Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. JÚNIUS 18. Sacrmb^’ jpfftkk Adós, fizess! pontosan Itt darabra mérik az időt Amikor a dolgozók vállalkoznak Autonóm munkacsoport az Aprítógépgyárban Álltunk az OTP-ben, kicsit összejött a forgalom, hó eleje volt. Pár percet várni kellett. Ilyenkor az ember unottan néz er­re, arra, vagy ha úgy adódik, s ismerős van a várakozók között, beszélget. A pul­tok mellett is álldogáltak, várakoztak em­berek. Először nem vettem észre, aztán rá­döbbentem. Tőlem nem messzire, ahol az építési kölcsönöket intézik, sírt egy sovány fiatalasszony. Nem fordult el, ránctalan arcán nagy könnycseppek gördültek alá. És mondta, mondta, mennyire bántja, de- hát a válás óta annyi mindent átélt, meg­szenvedett már, erre nem is gondolt. Biz­tosan hátralékos, mondta valaki a sorban, s ezen kinek-kinek volt gondolkoznivalója. Azt hiszem, keresve is nehéz lenne olyan embert találni, aki manapság nem ügyfél az OTP-ben, vagy a takarékszövetkezetek valamelyikénél. Hozzászoktunk, s hozzá­szoktatott bennünket az élet. Fészekrakók és családiház-építő öregek, fiatalok, bútort, egyebet vásárlók, hirtelen megszorultak épp úgy igénybeveszik a takarékpénztárt, mint azok, akik csak megtakarított pén­zükkel állnak a pénztárak elé, hogy soka­sodjon a takarékkönyvekben a bejegyzés, gyűljön a forint. Jó nekik, s nem is őket akarom irigyel­ni vagy kibeszélni — ezt különben se le­hetne, mert még egy ilyen tapintatos in­tézményt, mint az OTP, alig találhatunk. Inkább az érdekelt, vajon milyen fizetők, törlesztők vagyunk, s állnak-e sokan sírás­ra görbült szájjal a takarékban. Különösen most, amikor nehezedett az életünk, ko- rántsincs annyi pénze a legtöbb embernek, amennyit szeretne, amennyiből jól élhetne. És hiába nehezebb az élet, lakni, enni, öl­tözni kell, és jöhet váratlan baj is, ami miatt futunk a pénzünk után egészen a bankig. Aránylag nincs sok adós — bizonygatták a tisztviselők, amikor érdeklődtem. Még talán annyi sincs, mint az országban álta­lában, átlagosan. Csakhogy nekem az átla­gok nem mondanak sokat. Továbbkérdez­tem, s kiderült, a megyében a tavalyi zá­rásnál 4197 olyan hitelszámlát összesítet­tek, amelynek tulajdonosa hátralékban van. Valamivel kevesebb összegben a hát­ralék, mint az előző évben, de hadd ne mondjam, mégis hány millió. A számok is sokat mondanak, ám a hi­telezésben dolgozók a számokon túl látják az embert, az esetet is. Például tudják, hogy nem a hosszúlejáratú kölcsönökkel van a legnagyobb baj, amit többnyire ház­építésre vagy lakásvásárlásra vettek föl a tartozók. Ezek a különféle kedvezményes hitelek nem viselik úgy meg az embereket, mint a rövidebb lejáratú kölcsönök, de azok között is főleg a személyi hitelek. Amikor nem bútort, háztartási gépet vesz áruvásárlási kölcsönnel az eiínber, hanem pénzt, pár ezer vagy tíznél is több ezer fo­rintot kér a banktól. Vagy: a nagyon ké­nyelmes átutalási betétet felejti el rendre, esetleg hónapokig befizetni. Azt az átuta­lásit, amely rendezi az élet mindenhónapos kiadásait, a villanyszámlától az újságelő­fizetésig, a lakástörlesztéssel együtt. Nos, Szolnokon most kerek száz olyan adós van, akinek nem ad több türelmet a takarék. Hat hónapig ugyanis megértő türelemmel figyelmezteti csak a számlatulajdonost: hátraléka van, fizesse be a megelőlegezett összeget! Hat hónap alatt, ha jól belegon­dolunk, összegyűlhet könnyen tízezer fo­rintnál is több tartozás egy szerény ház­tartásban, amit nehéz lehet aztán rendez­ni. Rendszerint nem is tudják másképp, mint... Kapja a munkahely a letiltó