Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. JÚNIUS 4 $&(ntíJfoL&C 'iujLjTjct Ajándék, mellyel meglepem... Már gyermekkorunktól kezdődően tudatunkba vésődik, hogy ki az, akinek „jár” (nekik bele is kalkulálják a fizetésükbe), ki az, aki csupán elvárja (ha nem jön ösz- sze, nem túl nagy baj), ki az, akinek nem szokás adni, s ki az, akit egyenesen megsértenénk, ha adnánk neki. Sajnos, az utóbbiak száma rohamosan csökken manapság, s egyre több foglalkozás kerül fel a plusz „juttatások” listájára. Igen, a hálapénzről, a borravalóról van szó. Gyakorta tapasztaljuk, hogy egy újabb foglalkozás, hivatás (mindegy, hogy minek tituláljuk), amely a szemünk láttára válik borravalós, de inkább nevezzük „hálaajándé- kos” szakmává. Nem könnyű döntenünk, hogy most bosszankodjunk-e vagy irigykedjünk. Az embernek mindig vannak gyenge pillanatai, amikor is kénytelen-kelletlen tudomásul venni; ifjonti fejjel bizony „rossz lóra” tett — pontosabban (ha már pénzről esik szó) olyan hivatás mellett tette le a garast, amely eleve kizárja még a lehetőségét is a borravalózásnak. No, vagyunk még elegen, szó se róla, de az arány — hogy úgy mondjam — kezd felborulni, és nem egészen az esztergapad mellett dolgozók javára. S itt váltja fel az „irigységet” a bosszankodás egészségre nemkülönben káros érzése. Társadalmi gyakorlatunkban azt csak-csak elfogadtuk (ha nem is igazán mindig toleráljuk), hogy bizonyos régi szakmák képviselőinek munkáját honoráljuk. De mit kezdjünk azzal az újonnan elharapódzó, már-már legitimnek számító szokással, hogy kirándulások alkalmával hálaajándékot kapnak a buszsofőrök és az idegenvezetők is? Nem oly régen történt, még főiskolás koromban, amikor az általam látogatott intézmény vezetősége egynapos tanulmányi kirándulást iktatott be első félévi programjába. Budapestről indulva úticélként Kecskemét városát és általában a Kiskunságot jelölték meg. Alig hagytuk el azonban néhány kilométerrel székesfővárosunkat, amikor az egyik hallgatótársunk felállt, és körbejárta a buszt, mondván: adjunk be tíz forintokat a sofőrnek. Néhányunk tamáskodó kérdésére, hogy ugyan minek?, ezt válaszolta önkéntes „dézsma- szedőnk”: „Mert akkor nem fog morogni a buszvezető...” J2z aztán elgondolás a javából! (Tények: a sofőr kapott a vállalatától x kilométert, éppen a megtervezett útra elegendőt. Mi ezt nem kívántuk túllépni, mert nem volt rá idő sem.) További firtatásunk: és ezért az összegért (ajándékért) valami sokat ígérő mutatványra készül a sofőr? A válasz természetesen nem. Hát akkor mire való az egész? — ágaskodott bennünk a kérdés, hiszen a sofőr egyszerűen csak annyit tett, hogy végezte munkáját. Nem többet. Szinte biztosra vehető, hogy eleinte se a sofőrök, sem mások nem gondoltak semmiféle „ráadásra”. A mézesmadzagot mi, turisták, állampolgárok húztuk el az orruk előtt, és elég volt egyszer megtennünk. .. A közelmúltban tíznapos külföldi úton vehettem részt. A külhoni ország idegenvezetője, akit mellénk osztottak, látható rutinnal végezte feladatát; tényeket, érdekes információkat közölt, s tette mindezt nemes egyszerűséggel, olykor csipetnyi humorral fűszerezve — és időnként mosolyogva. Mert hát végül is ez a dolga. Egyik-másik honfitársunkat ez a jelenség olyannyira „szíven ütötte”, hogy az idegenvezetőt megajándékozandó, menten gyűjtést szervezett. (Hozzáteszem, nem nagy összegről volt szó, de mit számít itt már a mérték!) Közben azon tűnődtem el, hogy íme, ismét itt egy ember, aki érezhetően legjobb tudása szerint, jókedvvel végezte munkáját, s talán soha eszébe nem jutott volna, hogy ezért valami pluszt kérjen, míg rá nem döbbentették bizonyos „jóakaró” turisták, hogy mehetnek a dolgok másként is. Lehet, hogy bájos idegenvezetőnk ezek után — titkon — már reménykedni fog holmi ajándékokban (mert az ember esendő), s ha valamelyik csoport — ne adj’ ég — megfeledkezik