Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
1988. JGNIUS A. Irodalom» művészet 9 Ladányi Mihály: Ladányi, te fáradt kisember Ladányi, te fáradt kisember, ki valaha úgy csavarogtál a városokban, mint templomokban az isten, s vígan megéltél a hozsonnából és a perselypénzből, mert valami álom muzsikált benned a világról, mert a valóság csak az álomtalanokat szereti szomorúvá, de te sorba álltái a szél illatáért és a víz csilogásáért, napi egycsókon és pohár boron is eltengetted boldogságodat, mert gazdag voltál a csoda péterfilléreitől mert volt még csoda, most a komforteszményű világ esőiben, az adóhivatalok felszólításával hónod alatt, s behúzódva az utolsó, szerelem ereszalja alá, öreg, szomorú fecske, hova indulsz, ha ősz jön a világra, hova térszmeg, ha fészkedbe verebek települnek s boldogan kaparják a lószart, véletlenek indokolják már kollektív csiripelésüket, s az ének olyan szennyezett, mint a folyók vize, nem lehet inni belőle ráhajolva, hagyd hát a szavakat, menj az erdőbe gombát szedni, dőlj a puha mohára, manók közé álmodd magad — Az ugar Daidalosza Az ólakban nemzedékenként nevelte a disznókat. Olyan volt, akár egy kombinát. Az istállóban ott virgonckodott a díjat nyert lova, Gyémántos. Éjjelente arra ébredt a ház, hogy kilökve az ajtót, az udvaron vágtázik. De aztán nagyapa egy szavára visszaügetett az istállóba. Volt méhes, mögötte egy málnás, egy mogyorófa földig érő ágakkal — a gyerekiélek nem ábrándozhat regényesebbről. Itt a kutyákat, macskákat madzagon lehetett sétáltatni, sőt a lábukra dióhéjat is húzott. A ház vályogfalait nagyapa fiai döngölték, de ők voltak az ácsok, a cserepezők is. Fönn a tetőn dolgoztak, amikor iszonyatosan elkezdett fújni a szél. Kivel mással, ha nem a legkisebb fiúval történik meg, hogy a szélroham felkapta és leröpítette a földre. Akkor ugyanis alig volt negyven kiló. Hál’is- tennek az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. De a családtagok évtizedek óta emlegetik az esetet. Ez ma már nem következhetne be, hiszen öcsi legalább száznegyven kiló. Olyan illatot életében nem érzett, mint amikor a szoba, a konyha földjét frissen mázolták. És még a verést is megkockáztatta azért, hogy a félig száradt, csúszós sáron végigkorcsolyázhasson. Az ajtó mögött tíz literes kék kannákban őrizték az ivóvizet. Egy cseppet se lehetett ki- és melléönteni, mint ahogy a leesett morzsákért is kénytelen volt az asztal alá mászni. Nagyapa csizmahúzó szerkezetét is kipróbálta, sikerült is össze-vissza nyúzni több cipőjét. Az az isteni forgószék, amin szédülésig pöröghetett az ember! A petróleumlámpa kibelezése sem volt kutya, nem is úszta meg verés nélkül. Nagyapa a dagasztó- teknő babaházzá átalakításai se fogadta kitörő örömmel. — Rossz ízű lesz a zsemléd, a kenyered, ha bepiszkítod a tek- nyőt — fenyegetőzött. Esték a tanyán? A jó langyos kemencéhez odadöntötték a hátukat, és nagyapa mesélt. Mindig ugyanazt. Dédapa elment a háborúba. Nem jött vissza. Bukovinában halt meg. Bukovina? Micsoda gyilkos hely! Miért esett el? Ki lőtte le? Mi az, hogy első világháború? Kik az áldozatok, a hősök? Dédapa katonaládája viszont hazajött. Egy bajtársa hozta a tanyára. Nagyapa óriási becsben tartotta, senki nem nyúlhatott hozzá. Az ágya mellett állt, időnként megsimogatta: — Ügy vigyázzatok, ez a mi családi ereklyénk. Engem megmentett a fronttól. Nektek is szerencsét hozott. Igaz, békében mi érhetett volna benneteket! Dédapa faragta diófából, szép mint egy csataló. Ez az ő üzenete, a mi örökségünk. Tekintsétek ezt a ládát a fejfájának, maga készítette párnás, hatalmas kezével. Aztán következett volna az alvás, ha nem támadnak a bolhák. Ecet a bőrre. így védekeztek. Meg DDT-vel beszórták az ágy alját. Aztán félálomban folytatódott a mese. Bukovinai táj. Dédapa kezében puska, a ruhája rongyos, a haja csapzott. Nyög, nehezen veereben, a zenész, miután elvált Vilmától, a harmadik feleségétől, komolyabb kereset után kellett, hogy