Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
1988. JÚNIUS 25. Irodalom, művészet 9 Tsui Seimei: A Zenit (1970) Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a modern japán kerámiaművészet képviselőinek munkáiból válogattuk. Előd László: Palackposta Ez a papír, amire most versemet rovom: fa volt, rongy volt, hulladék volt egykor - valaha élő fa! koronáján a Hold fénye járt lassú ütemű táncot s pergőt bokázott rajta a Nap, fehére s fénye tükrözik szememben most; történeteket sugall, ki békét s vihart egyaránt látott, és értette - míg élt - a növényi világot, de titka már papírrá lett; most én írom rá titkomat: a lombom alatt rejtező emberit, hogy el ne enyésszek itt, mint korhadó fa, földbe forgatott rongy vagy haulladék; kéregbe vésett vallomás ez a vers - lásd, föltámadott a fa! messzi koroknak őrzi üzenetem: én nem tűnök el, én maradok! fölöttem végtelen ég, szívemben csepp titok, s ha akarod: mind a tiéd . . ./ Szenti Ernő: A kérdezés joga Álmom a józanság mellett Tette le voksát Az így igaz mélyen belefúródott az időbe A kérdezés joga visszaadta a miértek tekintélyét Keletje van a sebezhetetlen bizonyosságoknak Egyetlen évszak sem távozhat el méretlenül Hiba volt hinnem hogy a való Megkötözte érzékeim kezét tem logikai tanszékéről jött ki, épp egy tábla csokoládét evett. — Kérsz? — Nem. — Jaj de jó. Leültünk egy kávéra, megkérdeztem: — Mi újság? — Képzeld: elvál ok Feritől! — Elváltok?! Miért? — Szakmai ártalom, sajnos a logikát haza is viszem. Szóval már régebben is rosszul éltünk Ferivel, tudtam, hogy van valakije, csak nem sikerült bebizonyítani. — Miért volt olyan fontos neked? — Mert nekem is volt valakim, és szerettem volna, ha az ő hibájából mondják ki a válást, hogy én maradhassak a lakásban. Egyszer csak mit ad isten, az intézet kiküldte a Ferit egy hónapra Kairóiba! Búcsúzás előtt érzelmesen a szemembe nézett: gondoljak rá sóikat, mert mint tudjuk, a távoliét a kis tüzeket kioltja, a nagyokat lángra lobbantja, hátha a mi kapcsolatunk is újjászületik. Meghatódtam, ha hiszed, ha nem, szűzen vártam rá, legalább öt kilót híztam, mert ahelyett is csokoládét ettem. ö is gondolhatott rám csakugyan, mert még ajándékokat is hozott: egy ezüstbe foglalt türkisz- gyűrűt, gyönyörű selyembevonatú dobozban. Épp csak átadta, lerakta a holmiját, aztán rohant is be az intézetbe elszámolni. Én otthon maradtam, őszintén meghatott a gyűrű, újra fel akartam próbálni, elővettem a dobozt, és akkor a selyembevonat sarkában észrevettem egy kis E betűt. Jobban megnéztem: golyóstollal írták oda, és nyilvánvalóan Feri kezétől származik. Törtem magamnak egy darab csokoládét, az édesség, mint bizonyára tudod, serkenti az agysejtek működését, leültem gondolkozni az ágy szélére: Miért írhatott egy „E” betűt a dobozra? Vámjelzés vagy postai kezelés, nyoma aligha lehet, nyilvánvaló, hogy az én keresztnevem kezdőbetűje. De máért kellett ráírni a nevemet? Csak azért, hogy össze ne cserélje egy hasonló dobozzal, amire B, C vagy isten tudja milyen kezdőbetűt vésett. Ha ez a feltételezés igaz, akkor egy vagy több ilyen doboznak kell lenni a csomagjában, még nem volt ideje elővenni és átadni a címzettnek. Szégyen vagy nem szégyen, átkutattam a holmiját, és találtam még két ugyanolyan selyembevonatú dobozt, éppolyan türkizgyűrűvel, mint az enyém, az egyik dobozra K betű volt írva, a másikra 2. Este, mikor Feri hazajött, meg- modtam neki, hogy a miénk kis tűz volt, és jó volna, ha minél hamarább elhordaná a hamut. Meglátta a dobozokat, szótlanul csomagolná kezedet! A lakás rám •maradt, és megírtam a nagydoktori dolgozatomat is: „A logika szerepe a háztartási kapcsolatok felbomlásában” címmel. Összeállította: Rékasy Ildikó tiszteletreméltó Benito Ippolito sértődötten árulja a salátát, a sárgarépát, meg a pálmalevelet és a krumplit. Mögötte a templom fekete fala — és hetven év. A zöldségárusok és a művészek élete ugye kiszámíthatatlan — eszerint Benitóé kétszeresen is az- Néha