a jövődre?”, kérdeztem meglepetten. „Kíváncsi!”, válaszolta. Ránevettem. Gyakran szoktunk bolondozni. „Nincs már neked jövőd, neked már csak múltad van?”, mondtam. Nem vette a lapot. Komoran nézett: „Jössz vagy nem?” Bekísértem, mert a jósnő három sorral lejjebb lakott. Jött vele a kutyája is, mert az mindenhová elkísérte. Jó ideig kellett kiabálnunk, a kaput ráznunk, mire elő- vánszorgott a vénasszony. Mondta neki Bandi bácsi, mi járatban vagyunk. Sokáig kérette magát, a kutya meg eközben haragosan morogta. Nem lehetett lecsillapítani. „Jó!”, állt rá végül az öregasz- szony. „De a kutya nem jöhet be! Még a kertbe sem!” Kint maradtam vele. Leült a kapuban, ahogyan a gazdája megparancsolta neki. De amint Bandi bácsi eltűnt a házban, elkezdett remegni. Belülről jött a remegése, és hullámzott végig a testén. Mintidegenre. A ráncos gazda furcsa történeteket sugdos, ha megnyerted a bizalmát: kikapós cigánylá- ■ nyokról, nyalka betörőkről és vendéglőkről, ahol — még kimondani is szörnyű — kutyahússal traktál- ják a gyanútlan vendéget. Fönn, a párkányokon elkoszlott galambok burukkolnak, és élik négy évszakon át szerelmüket. Némelyik üres telken titokzatos csövek, kémények merednek elő a föld alól. Pincelépcsők vezetnek alá a föld gyomrába. Minden fa- és bokorcsoportnak megvan a maga feketerigópárja, ahogy minden utcának, háztömbnek megvan a maga bolondja: öreg, szakállas csavargó, vagy rikácsoló vénasz- szony, aki utánad hajítja seprűjét, és szitkokat szór rád, pedig sosem láttad még. Az alkonvi kéményeken rozsdás szélkakas csikordul. A téren bőrruhás, kék-zöld-lila hajú motoros suhancok járnak körbe- körbe. Az ablakok mögött egy-egy falióra bondul. A függönyökre írva tört mozdulatok. Félhomályos kocsmákra találsz egy-egy romos házban. Fönn megkésett madarak árnyéka húz át a tűzfalon, miközben a sokarcú városnegyed sötétbe merül, az alkonyi harangszó emlékével és emléktelen lakóival. összeállitolla: Kékasy Ildikó Kutyahűség ha zokogás rázta volna. A nyöszörgő hangok is, amelyeket közben adott, sírásra emlékeztettek. Simogattam, beszéltem hozzá, próbáltam megnyugtatni, de semmi eredménye. És ha hiszed, ha nem. a szeme tele volt könnyel. Mi van ezzel a kutyával? Ilyennek még nem láttam. Ügy szenvedett, mint aki a végét járja. Már arra gondoltam, .hogy bemegyek a Bandi bácsiért: jöjjön, csináljon valamit a kutyájával, mert meg- őrjít. Eltartott vagy félóráig a jóslás. Komor volt az öreg, amikor kijött, el sem köszönt az asszonytól, aki az ajtóban állva nézett utána. Gyors léptekkel megindult hazafelé. A kutya csak a házuk közelében nyugodott meg egy kicsit. Nagyon sejtelmes volt az egész. Engem, persze, birizgált a kíváncsiság. „Mit mondott? ... Nagy marhaságot?”, kérdeztem. „Azt! ...Marhaságot!”, bökte oda elutasítóan. „Mégis, mit?” Megállt az öreg a kertkapuban, rám nézett. Olyan furcsán, hogy elállt tőle a lélegzetem. A szeme tele volt rettegéssel, s az egész emberen valami hihetetlen nagy erőfeszítés látszott, hogy elűzze a szívét szorongató félelmet. Kicsit meghajolva lenyúlt a kutyához, megsimogatta a fejét, megveregette az oldalát. „Jól van, öreg!”, mondta neki. „Ne félj semmit!... Tojunk az ilyen vén banyákra.” „Ennél okosabbat nem tehetünk”, jegyeztem meg. Kihúzta magát az ember, szem- befordult velem. Tartása is, arckifejezése is harcias lett. Csaknem hetyke. „Azt mondja a vén marhája, szabaduljak meg a kutyámtól minél előbb, mert a vesztemet fogja okozni. Adjak túl rajta, lehetőleg még ma .. . Ehhez mit szólsz?” Próbáltam könnyedén felelni, bár érzékeltem, hogy vészterhes körülöttünk a levegő. „Hülyeség! Csak ennyit mondhatok!... Igazad volt az előbb: tojni kell az ilyen vén banyákra!” „Persze, tojni rá!... De miért mond ilyen baromságot?!... Még hogy ez a kutya!.. . Hiszen bármely pillanatban meghalna értem! Annyira ragaszkodik hozzám. Nélkülem talán élni se tudna!” Magam is így vélekedtem, és nem tudtam felfogni, miért foglalkoztatják annyira az öregasszony szavai. Láttam, teljesen ki van kelve magából. „Mást nem mondott?”, kérdeztem gyanakvón. „Nem! Ezt is úgy kellett kihúznom belőle, mert egy szót sem akart mondani... Nézegette a tenyeremet, az ujjaimat, a kézfejemet, közben valami gömb alakú micsodába pislogott, aztán azt mondta, menjek haza békével, és ne firtassam a jövőt. Ügy tett, mint aki kíméletből nem akarja közölni velem, amit tud. Persze, nem hagytam annyiban. Nagyon