róla, hát szófukarabb lesz. Egyre szófukarabb. Mindez persze a borúlátó képzelet tornagyakorlata, mégis azt mondom, ez is a mi lelkűnkön, turisták lelkén szárad... A minap szomszédom keserűen panaszolta el, hogy legutóbb kénytelen volt lemondani kedvenc napilapjait, mert az újságkihordó hanyagságból (vagy ki tudja mi okból), hosszú időn keresztül nem dobta be a postaládájába. Pedig neki aztán olyan fontosak voltak az újságok — amióta csak az eszét tudja, hogy ébredés után inkább a reggelit hagyta ki, mintsem a lapokat. Most mégis úgy döntött, hogy elege van már a postának címzett folytonos telefonálgatásokból, s lemondja az összes sajtóterméket. A gordiuszi csomót —Nagy Sándor módjára — oldotta meg szomszédom, természetesen a saját kárára. Az idegei ^azóta rendben vannak, ám még mindig motoszkál benne egy gondolat: egyszer szeretne már végre olyat cselekedni, mint kétezer esztendővel ezelőtt ama jeles férfiú a cédrusok és olajfák tövében: ostorral csapni szét azok között, akik... Csakhát nem eszik olyan forrón a kását! A megoldás — szinte hihetetlen —, de sokkal egyszerűbben hangzik, (Az egyszerűségnek nem kevésszer a „pofon” szó a jelzője, de most iktassuk ki ezt is.), Szokjunk hát hozzá a gondolathoz, hogy mi, lépcsőháziak összefogunk, és havonta rendszeresen kisebb-nagyobb hálaajándékokkal várjuk a kézbesítőt, aki ezek után már nyilván készségesen mosolyogva, időben (!) dobná be a lapokat. Talán még hangosan, jókedvűen fütyörészve köszönne is nekünk. És nemcsak álmunkban... olykor. Szép is volna, de ilyen áron?! Kenderfűz szentimréről Az Erdőgazdasági Fűz- és Kosáripari Vállalat tiszafüredi Fűzüzemvezetőségének négyes számú tiszaszentimrei telepén jelenleg 90 hektáron termelnek amerikai és kenderfűzet. Űjabb 20 hektáron április 21-én kezdték meg a telepítést. Az eldugványo- zott kétmillió szál harminc évig fog alapanyagot biztosítani. Az itt termelt vesz- szőt, mely az elmúlt évben több mint 200 vagonnyi volt Békés megyébe szállítják további feldolgozásra. Nemcsak termesztik a fűzet, hanem a hántolást is itt végzik a telepen. Amit a gép rajtahagy, azt Karacs Imre kézihántolóval távolítja el Szárítják a frissen hántolt vesszőt (Fotó: Mészáros) (Fotó: Mészáros) Hántológéppel veretik le a vessző héját Vállalkozó téesztagok Háztáji — nagyban A vállalkozások korát éljük. Nemrégiben nem mindennapi kéréssel fordult a Törökszentmiklósi Tiszatáj Tsz vezetőségéhez a közös gazdaság egyik tagja. Azt kérte Juhász György takarmány-traktoros, mentse fel a testület a foglalkoztatási kötelezettség alól, öt esztendőre. Ez idő alatt — indokolta a kérését — bérelt földdel, saját állatállománnyal egyénileg akar gazdálkodni. Virradattól híradóig Tanácstalanul állok Barta- pusztán, a portalanított útról a Juhászék tanyájához vezető dűlő bejáratánál. Esett hajnalban vagy húsz milliméter eső. Mezőgazdák tudják, milyen sokat ér ilyenkor, az utolsó tavaszi és az első nyári hónap fordulóján egy kiadós eső a határban. Viszont a földút, ahogy elnézem, úgy fölázott, hogy neki nem vágnék a Trabantommal, ha az ugyancsak az én úticélom felé elforduló Nisa vezetője nem ajánlaná föl jó szívvel: — Ide megyek a tejért, az első tanyára. Odáig elviszem, ha gondolja... Megköszönöm a szíves „sértegetést”, és ülök a kocsimba, magamban füstölögve: ahol a Nisa elmegy, ott el kell, hogy vigyen engem a Trabant is. El is visz, de tényleg csak az első tanyáig, Kocsisékig. — Otthon van a Juhász szomszéd biztosan, — indít útnak kölcsönadott gumicsizmájában a gazdasszony —, merthogy ott áll a traktora a tanyaudvaron. Különben is, mit csinálna ilyen eső után... No, Juhász szomszédnak van bőven mit csinálnia a tanya körül. Jól jön pihente- tőnek egy kis beszélgetés a kiskonyhán, mondja, azután elsorolja, hogyan is szánta rá magát a nem kis vállalkozásra. — Tudja, evés közben jön meg az étvágy. Idehaza