vég­zést, s ez akkor is nagy szégyen, ha a mun­kahelyi bérelszámoló nem kap a fejéhez, miből, de miből és hogyan intézkedjék, hi­szen az adósnak van nem is kevés más letiltása, például gyermektartás. Mondják, a legtöbb egyedülálló, egyedülélő a tartó­san tartozó ügyfelük. Különösen az szinte kivétel nélkül mind, aki nagyot fordít éle­tén, aki sikeres, vagy sok kudarccal teli válóperi végzés után már azt hiszi, kez­dődhet az új élet. Ilyenkor következik a váratlan fordulat, amelyet okozhat meg­gondolatlan vagyonjogi döntés, vagy az egyik (másik) vesztes fél utolsó „dobása”. Az eredmény sajnos mindig egy: a tarto­zás nő, a gond szaporodik. S már abba is hagynám ezt a sikerület­len eszmefuttatást, ha a témában otthonos szakemberek nem mondtak volna még egy félmondatot. Ügy kezdődött, hogy „a szü­lői háttér” ... Nem is gondoltam volna, hogy a középkorosztály még itt is, s ilyen ügyekben is szenvedő fél — ha úgy tetszik, önfeláldozó. Ki, hogy érzi, érti. Az OTP egyik legközkedveltebb hitelfor­mája az, amelyet 35 évnél fiatalabb háza­soknak ad, egy összegben, kifejezetten fé­szekrakásra, bútor és más berendezési, használati tárgyak vásárlására. A legtöbb fiatal pár elmegy ezért a takarékpénztár­ba, hiszen középlejáratú a hitel, kényelme­sen fizethető — gondolja! Aztán bekövetkezik a váratlan esemény: a férjet behívják katonának vagy gyorsan érkezik az első, aztán a második baba. Ki­derül — s hiába rakja, osztja, szorozza a fiatal család — sehogyse futja a pár száz forint törlesztést az amúgyis romló pénz. Jó esetben — azt mondják, ez rendre így van, nem különleges — ilyenkor jönnek a szülők. A még dolgozó, nyugdíjra készül- gető középkorúak vagy idősebbek átveszik a terhet. Nem tehetek róla, akkorákat só­hajtok, míg ezt írom, hogy a papírom is majdnem kirepül a gépből. Mit bír manap­ság az ember, ha már megette kenyere ja­vát ... Azt mondják, a hét vége a kikapcsoló­dásra, a pihenésre való. Már megbocsássa az olvasó, ha nekem ezen a hét végén ilyen nehéz dolgok jutnak az eszembe. Ez is az élet, az életünk ... Megilletődve lépegetek a gulliveri méretű üzemcsar­nok égbeszökő masinái kö­zött Csak ámulok az eme­letnyi gépek árnyékában, egyszerűen lenyűgöz a lát­vány, s mindehhez a képhez valószerűtlen hangok társul­nak: itt morgás, zakatolás, amott kiáltás, sípolás, kicsit odébb kopácsolás, zúgás ve­gyül az őrületesnek tűnő zajba. Átvágva a Jászberé­nyi Aprítógépgyár tágas csarnokán, félúton megszólí­tom a velem szembe jövő hosszú hajú fiatal munkást. — Az autonóm munkacso­port tagjait keresi? —- kér­dez vissza a biztonság ked­véért, s amikor bólintok, máris mutat a távolba. — Menjen egyenesen tovább, ott hátul megleli őket. Letették a névjegyüket Úgyis van s reggel lévén éppen falatozás közben talá­lom a társaságot. — Soós Ist­ván csoportvezetőt keresem — lépek közelibb hozzájuk — és pár pillanat múlva egy jókötésű, barna képű fia­talember áll fel az asztaltól. S bemutatkozásunk után né­hány perccel már az egyik iroda ajtaját csukjuk be ma­gunk után azzal a szándék­kal, hogy senki sem zavarta meg beszélgetésünket. Ira­toktól duzzadó mappáját si­mogatva mellénk szegődik Mészáros Béla, a vasszerke­zeti üzem vezetője is. Az ő irányítása alá tartozik töb­bek között az autonóm mun­kacsoport is, így szívesen veszem, hogy részt vesz a diskurzusban. — Amikor a géemkák kezdtek sorra megalakulni — vág bele — van annak már öt éve is, a Soós Pista eléggé kibabrált velem — kacsint a csoportvezetőre —. mert a leghadrafoghatóbb. a legjobb hozzáállású embere­ket gyűjtötte maga köré, és ebből a magból