Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
10 Barangolás az országban 1988. MÁJUS 28. Ha Salgótarjánt valamiért irigylem az ottaniakatól. az csupán egy valami. A he- gyek-dombok-erdők adta csöndes szépség. Bizonyos Petrovics Sándor — későbben Petőfi... — most ugyan összehúzná vastag szemöldökét: no né’, alföldi atyámfia, nem tudod-e, hogy a síksági ember szeresse csak a maga vidékét? Van ott is néznivaló bőséggel. Ebben igazat is adhatnék neki jó De hát nem Petőfi kedvéért járjuk most ezt a vidéket, meg azután Salgótarjánt elhagyva a Keresek eltakarja előlünk már a romokat. Még néhány perc és a Cserhát északra nyúló dombjai között elérjük úticélunkat: Karancslapujtőt. Kicsiny falu ez, fölé magasodik a Karancs a maga hétszázhuszonkilenc méterével, mellette, ugyancsak észak-keleti irányban a majd’ száz méterrel alacsonyabb Homoru-tető. Délre szinte tréfának tűnik a há- romszázhatvan-egynéhány méter magasságig kapaszkodó Kása-hegy. Közel az ország északi határa, a gombászó ember könnyen áttévedhet oda, a szomszédokhoz az erdőn át. De hát hol vannak még a gombák! Egyelőre keservesebb arcát mutatja az idő, a hegyekre időnként felhősapka ereszkedik. meg-meglódul az eső. Nem a vidék vonzott elsősorban, hanem egy ügy és az emberek. Azok közül kivált dr. Gergely Sándor, a Karancs Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnöke. Híre sokféle van. Először is ugye doktor. Még ma is ifct- ott elvetik a mondatot, hogy minek a gazdaság élére doktor, egy túlságosan okos ember. — A földhöz meg a jószághoz értsen tudjon bánni az emberekkel, a pénzzel, a többit magunk is elvégezzük. Minek ezt cáfolni...? Na de mi „baj” még Gergely Sándorral? Hát például verset is ír! (Most éppen könyvet — szociográfiát) Egy téesz elnöke! Ugyan minek? De hogy lap is akad, amelyik közli... ? Akad bizony. S erre még az időseknek a Fészek klub, amihez a szövetkezet is adott pénzt. Na de hogy egy jeles képzőművésszel, Czinke Ferenccel terveztesse meg a központi, nagy épület jókora kapuját... ? Slzobrokat állíttasson a gazdasági udvarra ... ? Festményeket vegyen a tárgyalóba, a munkaszobába ...? Hát ami sok, az sok. Mi köze ennek egy termelőszövetkezethez ...? Ez, és nem más, érdekel bennünket. Én nem tudom, ki hogyan van vele, de egy szép épület megváltoztathatja még a rossz hangulatot is. A keserves idő elfelejtődik. Hófehér falak ütnek el a zöld fűtől, ahogy a zsindelyes kapu alatt áthaladva szem- revesszük a látványt. Előttünk az iroda, de sehogy szívvel, de azért odacitálnám néhány verssorát. Sokat gondolkodnom sem kéne, hogy melyiket, de ha kiesett volna valamiképpen az emlékezetemből, akkor figyelmeztetne a látvány. Ahogy ugyanis haladunk kifelé a völgybe szorult városból, a formás, de mégiscsak beton épületek közül, még befoghatja szemünk Salgó várát. S arról, óttjárta után maga is így vélekedett: sem akar iroda formát mutatni, inkább amolyan udvarház féle, tornácosan — barnára pácolt faoszlopokkal —, tágas ablakokkal, boltíves ajtóval. A tornác előtt muskátlik virítanak. Hátul a dombok. Lehet, aki mindenap látja, tán észre sem veszi, de nekem olyan érzésem támad, hogy inkább beleivódik. Miért ne lehetne így? De kerüljünk beljebb. Bakos Jánosné, a szövetkezet személyzeti vezetője az üres elnöki irodába kísér bennünket. Nem illendő bámészkodni, de azért csak szembe ötlenek a népi tárgyak az ajtó melletti, faragott szuszék; a súlyos, kőris tárgyalóasztalok, az egyik sarokban a míves ülőpadok. A polcon könyvek: néprajz, történelem, irodalom és a szakma. — Gergely elvtársnak sajnos el kellett utaznia — tárja szét szomorúan a karját az asszony —, de hát beszélgessünk, ha nincs ellenükre. Nincs egyáltalán. Így azután hamarosan megtudjuk, hogy kivált itt Nógrád- ban a Karancs Termelőszövetkezet a nagyobbak közé tartozik úgy nyolcszázmilliós évenkénti árbevétellel. — Töretlen volt a fejlődés éveken át, de tavalyelőtt ugyancsak megtorpantunk. Valamit tennünk kellett. Tavaly azután egy viszonylag szokatlan működési formára tértünk át: az átalányelszámolásra. öt részleget hoztunk létre, a szövetkezet marad a jogi személy, de bérbe adjuk a földet, a gépet — szóval a terAz elnök, aki élteti” a dolgokat melőeszközt — a