volt az utóbbi időben az asszony a gyerekkel. A nevelésük mellett elbíbelődö.c öt anyakoca malacainak a hízlalásáMondja a Tiszatáj Tsz központjában az elnök, Csemány Béla, hogy nemcsak azért támogatták a traktorosuk vállalkozását, mert a törvény azt a tagsági viszony megszűnése nélkül lehetővé teszi. Hirtelen nem is tud olyan árunövényt mondani, ami annyi nyereséget hozna hektáronként, amennyit a nagyüzemileg gazdaságosan nem művelhető szórvány földterületek bérléséért fizet a vállalkozó gazda. Kengyelen a Dózsa Tsz-ben a gazdaságtalanná vált lótenyésztés fölszámolásával felszabadult területnek a hasznosítására vállalkoztak háztáji baromfitartásra — nagyban — a téesztagok. — Először csak kilencen — hallom Nagy Lászlótól, a háztáji bizottság elnökétől. — Saját pénzükből, az OTP- től öt évre kapott 200 ezer forintos és a Törökszentmiklósi Baromfifeldolgozó Vállalattól kapott 50 ezer forintos kölcsönnel építettek tavaly szeptemberben csirke- ólakat a lovak kifutója helyén. Látva, hogy érdemes, sokan csatlakoztak azóta hozzájuk. A mostani ötödik turnust, 122 ezer naposcsibét már 22 ólban várja 23 té- esztag és a feldolgozó üzem 21 dolgozója. Azt hiszem, eddig mindenki megtalálta a számítását, még ha törlesztenie kell is a haszonból az OTP-részletet, meg a vállalati kölcsönt. A téesz is jól jár, hiszen közös beruházás nélkül valósult meg a kisüzemi telep, ahonnan a szövetkezeten keresztül értékesítik a vágóbaromfit. A téesztagok, baromfiipari dolgozók háztáji telepén most nem hallik csibecsipogás. Kalapács, fűrész hangja annál inkább. Nagy László fölvilágosít: — Most van a turnusváltás, a kéthetes úgynevezett szervízidő. A már korábban elkészült ólak kifertőtlenítve, kimeszelve várják az új csibéket. Azok szorgoskodval, meg júniustól decemberig havonta 70—80 kacsa tömésével. Nem könnyű munka egyik se, de nem is haszontalan. Jól jövedelmezett, így hát elhatároztuk, megpróbáljuk nagyban. Kétszáz kacsának meg 50 hízónak készítem a férőhelyét, onnan szólított el éppen... ■— Nekivág ekkora állattartásnak? — Tizenkét anyakocát akarunk tartani. Nem fogunk mellettük, meg a-turnusonkénti 200 kacsa tömése közben unatkozni, de úgy gondoltuk, győzzük ketten. Sokat számoltuk, hogy megéri-e? Ha önellátó leszek szemesterményből, akkor mindenképpen. Márpedig azért bérelek évi 30 ezer forintért öt hektár földet a té- esztől, hogy megtermeljem a sertéshizlaláshoz, kacsatöméshez szükséges 65—70 ezer forint értékű zabot, kukoricát. — Sokat számoltak. Látszik a végeredmény? — Május elejétől októberig hordtam a téeszben a zöldtakarmányt, havi öt-hatezer forintért. A feleségem eddig is kétszerte annyit keresett a kacsatöméssel. Most majd én is megduplázom a jövedelmem. Nem napi 8 órai munkával persze. Korán virrad ezentúl, és ritkán lesz, hogy látom majd az első híradót a tévében. De- hát, valamit valamiért. Szeretnénk az öt év alatt, mire visszamegyek a téeszbe, felépíteni egy családi házat Fegy verneken... nak csak most itt, akik az új ólakban végzik az utolsó simításokat. Ha olyasvalakivel akar szót váltani, aki valamiféle mérleggel is szolgálhat már erről a nagybani háztájiról, keresse talán a gépműhelynél Galambos Józsefet. Egy E—514-es kombájn körül tüsténkedik a fiatal traktoros. Készülnek, mondja, a gépszemlére, nemsokára itt az aratás. Bátyjával együtt, aki szintén téesztag, elsők között vállalkoztak ólépítésre, kisüzemi baromfi- tartásra. — Hétközben a két asszony ellátja a csirkéket, a hétvégeken meg mi állunk helyt a telepen, a bátyámmal. Persze szállításkor, amikor másfél óra alatt kocsira kell rakni az ötezer szárnyast, segít sógor, koma, jóbarát, mindenki, aki tud. Hogy megéri-e az asszonynak csak ezzel foglalkozni, nekem meg föláldozni minden szabadidőmet? Ami a feleségem illeti, ő korábban Szolnokra járt dolgozni. Nyolcórás műszakba, de 14 órába tellett neki az oda és