alakult meg az autonóm munkacsoport. Ezt tulajdonképpen a kény­szer szülte — melegszik a beszélgetésbe az üzemvezető — mert jó két évvel ezelőtt adódott számunkra egy óri­ási lehetőség. Biztos hallott már a francia Poclain cég­ről, amelynek rakodógépeit, markolóit ismerik a világ minden táján, s mi 1986 óta ezekhez a gépekhez géme­ket. karokat készítünk több­féle kivitelben. Kezdetben havonta fajtánként csupán Versailles-i hangulat Eger fölött, a Bükk lankáinak egyikén várja a honi és a külföldi látogatókat egy XVI. Lajos korabeli stílusú kastély. Noszvaj nevezetessége 1778-ban épült föl, báró Vécsey Anna tulajdona lett. Az ő második férjéről, a Mária Terézia udvarában szolgáló de la Motte ezredes­ről nevezték el a barokk és copf elemekkel átszőtt, vir­tuóz freskókkal ékesített építményt. Aki ellátogat a noszvaji kastélyba, amelyet gyönyörű angolparkjával együtt, mintaszerűen újított föl a Heves Megyei Tanács élményben lesz része. (Hargitai Lajos felvételei) húszat kértek belőlük, s ez a mennyiség az idő múlásá­val egyre emelkedett. Az el­ső időkben nyilván a fran­ciák is óvatosak voltak, le kellett tenni a névjegyünket. Az igazság az, hogy a leg­elején' amit ők kértek azt mi nemigen tudtuk megcsi­nálni. A gyártósort folyama­tosan kialakítottuk, fölszer- számoztuk, s ennek eredmé­nyeként szaporodott a meg­rendelés is. Azt bizonyára tudja, hogy mi egyedi gép­gyártással foglalkozunk. így ha nekünk a múltban vala­milyen berendezésből, mond­juk ötöt kellett készíttet­nünk, az már tekintélyes mennyiségnek számított. Most meg az említett karok­ból negyedévenként 200— 250-et gyártunk, vagyis tényleg nagy mennyiségről van szó. — Óriási kínok közepette megteremtettük a gyártás műszaki, technikai feltétele­it — szólal meg Soós István —. hiszen házilag célgépeket csináltunk, hegesztő roboto­kat, lemezdaraboló gépet vásároltunk, de úgy tűnt, hogy hagyományos módsze­rekkel — már ami ennek a feladatnak az emberi olda­lát illeti — ezt a munkát el­végezni nem lehet. Mondok egy példát: ez az üzem egy műszakos, vagyis reggel 6- tól délután 2-ig tart a mun­ka. De nálunk éppen a soro­zatgyártásból adódóan, már az előző nap látni lehet, hogy mondjuk a hegesztőnek másnap nem hatkor csak ki­lenckor kell kezdenie. így az illető ma már valóban akkor jön be amikor dolga van és nem téblábol itt fö­löslegeden 3—4 órát. Persze ebben az is benne van. hogy utána addig dolgozik, amíg szükség van rá, így előfor­dul, hogy késő este, vagy akár szombat-vasárnap is itt talál bennünket. Korábban részletes mun­kalapot készítettünk minden egyes munkafázisról, darab­ról. ez ebben az esetben tel­jesen fölöslegesnek tűnt. Tudtuk mit kell csinálnunk, összevontunk, egyszerűsítet­tünk, s ma már száz munka­lap helyett csupán négyet vezetünk, amelyeken gya­korlatilag minden szerepel. Igyekeztünk nem elaprózni a dolgokat. Ez a törekvésünk most már egyébként a bére­zésben is érvényesül. Ismer­jük havi bontásban negyed­évre előre a szállítási fel­adatokat, tehát tudjuk, hogy mikorra mit kell megcsinál­nunk. és mi erre a mennyi­ségre kapunk egy összeget, amiből mindenki a munka arányában részesedik. Én mint csoportvezető napraké­szen egyenként vezetem, hogy a huszonhét ember mennyit dolgozik, s annak arányában kapják havonta a fizetésüket. Az a gyárat nem érdekli, hogy mi mikor végezzük el a munkát, a lényeg az, hogy határidőre és a kívánt minőségben készek legyenek a termékek. Nem varázsütésre Mint hallom, ez utóbbi — mármint a minőség — ese­tében is zsebremenő dolog­ról van szó. mert hiszen plusz mínusz 15 százalék minőségi