nézzen, mert Ildikó, a negyedik minden eddigi feleségénél költségesebbnek ígérkezett. Vilma egyszerű lélek volt, csak az aranyat szerette, és a zenész tudta, hogy az - ékszerek előbb-utóbb ellepnek minden számításba jöhető testfelületet, és nincs tovább, de Ildikó minden este friss zöldségből készített pakolást az arcára -— primőr zöldségekből, és az felülmúlta Gereben anyagi lehetőségeit. Fizetését úgy, ahogy megkapta, átutaltatta Jámbor Vilmos ' zöldségkereskedőnek. Végül barátai révén Gerebennek sikerült kapni egy bécsi szerződést, a Mandula vendéglőben énekelt és zongorázott. Hogy hosz- szabb időt tölthessen együtt Ildikóval, szabadságát összevonva kérte ki: minden hónapban két hétre jöhetett haza — ez idő alatt egy „fregoli” játszott helyette. Eleinte a- Mercedesével járt — ez volt minden, amit sikerült Vilma karmai közül kimenteni, leszámítva az öröklakást, a balatoni nyaralót és a festménygyűjte- ményt —, de egyik alkalommal, kisebb műszaki hiba miatt nem tudta használni a kocsit. Arról természetesen • > sem lehetett, hogy vonattal jöjjön haza, még a legtágasabb vasúti fülkében is élénk feltűnést keltett volna hat láda zöldséggel. Gereben autót akart bérelni, de a „fregoli”-ja lebeszélte. — Nézd, itt van nekem ez a lestrapált Ford Mannám, Bécsben már egy groschent sem adnak érte, sőt hamarosan nekem kerül majd pénzbe, mikor be akarom zúzatni. Adj érte egy ezrest, ez még annál is olcsóbb, mintha gyalog mennél. Csak egy kérésem van: írasd át a nevedre, nehogy a biztosítóval bajom legyen. Gereben fejében megfordult a gondolat, hogy a kocsit otthon majd átjátssza Ildikónak — adott ötszáz schilling előleget, abban bízott, hogy a másik ötszázat elfelejti majd a volt tulajdonos, a fizetést különben is el lehet húzni és miért pont a „fregolik” élnének örökké? Ildikónak azonban nem tetszett a kocsi, így Gereben nem tehetett mást: a Ford Marinát fel kellett ajánlani megvételre az államnak. Előbb persze kiszerelte belőle a magnót az erősítőkkel, a disztár- csákat, leszedte az üléshuzatokat, fejtámlákat, jobb oldali tükröt, szivargyújtót — és mindet gondosan elrakta. Kissé szorongva állt be az átvevőhelyre, de mikor meghallotta, milyen összeget kínálnak Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Váncsa Ildikó festőművész Kisújszálláson, a városi tanácsháza dísztermében rendezett kiállításának anyagából válogattuk. szj a levegőt, összerogy, lelőtték. Vérzik az arca, a ládájára mutogat. Abban van a kincs. Köd borítja be. Nagyapa észrevétlenül elaludt, örökre. Körülötte nagy volt a ri- billió, az asszonyok rikoltoztak, jajveszékeítek. Aztán elvitte egy nagy fekete kocsi. Nincs több nyár, nincs tanya, nincs semmi — A temetésen azt mondták a rossz nyelvek, hogy már szaga volt. Utálkozás fogta el. Hamarosan a rokonok eladták a tanyát, a holmikat felosztották egymás között. Az apja csak a ládát kérte. Kiröhögték, de megkapta. Az ütött-kopott fatákolmány most a hetedik emeleti másfél szobás lakás egyik sarkában áll. Nem’ szaba’d senkinek hozzányúlni. Egyszer azért bele- kuccsantott. Levelek, nagyapa utolsó buszjegye, gyászjelentés, amit a tanya faláról szedtek le. Elindult a dűlőúton befelé. A feketeföld sáros, a lábán több kiló nehezék képződött. Körös-körül szántás. Eltűnt a tanya, a gyümölcsös, a méhes, a málnás, nincs dédapa, jiagyapa .... Már csak a varjak hiányoztak! Feketék, húsosak. Károgásuk kíséretében ki- támolygott az útra. Nekidőlt a Mávaút-csővázának. Valaki fékezett mellette: — Rosszul van? Cserbenhagyták? Kifosztották? Rándított egyet a vállán. Még egy ideig bámulta a szántást, majd beült a kocsiba és továbbindult, Azt a ládát valahogy meg kellene szereznie az apjától... Összeállította: Rékasy Ildikó fel a Ford Marináért, valami azt súgta neki, hogy ezentúl mindig kocsival kell hazajönnie Bécsből. Némi borravaló ellenében megtudta, hogy mikor bocsátják nyilvános árverésre a kocsit, az időpont még belefért a szabadságába, ő is kiment az