maga mögé néz, ráhallgatózik a templomablakra, aztán az égre veti szemét, és irigykedve csóválja a kobakját, ha gyors röptű madarakat lát. Olykor énekel is a zöldségeskocsi mögött, lehúnyt szemmel, a sárgarépáknak. Ha zavarják, rövid indulatszavakat csapkod a vevőkhöz, s haragjában tüstént megemeli az árakat, legalább tíz százalékkal. Este betolja kocsiját a szomszéd mészárosmester kamrájába, és elindul a kikötőpart felé, hogy késedelem nélkül jelenjék meg szokott kocsmájában, ahol tisztelik. A főnök rendelés nélkül hozza neki a bort. Az oldódási folyamat az első fél liter vörös után kezdődik. Ha kérdezik, készséggel válaszol. Ha nem, akkor kimondatlan kérdésekre ad feleletet. Közben oldalba bök, s le is gorombít, ha szükségét látja. Ügy tartják, sokat tud az életről. — Az életről? .. • Magának elmondom, uram. Kizárólag magának, mert megsajnáltam azt a randa, szomorú fejét. A pohárból kicsordul a bor, föl- púposodik az abroszon. Benito széles folttá maszatolja, s ujja párnájával belefojtja a csillogást a bortócsába. — Mindenki másképp akarja az életét, mint ahogyan é! „Ez nem élet”, mondják nyakra-főre, mert mit is mondhatnának egyebet. Pedig csak a művészet, uram, az az igazi! Az viszont én vagyok magam. Én, Benito Ippolito, a golyókkal! Az nem szemfényvesztés, nem ám... És mégse kell, uram, senkinek. Szégyellheti magát a világ!-.. Egy golyó, kettő, három, négy, öt..., de ez még mind semmi! Hanem énekkísérette! nem ám csak amúgy szárazon! És hozzá jól kibabrálok még a ritmussal is: mert ha lassú tempóban énekelek, akkor természetesen lassabban hajigálok. No, mindegy: nem magyarázni kell ezt, hanem tisztelni és - csodálni! Tisztelni, uram, és csodálni, úgy, ahogy mondom ... Amikor fiatal voltam, és szakái borzolódott az állam csücskén, cirkuszban léptem föl. Később ének helyett szájharmonikáztam inkább, a • golyókat emeletmagasra dobáltam, a közönség azonban alig érintette össze a tenyerét. Fogalmuk se volt, szegényeknek, hogy mit látnak! Megbuktam. Szerencsére! Örök szégyen, ha ott, a rengeteg csavargó és csepűrágó között sikerem lett volna!.. . Egy szép napon otthagytam tehát, uram, az egész bandát- Csak úgy kimentem a sátorból, kivonultam és elindultam. Gyalog, nyilvánvaló. Nápolyba, uram’ Egyenesen Nápolyba! Pedig vén este volt, és zuhogott az eső. De megérkeztem mégis. S azonnal önállósítottam magam, igenis ... És ’jöttek a bámészkodók! Jöttek hát —, de micsoda népség! Nem érdemeltek többet három golyónál. A negyediket elő se vettem, csak hárommal dobálóztam, és alig énekeltem hozzá valamit. Egy darabig nézték, lógatták a pofájukat, aztán továbbmentek. Az isten verte volna meg valamennyit!... Elővettem hát mégis a negyedik golyót •.. Megbuktam, hála a Madonnának, így is. Mert ugyan miféle sikere lehet, uram, manapság egy művésznek!... Fogtam hát magam, és kimentem a rakodók közé. De most aztán mindjárt négy golyóval kezdtem! — Itt aztán már sikere volt? Végre! — Jaj, de boldog ember ön, uram ... Szóval, nem volt sikerem. Ügy mentek el mellettem, mintha csupasz hirdetőoszlop lennék!... Estefelé akkoriban már alig jártak arra: találtam hát én is egy eldugott helyet magamnak, bokrok fogták körül, s a bokrok fölött, a magasban, villany égett. Itt, a bokrok közt, egyedül, minden más volt- Hat, jó uram, hat, értse meg: hat golyóval dolgoztam magamnak, és mind a hat Kende Sándor: Varázsgolyók más színű!... És akkor, képzelje, fél szemmel észrevettem, hogy megáll egy hölgy, és rám csodálkozik. Igen. Fekete ruhát viselt, és szőke volt... Előkaptam hát a hetedik golyót! Életemben először! Hét golyó, mind a hét más színű! És szájharmonika-kísérettel! Úgy ám, nem puszta énekszóval! Kivert az izzadás, éreztem, hogy lucskos a tenyerem, a lábam reszketett —, de azért álltam a helyemen becsületesen, és uram, egyszer se hibáztam! És amikor befejeztem, még akkor se néztem rögtön a nőre, nem én, nagyuram, hanem vártam, míg magától szólal meg. Olyan hangja volt, mint a csillagoknak ... — Benito, a csillagoknak nincsen hangjuk... — Mit mond? Nincs a maga ócska botfülének!... Mert azt mondta a nő: „Uram, ha nem zavarnám túlságosan, mondja meg nekem, merre van a kijárat, eltévedtem ..