prémium is ütheti a csoport tagjainak márkái, amit minden negyedév vé­gén levonnak vagy hozzá­adnak a fizetésükhöz, attól függően, hogy érkezett-e ki­fogás a termékek iránt vagy sem. — Mennyit keresnek így a csoport tagjai? — Változó. Itt az üzemben az átlag 5—8 ezer forint, de az autonóm brigád tagjai 8—12 ezer körül kapnak ha­vonta, de nem ritka az olyan ember aki 15—20 ezer forintot is hazavisz attól függően, hogy az adott hó­napban hogyan dolgozott. Persze, azt sem szabad elfe­lejteni. hogy ezért a pénzért tényleg tenni kell, hiszen amíg a más területen dolgo­zók a nyolcórás munkaidőt alapulvéve havi 172 órát teljesítenek, addig itt gya­kori, hogy 200—250 órát dolgoznak a csoport tagjai. Beszélgetésünk közben egyszer csak nyílik az ajtó, és Sízöllősi László, a gyár fő­diszpécsere kukkant be né­hány szóra. S amikor meg­tudja. hogy mi járatban va­gyok, árad belőle a szó, s va­lóságos szakmai beszélgetés alakul ki közöttünk. Csak úgy röpködnek a szakkifeje­zések, számadatok. — Tavaly már a csoport — mondja — 58 millió forin­tos tőkés exportot produkált. Az idei terveinkben pedig az szerepel, hogy a vállalat 220 milliós tőkés exportjából — amely az évi összes ter­melésünk 30 százalékát teszi ki — csaknem 100 milliót az Azt már csak beszélgeté­sünk levégén tudtam meg, hogy például az Orenstein- Koppel nyugatnémet világ­cég — amelynek a jászberé­nyiek már évek óta gyárta­nak a daruikhoz karokat, a markolóikhoz kanalakat, a lánctalpasaikhoz tolólapokat — nemrégiben küldött egy levelet, amelyben közlik. hogy a tavalyi 25 ezer — igen huszonötezer! — szállí­tója közül az Aprítógépgyár termékei voltak a legjobbak, amelyekben az autonóm bri­gád tagjainak munkája jó­autonóm munkacsoportnak kell hoznia. Tetemes összeg­ről van szó, de nehogy azt higgye hogy ez a csapat egy varázsütésre alakult ki. Nem úgy volt, hogy valahol egy irodában kidolgozták, hogy így meg úgy kellene csinál­ni. Ehhez évek kellettek, amíg eljutottunk idáig, mert ez már tulajdonképpen vál­lalkozás a javából. Hisz úgy­szólván önállóan dolgoznak, saját-maguk teremtik mega munkafeltételeket, figyelik az alapanyag beérkezésén keresztül a különböző elő- gyártási folyamatokat, szük­ség szerint még maguk is csinálnak készülékeket, szer­számokat, s teszik mindezt annak érdekében, hogy fel­adataiknak maradéktalanul eleget tehessenek. — Mi tulajdonképpen szerződést kötöttünk a válla­lattal — magyarázza Burá­nyi Ferenc vasszerkezeti la­katos, gépésztechnikus —, hogy mit kell megcsinál­nunk, s ezért mennyi pénzt kapunk. Nekünk az a felada­tunk, hogy a ránk bízott munkát ha törik, ha szakad elvégezzük. Hogy ezt aztán mikor csináljuk, az a mi dol­gunk. — Szóval itt senki sem azt nézi — teszi hozzá Gálik András lakatos, hogy mikor lesz már vége a műszaknak, hanem azt. hogy mikor ké­szül el jó minőségben az adott termék. Mondhatnánk úgy is, hogy mi az időt már régen nem órára, hanem da­rabra mérjük. A fiatalember szavaiból azt veszem ki. hogy nem elég a feladat ismerete, mert szakmai hozzáértés és meg­felelő emberi hozzáállás nél­kül aligha lehetne ilyen eredményeket elérni. részt benne van. Nos, egy ilyen papír — mondják a gyáriak — nagyon sokat ér, hisz ajánlólevélként is fel­fogható, s újabb megrendelé­seket. üzleteket hozhat. Ez igaz lehet — gondo­lom magamban —, mert egyébként honnan is tudná mondjuk a világ másik fer­tályán egy cég, hogy hol van az a Jászberény, és mi az, hogy Aprítógépgyár. De egy ilyen levél nevet ad és min­denképpen segíti a világban való eligazodást is. Nagy Tibor A levél

Next

/
Thumbnails
Contents