autóstelepre. A licitálás során az ötszörösére verték fel az eredeti kikiáltási árat. — Ö, istenem! Ha én csak tíz percig állam lehetnék! — sóhajtott fel keserűen Gereben, de erőt vett magán, mert uralkodnia kellett érzelmein. A licitálás végeztével karonfogta és félrevonta a Moldova György: Extra győztest, a Ford Marina új tulajdonosát. — Bocsásson meg, uram: nem érdekelné néhány extra a kocsihoz? Egy magnó erősítőkkel, szivargyújtó, jobb oldali tükör és egyebek. — Érdekelne, de biztos, hogy passzol ehhez a kocsihoz? Biztos, nekem is ilyen kocsim volt — nem is olyan régen. Legyen szíves keressen fel ma este a lakásomon, ott kényelmesebben megbeszélhetjük az ügyet. Az új tulajdonos ki is jött, olyan árat fizetett az egyébként nehezen beszerezhető extrákért, hogy Gereben kísértésbe jött és majdnem megadta a másik ötszáz schillinget is a „fregoli”-nak — de aztán legyőzte magát. Ezentúl a zenész kéthavonta mindig új használt kocsival tért haza — és minden ment a már kialakult úton, az átvevő úgy tudta, hogy Gereben csendestárs egy kisebb bécsi járműkereskedésben. A haszon azonban, bármily tetemesnek is látszott, az emelkedő zöldségárak mellett épp, hogy fedezte Ildikó arc- és testápolásigényeit. Gereben gyakran háborgott. — Egyszerre egy egész hátsó tengelyt felkensz az arcodra! — Mór ezt az ócska paradicsomot is irigyled tőlem?! Éva kiwi- ből és mangóból turmixol magának homloktejet. A később végzetesnek bizonyuló fuvar eleinte semmiben sem tért el a szokásostól. Gereben egy ■használt Volkswagen mikrobus^- szal jött be Hegyeshalomnál, miután kipakolt és kiszerelte az extrákat, sietett végigfuttatni az ügyet a járt úton, de minden erőlködése dacára a licitálást egy későbbi időpontra tűzték ki. Boldog születésnapot — Nem lehetne valamivel előbbre hozni? Nekem másnap már vissza kell mennem Bécsbe. Nem lennék hálátlan. — Sajnos, nem tehetem. Az egyik ügyfelünk meghagyta, hogy ha beérkezik egy mikrobusz, mindenképpen várjuk meg őt a licitálással. És ő még kevésbé volt hálátlan, mint maga szokott. Gereben úr. — És ki az illető? — No comment — vagyis nem vagyok felhatalmazva rá, hogy közöljem. Az árverésnél Gereben legnagyobb megdöbbenésére saját udvari zöldségszállítójára, Jámbor Vilmosra ismert rá. — Maga itt, Jámbor úr? — Igen, hogy vannak a gyerekek, Gereben úr? — Jámbor úgy tudta, hogy Gereben egy bölcsődei hálózat számára vásárolja tőle az irtózatos mennyiségű zöldséget. — A kocsira hat ember licitált: a zöldséges és az öt alkalmazottja, a másik öt embere a kívülállókat tartotta távol — végül Jámbor egy merész tízforintos ráígéréssel magához kaparintotta a mikrobuszt. Gereben félrevonta a zöldségest. — Kedves udvari szállítóm! Nem érdekelné egy pár extra a mikrobuszhoz: magnó, üléshuzat, tükör, ilyesmik? — Természetesen vevő lennék rá, Gereben úr. — Akkor tessék kifáradni hozzánk ma este. Délben Gereben táviratot kapott, hogy a „fregoli” megbetegedett (szíve gyorsabban dobogott arra a gondolatra, hátha mégsem kell megadni az ötszáz schillinget), neki kell fellépnie helyette, a déli vonattal utazzon vissza Bécsbé. Kénytelen-kelletlen Ildikóra bízta az extrákat, egy papírra felírta a legvégső árakat, és szigorúan meghagyta, hogy egy fillért se engedjen belőle. egy hét múlva Gereben visszatérhetett Bécsből, természetesen most is egy új használt autóval. A lakást üresen találta, az átpasszírozott zöldségmaradványok között egy levél hevert az asztalon: „öt választottam! Vilmos nemcsak férfinak különb, mint te, de mellette zöldséggondjaim sem lesznek! Ildikó Majd egy rövid utóirat következett, férfias, szálkás betűkkel: „Ez az extra még járt a kocsival! Az ön udvari szállítója: Jámbor Vilmos.” Pákolitz István: Cseresnyevirág Gallyak között repkedő cseresnyevirág-kezecskéjével csöndes sziromesőt szitál szemembe-nyakamba e kisded-Ceres; madárfütty-kedvű sikongatásávfll termőre gügyögi-kacagja a gyümölcseiket megfoganó ékes-varázslatos ágakat. A függöny legördül