a hazautazással. A jövedelmet pedig nem is lehet összehasonlítani. Igaz, a munkát se! Volt olyan turnus is az eddigi négyből, amelyikben 48 nap alatt elérték a csirkéink az egy kiló 92 dekás átlagsúlyt. Ha jól tudom, a nagyüzemben jó, ha 50—51 nap alatt produkálják ezt. — Én a családi kassza gyarapodására lennék kíváncsi... — Nem kerül még oda maradéktalanul a havi 18— 20 ezer forint hasznunk. Tör- lesztjük a takarékpénztártól öt évre kapott kölcsönt. A baromfiiparét már visszafizettük, kamattal együtt. Szerencsére, hogy lekopogjam, betegség nem ütötte föl a fejét a telepen. Az elpusztult csirkék, az azokkal megetetett takarmány árát akkor is ki kellene fizetnünk. Meg a kölcsönrészletet is. Szóval, azért nem kockázat nélkül való ez a mi vállalkozásunk! Az út szélén még jókora pocsolyák árulkodnak a kiadós éjszakai esőről, de Ti- szakürtön, a Pap-tanya fölött megint leszakadni készül az ég. Csóválja is a fejét, a körös körül tornyosuló felhők láttán Hajdú Zsig- mond: — Mostmár elzárhatná a természetfelelős azt a csapot! Kaptak egyelőre elég esőt az ősziek is, a tavasziak is, nekem pedig még ka- szálatlan a füvem a vízügytől bérelt négy kilométernyi csatornaparton. Találkoznak az érdekek A -zőlőültetvényét ért katasztrofális fagykár miatt szanált nagyrévi téeszben a központi pénzügyi segítség egyik feltétele volt a tartósan veszteségforrásnak számító ágazatok fölszámolása, illetve gazdaságossá tétele, így került sor arra, hogy egy éve ilyenkor a téesz évi két és fél, hárommilliós veszteséggel tartott 225 fejőstehenét kiadták tizenegy vállalkozónak. Ezek egyike a téesztagok közül Hajdú Zsig- mond. — A közös gondozásban nem egészen négyezer liter tejet adtak átlagosan. Meghálálták az egyedi takarmányozást, nálam már csaknem ötezer li.ter a fejési átlaguk. A téesztől bérelem az istállót, onnan vásárolom a szálas- és tömegtakarmány egy részét, fizetek a közösnek a vízért, a villanyért, az állategészségügyi szolgáltatásokért. így is megvolt tavaly a 390 ezer forint bruttó árbevételből a 140 ezer forint tiszta jövedelmem. Pedig akkor még csak 13 tehenet gondoztam... — Most pedig, ha jól számoltam, húsz marha kérődzik a karám mögött. Ennyitől mennyi haszonra számít? — Bruttó árbevételre legalább félmillióra, ötezer literen felüli fejési átlaggal. Mert azt meg kell, hogy haladjam. Ügy tett ebben érdekeltté a téesz, hogy ha több tejet fejek az ötezer literes átlagnál, akkor az eddigi 1500 forint helyett 3 ezer forintért vásárolja meg a borjaikat, és 10 százalék engedményt ad a takarmány árából. Gondolja meg: minden 100 forint költségből 65 forintot tesz ki a jószágok eledele. Harmincezer forintot is jelenthet egy évben a 10 százalék kedvezmény... — Mondja: mindazt, amit maguk vállalkozásban elérnek, miért nem lehet produkálni a közösben? — Sok összetevője van ennek. De mondok valamit, amit maga, városi ember létére is megért. Látja, ott az úton túl a renden veri az eső a téesz levágott lucernáját. Milyen széna lesz abból? Mindegy, nem is ez a lényeg. A közösben a növénytermesztők a szénát az állat- tenyésztőknek szűkített önköltségi áron adják át. Ami bizony könnyen meghaladja a használati értéket, ha mondjuk kétszer-háromszor meg kell forgatni a szénának valót a felázott táblákon. Ez persze a teheneket nem érdekli, az ágazat általános költségeit viszont növeli, a hasznot apasztja. Most viszont engem nem érdekel, merthogy én a minőségtől függően, a mindenkori eladási áron vásárolom meg a téesztől a szénát. A vállalkozásba adott tehenészet mostmár piaccá, a szálas- és a tömegtakarmány árunövény- nyé lépett elő. És együtt változik a szemléletünk, jószágot gondozóknak és földet művelőknek. Mert ugye mondtuk eddig, hogy a közösben a kár is meg a haszon is közös. Azért, ha közvetlenül zsebre megy a dolog, csak másképpen számol az ember! Temesközy Ferenc Jól fizet a baromfi