részlegnek. A társulás azután maga dönt affelől, hogy mit és hogyan termel, hol adja azt el. Ahogyan termel, úgy él. A közös költségekhez ki-ki hozzájárul. Ezzel kialakulóban a valódi tulajdonosi szemlélet. — De az mégis szokatlan, hogy a Rába-Steiger útvonala mellett félembernyi faszobor álljon, hogy a főút felől hatalmas, festett faépítmény kösse meg a szemet! — Bobály Attila készítette azt a termékenység szobrot. Ugye szép? — De hát miből futja? Másutt minden forintot igyekeznek visszajuttatni a termelésbe! — Mi is ezt tesszük — lapozza a jegyzeteit Bakosné, rakoncátlan hajtincsét a füle ipögé kanyarintva. — De jutnia kell a kultúrára, az Annyit dolgozhatok, ameny- nyit akarok — magyarázza Doros György Időnként megjelenik a mozgóbolt, a műhelyek, irodák asz- szonyainak megkönnyíti a bevásárlást „Fölmentem a hegy sziklatetejére S letelepedtem a romok fölött. Verőfényes nap volt, tekintetem, Nem lelve gátot, mérföldekre szállt, Mint börtönéből megszökött madár, S vígan köszönté a kék messzeséget...” nyezet nagy hajtóerő lehet! De engem például tréningben tart az elnök, mert az ember olyan energikus akar lenni, mint ő. Nem legyőzni akarom, versenyben maradni vele! * * * Csak egy pillantása a vidék első monográfusa. Mo- csáry Lajos által „palóc OIympos”-nak titulált. Karancs lábánál elterülő falucskára: a házak egy része igyekszik a mai formákat megkötni, de akad már. aki a palóc tornácot is visszaA döntések közösek — vallja Bakos Jánosné életkörülmények megsegítésére is. Az idén például ilyen célra kétmillió-százezer forintunk van. — Mire futja? — Kétszáznegyven nyugdíjasunk van, közülük minden második havonta támogatást kap. Nem túlságosan sok pénzt, de ahol egyébként is kevés van, ott a kevés is lehet sok. Dicsérte a „portánkat”. Ez a rend egyszer került sok pénzbe, azóta a prémium föltétele is! Vendégeink szívesebben jönnek rendezett körülmények közé — így azután ez üzlet is. Miközben elénk teszi a születésnapi köszöntésül, a névnapra küldendő levelezőlapokat — maguk csináltatták — sorolja, hogy verseskönyvet. adtak ki a pénzből (nem is először), támogatják a nagyközség asz- szonykórusát, Etes citerás gyerekeit, de jutott pénz a mozgáskorlátozottak egyesületének és befizették a letelepülni szándékozók számlájára is. Ácsot, asztalost máris tudnának fogadni, nagy szükség volna a munkájukra — a Romániából érkezőknek jó helyük lenne itt. De ebből a pénzből jut a gyerekek napközis térítésének mérséklésére, a jászárokszállási üdülőre és még sok mindenre. Például a salgótarjáni Düvő népzene együttes kislemezének megjelentetésére. Apróság, de a megyeszékhelyi szimfonikus zenekar hangszereinek tokjához faanyagot szállítottak ... Aprólékos a figyelem, sokfelé kell a keveset osztani. Érthető tehát a kérdés; — Hogyan születnek a döntések? — Közösen! — néz csodál- kozón az asszony. — Ez természetes. — A palóc falu sorsa? — Erről Doros György kollégám többet tud nálam. Kérdezzük hát őt. Elébb Karancslapujtői házak — de az élet bennük már nem a régi azonban a palóc faluról. Makovecz Imre tervezte, az itteniek kérésére. Kissé távolabb a falutól, a domb oldalában, csodálatos formákkal, tájba simuló épületekkel, a népit az új gondolkodással ötvözve. Volt ellensége bőven az elgondolásnak. Ide ilyet? Ugyan kinek? A bajszos-szakállas fiatalember — harminchárom éves — ágazati igazgató. Kár, hogy a korán meg kell lepődnünk, bár ez, itt. korántsem ritka dolog. Az elnök is csak negyvenöt éves, harminc volt, amikor megválasztották. — A palóc falura lakásszövetkezet alakult, mert azt ígérték, hogy erre az igényes munkára kiemelt kölcsönt kapnak. Nem kaptak! így azután a kilépések miatt a szövetkezet megszűnt. Mi az idén négy szolgálati lakást megépítünk, utunk, villanyunk, vizünk már részben van. de megépül teljes egészében — megyei segítséggel. Nem adtuk föl, lesz! — Beszéljünk magáról is. — Nincs időm unatkozni, annyit dolgozhatok, ameny- nyit csak akarok. Kiélhetem magam a munkámban, s közben folyamatosan tanulok is, hiszen mindig új helyzetek adódnak —■' vallja a közgazdász. — Ki mozgatja a képvá- sárlást3 a szobrok ügyét, az alkotóház építését? — Nézze, elsősorban az elnök, az bizonyos. — Mint közgazdászt