És én ekkor azt mondtam, de gondolhatja, milyen állapotban: „Asszonyom, menjen innen, itt nincs semmiféle kijárat!” Mire ő még védekezett is: „ön goromba ember, uram!” De én is: „Igen, én bizony goromba ember vagyok, de becsületes és jószívű, asszonyom és ha nem hordja el magát tüstént, akkor én bizony hozzávágom a golyókat, mind a hetet!” Kis időre elhallgatott. Szórakozottan pöckölgette a morzsákat az abroszról. — A nők az igazi művészettől sohasem esnek szerelembe... — folytatta elgondolkozva. — Azoknak kókler kell, uram, aki cilinderben rántottét kever, és kotko- dácsoló tyúkot húz ki belőle!... Jelentőségteljesen nézett körül: — Pszt... Csak 6 ... De róla ne is merészeljen kérdezősködni senki! A drágám! ö volt az egyetlen ... Különben szót se addig, míg föl nem kel a helyéről! Álljon föl, álljon föl mindenki! — üvöltözte, és égnek lendített kar ral vezényelte a tiszteletet: — Ezennel fölkérek mindenkit, hogy egy néma perccel adózzanak Adrian asszony áldott emlékének! A vendéglős kezében megállt a pohár, s a gyéren ülő vendégek föltápászkodtak, kényszeredetten mosolyogtak. Csak a sarokban ülő, nagy fejű, nagy bajúszú, de feltűnően alacsony emberke pislogott révülten továbbra is. — Maga is álljon föl, hallja-e, maga szőrös nokedli! Az apró ember riadtan ugrott föl. S egy percig kemény csend falazta be az ivót. Amikor Benito Ippolito engedélyezte a leülést, a nagybajúszú még mindig állt. — Maga süket! . Nem hallja? Vége a kegyeletnek! — Igenis, kérem... — vonogat- ta a vállát az emberke, majd engedelmesen, de kissé bizonytala. nul visszacsúszott a székére. Benito pedig folytatta: — Mert az utcáról nősültem, szép uram, igenis. Amikor még négy golyó járta ... Micsoda nő volt! Gondolhatja! Abban az időben tizenhét lány sétált ott, pontosan tizenhét — de én őt választottam ... Nem, ő soha nem tudta meg, hogy művész vagyok, ö, kérem, soha. Még hogy abban az egyetlen nőben is csalódjam, akit tiszta szívből, igazán szerettem! ... Hanem azt mondtam neki: titkos rangú, nyugdíjképes állami hivatalnok vagyok, és sokat kell utaznom ... Két hónapig, uram, két álló hónapig jártam hozzá, és csak azután vettem feleségül. Hitesen, persze, törvény előtt, ahogyan dukál... De nászéjszaka nem volt, kegyes uram, nem, nem. A házasságkötés után bizony nem feküdt le velem, mert alapjában véve úrinő volt... El is kellett akkor hagynom Nápolyt, de többször visszatértem, és ilyenkor mindig elmentem abba az utcába. Néha egy teljes órát is elbeszélgettem a feleségemmel, az utcán: nem sajnálta hites urától az időt... Egyszer aztán, amikor már nem is tudom, honnan jöttem vissza, nem találtam őt. Rettenetes. Meghalt, mondták a lányok. És hogy mindenki sajnálta, én is... Hát így lettem özvegyember, majd később zöldségárus; a művészet abbamaradt... Nem a legrosszabb hely ez, uram. Nem a forgalom miatt, hisz az ördögnek kell az a sok mocskos vevő!... parton ültem, egyedül. — Éjfél körül járhatott. Elővettem a szájharMJk monikámat, de nem m, ■ jött ki belőle melódia. Ez még nem fordult velem elő! Végre megszólalt, de akkor sem a dal bújt ki, hanem egy idegen, suttogó hang. Azt mondta: „Halló, itt az Isten beszél! Fáradjon el a karnagy úrhoz, és jelentkezzék a kórusba. Szükségem lenne a maga hangjára!” ... Másnap jelentkeztem hát a karnagynál. Rögtön azt kérdezte, ki küldött? Mondtam, természetesen, hogy az Isten. Erre hümmögött, nem is volt kíváncsi a hangomra, hanem elküldött simán ... Hát azóta én nem megyek be a templomba, nagyuram, hanem csak innen, kívülről hallgatom a zenét és az éneket... Hirtelen megunta a beszélgetést. De az is lehet, hogy elfáradt. Lehunyta a szemét, és hátradőlt. Egy rövid perc múlva elaludt. Nakamura Kinpei: Dekoráció finom anyagszerkezetű térhez (1985) M . MmI