eltökélt voltam . . . Amikor látta, hogy nem tágítok, mondta: a kutya fogja a maga vesztét okozni, zavarja el a háztól még ma!... Hát nem baromság!?” „Az! Baromság!... Ebben biztos lehetsz!” Elfogta a köhögés, és alaposan meggyötörte. A szeme is könnyes lett tőle. Kis idő múltán elköszöntünk egymástól. Indulnom kellett haza. Néhány napig még foglalkoztatott az eset, de aztán napirendre tértem fölötte. Ha valami eszembe juttatta, ingerülten legyintettem rá. És most figyelj, főnök! És kapaszkodj meg! Lehetőleg két kézzel! ... A múlt hónap elején történt, nagy szerencsém, hogy nem voltam éppen kint. Bediliztem volna! Beigazolódott a vén banya jóslata, legalábbis az ottani emberek szerint. Bandi bácsi szomszédja, egy hetven körüli nyugdíjas vasutas, arra lett figyelmes, hogy éktelenül vonyít a kutya odaát. Ilyen hangokat még sohase hallott tőle. Kijön a házból, elég borongós idő volt, nézeget át a kerítésen, hogy mi baja a kutyának. Egyszer csak észreveszi, hogy Bandi bácsi mozdulatlanul fekszik az egresbokrok mentén, a kutya a fejénél ül, és fájdalmasan üvölt. Rémülten átrohan, de nem tudja megközelíteni a fekvő embert, mert a kutya nem engedi a közelébe. Támadó állásba helyezkedve, ijesztően vicsorog rá, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy a következő lépésnél keresztülharapja a torkát. Az öreg vasutas kénytelen volt meghátrálni, pedig a gazdáját kivéve ő volt a legjobb viszonyban a kutyával. Aki kint volt a soron, mind oda- csődült. Tanakodtak, mit kellene tenni. Néhányan megpróbálták megközelíteni Bandi bácsit, de a kutya három-négy lépésnyi távolságban megállásra kényszerítette őket. Végül, látva, hogy azonnali orvosi segítségre van szükség, egyikük kocsiba vágta magát, behajtott Budakeszire, és telefonált a mentőkért. Alighogy visszaért, már ott volt a mentőkocsi. De, persze a kutya az orvost se engedte a gazdájához. „El kell verni innen a kutyát!”, mondta a mentőkocsi vezetője. Nemsok épkézláb ember volt a helyszínen, de négy mégis akadt, akik egy-egy husánggal felfegyverkezve megindultak, egymáshoz zárkózva a kutya ellen, hogy odébb szorítsák. De nem bírtak vele. A kutya ügyesen elugrott az ütések elől, de ha eltalálták, se törődött vele. Egyetlen tapodtat sem engedett. Sőt. az egyik ellentámadásnál. a hozzá legközelebb merészkedő, miközben visszaugrott, megbotlott ,és olyan szerencsétlenül esett hanyatt, hogy ott is maradt. Ügy kellett elvonszolni a dühöngő kutya közeléből. Közben a nagy lármára az üdülőtelep távolabbi részeiről is odaszállingóztak az emberek. „Le kell lőni ezt a dögöt!”, mondta a mentőkocsi vezetője. „Hívják ki a rendőrséget!” Senki sem bízott benne, hogy a rendőrség, vasárnap lévén, egyhamar odaér. „Na, várjanak egy kicsit!”, mondta később egy vékony, magas, ja- vakorabeli férfi. Munkásőr volt, s mint nyomatékosan hangsúlyozta — véletlenül! — nála volt a pisztolya. „Majd ő elintézi.” Hozta is nyomban a fegyverét, ahogy mondják, rossz volt nézni, milyen ügyetlenül állt a kezében. Jó ideig izgatottan kerülgette a vicsorgó állatot. A többiek lélegzetüket visszafojtva figyelték minden mozdulatát. Már a harmadik körnél tartott, amikor elszánta magát, és beleengedett a kutyába négy golyót. Csak az utolsó lövést követően terült el a szerencsétlen állat a gazdája lábánál. zegény Bandi bácsi akkor már nem élt. Az orvos szerint mintegy félórája állhatott be a halál. Azóta állandóan beszédtéma ez a telepen, és biztos vagyok benne, hogy aki ott volt az esetnél, nem felejti el soha. Látod? Míg élt az öreg, alig vették észre, s ha nem úgy hal meg, ahogy meghalt, talán már nem is emlékezne rá senki. Gyurkovits Tibor: Nők, férfiak Én láttam, a tragédiát nők férfiak csodáit Hogy végül minden mozdulat és szó kárukra válik az arc mosolya megmered és égő lesz a szemhéj és ezerszeresen fizetsz meg azért hogy szerettél A régen oly szerelmesek most egymást kaszabolják s átfúrják testüket a hegyes elhagyott fák a menekülő utakon nem néznek füvet ágat egymásból törnek kifelé mint erdőből az állat a régen megváltott világ parázsló parazsából most azt hiszi mindegyikük hogy valahaHulából míg galamb száll a füst felett mint a Szentlélek örve a gyilkos és az áldozat együtt rogy le a földre. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Budapest Galéria kiállítóházában bemutatott Geometria és metafora című lengyel avantgardtárlat anyagából válogattuk