kérdezem: megéri? — Az ízléses, szép körvarázsolta. Valami elkezdődött néhány éve itt, ami korántsem a hétköznapi — pedig annak kéne lennie. Csak gondoljunk némely termelőszövetkezet megroggyant irodáira, ahol a vedlett falak mellől még a fákat-bok- rokat is kiirtották a „gondosan fogalmazza, látszik hiValóságos és szellemi környezetre is szükségünk van. Előbbit a vidék, utóbbit a termelőszövetkezet ugyancsak igyekszik megteremteni. De most már találkozzunk az elnökkel is. Gyorsan őszülő fajta. Mondatait gondosan fogalmazza, látszik, hiszi a kimondott szó súlyát. — Aki ennyi mindent csinál, aki szokatlan ösvényekre kalandozik és másokat is magával cipel, óhatatlanul ellenségeket szerez. — Csehovval szólva jó lenne sokhoz keveset, kevéshez sokat érteni, de már ehhez vagy az időm vagy a tehetségem kevés. — Mindaz, amit elindított Karancslapujtőn, szorosan a személyéhez kötődik, ön nélkül működne? — Aki tesz és tetteivel hordatja szét magát, az életét, az mind abban bízik, hogy marad utána valami. Amit csinálok, azt közösségi szolgálatnak tekintem. Egyre több olyan munkatársam vap, akit nem űzni, hanem inkább visszafogni kell a munkában, hogy gyorsan ne égjen. Egyébként alapelvem az, hogy ha kudarc ér, akkor a mondat így kezdődik: én. Ha valami sikerül — mert ilyen is van —, akkar úgy: mi. — Nem kerülhetem meg a Rába—Steiger és faszobor kérdést, nyilván mások is föltették: lehet-e termelőerő a szobor, a festmény, a palóc falu, az épülő képzőművész alkotóház, a fafaragó tábor, a verses kötet... szóval mindaz együttesen, amivel ez a termelőszövetkezet foglalkozik? — Én a kultúrát tartom a legfontosabb termelőerőnek. Gondjaink legfőbb forrásának pedig a tényt, hogy termékeinkben, szolgáltatásainkban kevés a szellemiség. Amíg ebben nem érünk el „áttörést”, addig mindig nehéz lesz az életünk.. Kezdődik ez a gyerekére jobban figyelő, művelt szülőnél, folytatódik az iskolával , a munkahellyel, az egymásra figyelő érintkezéssel, a tiszta. rendezett, humanizált környezettel. És folytatódik ott, hogy azokat támogatja a társadalom akik ennek a megvalósító akik emberi erőforrások, ök azok. akik a közösség számára a legfontosabbak, de lehet, hogy ennek belátásához kell a legtöbb kultúra. Ami minket illet itt. Karancslapujtőn: az új dolgokkal szemben mindig nagy az ellenállás, de ez az újítót is felelősebb. átgondoltabb cselekvésre sarkallja. Az is igaz, hogy az új dolgok nagyon kiszolgáltatottak és védtelenek, csak akkor születhetik belőlük valami embernek jó, ha féltéssel vesszük körül. Ezzel kellett és kell szembenéznünk. Miféle tanulságokkal indulhatunk haza a hegyek közül? Talán azzal elsőként, hogy aki hegynek fut, annak könnyebb lesz a síkon, és ezt valóságosan, de jelképesen egyként érthetjük. Miközben, ezen morfondírozunk, látjuk az ötvenes években épült pagodaszerű tetős házakat, s a közöttük megbúvó újabbakat, a nyeregtetővel. Faluk fehér, az ablakkeretük barna. Mint régen. De bennük az élet már nem a régi. Üjabb tanulságul följegyezhetjük fejünkben, hogy mégis van valami igazság a személyiség fontosságáról tett ilyenolyan megállapításoknak. Egyéni vonások nélkül az ember elvész a tömegben, arctalan. Ha viszont változásokat akar a nagyobb közösség számára, bizony meg kell mutatnia önmagát, azt is, amiben más, mint a többi. Példává kell lennie, ha nehéz is. Munkában, szokásokban, műveltségben, teherbírásban. Az egyéniségek mellé újabb és újabb egyéniségek kellenek, akik önmagukat adva formálják és formázzák a közösséget. Karancslapujtőn az elején tartanak egy útnak, amit még ott is csak rövid ideje járnak gazdálkodásban, gondolkodásban egyaránt. Már nem is tanulságokon morfondírozik az ember, inkább azon, hogy mindaz, amit látott a kis hegyi falucskában, vajon miért is kuriózum? Vajon miért is nem fogtunk még hozzá mindenütt ehhez a lassú, de fontos munkához? Miért nem akarjuk megérteni sokfelé ebben a házban, hogy kultúra nélkül csak helyben topogunk? Hogy. . De hát minek a sok kérdés? Akit érdekel egy ma még szokatlan gondolkodásmód, látogasson el Karancslapujtőre. Akit nem, annak ez az írás sem mond semmit. Hiszem, hogy kevesen vannak az utóbbiak. Hortobágyi Zoltán Fotó: Dede Géza A hegyvidéki példa
