Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
1988. MÁJUS 28. Irodalom» művészet 9 mond: ; az élet ígyenrangúnak érzem az élettel s en- aek bizonyára megvan az oka. Akad egy-egy eset, hogy az író azt í játékot engedi meg magának, hogy tettős végre utal. De Jókainak s má- oknak egy-egy ilyen tréfája valóságul fellázítja az olvasót, ami szintén ízt bizonyítja, hogy az ember hisz íz emberi gondolat biztosságában: lem lehet két vége egy regénynek. Ja ez lehetséges volna, akkor igen. ikkor rögtön játékká válna az írás. Nem lehet két vége az emberi ese- nényeknek sem. Vannak élő emberek, ikik sokáig fényben s boldogságban -lnek, s végül nyomorban pusztulnak •1. Vannak, akik sokáig nyomorban ínylődnek. s végül kivirágzanak. s licsőségre jutnak. Nem véletlen okok niatt: az aztán a regény, az írás eladata, hogy kifejtse az okokat. A :önyvben világosabban tárulnak fel z élet lapjai, mint az életiben. A jó legírott könyvek biztosabb adatokat dnak az életről, mint maga az élet. Vagyis, a könyv és az élet ugyanaz. A könyv egy része az életnek. Ma már könyvek nélkül nem lehet az életet megvizsgálni. A könyvekbe lefektetett életanyag biztosabb mérték, mint az elfolyó, eltűnő valóságos élet. Azt hiszem, az emberiség jövőjének rendkívül fontos alapja a könyv. De hogy a könyv teljesíthesse ezt a mindjobban ráháruló feladatot kell. hogy az emberek bízzanak benne. A közönség hite emeli a magasba az írod álmát is. Míg a közönség nem válogat, csak tiszta, üres szórakozást keres a könyvben, addig az írók nagy tömege szintén megelégszik azzal, hogy futó kalandnak tekintse a maga számára az írást. A mai magyar irodalom azonban, úgy érzem, már magasan felette áll a felületes, könnyű játéknak: az írás nálunk már egyenrangú a hittel. Ebből aztán következik majd a könyvnek az a magasabb befolyása az életre, hogy befolyással legyen a cselekvő emberre. Az írás. a könyv, megállapítja az élet tipikus alakjait, megmutatja az új életformákat, s így egyre nagyobb tömegre lesz elhatározó befolyással. A közönség kezében van a jövő sorsa az irodalmon át. (írók a -könyvről. 1930.) Schiff András a,* a* Klaus Tenstedt Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Roboz Zsuzsi művészportréi közül válogattuk. Szenti Ernő: Szekvenciák II. írom a fák közt bóklászó szél piszmogását írom a tüzzé átszellemült fahasábokat írom a világosság mögé dobott félhomályt írom a lovak orrából kinőtt páraszőrszálat írom közérzetem alaprajzát írom hallásom tisztaszobáját írom a vágyaim satujába fogott érzéseket írom reményeim szúrós mellkasát írom az aktualitásokkal életben tartott változatlant írom az őszinteség fújtatója alatt parázsló valóságot írom a történelem suba alatti ítéleteit írom az évszak-szerencsekerékből kihúzott jövőt Körmendi Lajos, Jenei Gyula prózáit, Donkó László, Szenti Ernő és Zsovák László verseit az idei ünnepi könyvhétre megjelent Betűlábnyomok cimű kötetből válogattuk. A könyv a megyei TIT-szervezet irodalmi szakosztályának 1987. november 7-i pályázatára beküldött pályamű- vekből nyújt válogatást. Zsovák László: Félig szabadon Mint kislány, amikor lepkét fog, s két, kupolát formáló tenyere alatt félig-szab adón ver des az élő, színes álom: olyképpen vagyunk mi a Renddel. Még nem tudjuk, sikerül-e vigyázó, két ujjunk között felmutatni, még összetörhetjük szárnyait, elmaszatolhatjuk színeit. S mint fiú, ki ismerni akarva erejét, bottal üt vasra, köre, virágra, lányra, s még nem tudja: ö fog-e törni, amivel üt, vagy amire az ütést méri: olyképpen vagyunk a Törvényekkel. Szsnti Ernő: Verssé állt össze Csillagtejfogait Rlhullajtotta az éj Öröklét költözött az itt és mostba Átölelte a véges a határtalant Tapintom az anyagtalant Verssé állt össze A mondataimban talált valóság Jenei Gyula: Apró képek az írás ürügyén A gép Űgyis szétverem ezt a gépet. Jó másfél éve kaptam kölcsönbe egy barátomtól. — Vidd csak — mondta —, nekem úgysem (kell. Majd ha egyszer elkezdek írni, visszaadod. Azóta, ha két-három havonta véletlenszerűen összefutok vele, rövid beszélgetés után, mely többnyire közös ismerőseink, az akkori társak koordinátáinak betájolásában merül ki, mindig megkérdezem, hogy az írógépet ne vigyem-e még vissza. — Ráérsz — hangzik a várt, sztereotip válasz. A biztonság okáért azonban megtudakolom újabb albérlete címét, ha mégis rászánnám magam a visszavitelre. De lustaságom sok mindent megkérdőjelez. Üjabban mintha nevükön nevezném a tárgyakat, ám ez még nem bizonyos. Ezt a gépet azonban szétverem. A lóhere Nagyanyám kincseit egy régi bonbonos dobozban őrizte. Kicsi gyerkekkoromból emlékszem rá, ahogy olykor elővette rozoga, még békebeli éjjeliszekrénynek fiókjából, a konyhaasztalra döntötte őket, és sokadszorra is elmesélte a történetét mindennek.külön-külön. Eleinte kíváncsian hallgattam szavait, de amikor már huszadjára nézhettem az apróságok között turkáló csontos szép kezeit, egyre tü-. relmetlenebb lettem, s ha elkalandozni látszott az emlékeiben nagyanyám, akkor- egy-egy jól megválasztott kulcsszóval értésére adtam, ismerem azt a történetet, akár ne is mondja tovább ilyenkor rámemelte szürke szemeit, s vagy folytatta meséjét, vagy annyit mondott: — ja, igen... s talán kicsit csalódottan másról kezdett beszélni. Ismertem nagyapám karikagyűrűjének történetét. Sárga volt, vastag arany, s pontosan tizennégy karátos. Nagyapám nem viselte azt, mert egész életében gépekkel dolgozott, s amikor meghalt, elfelejtették az ujjára húzni. Nagyanyámé kisebb volt és vékonyabb is. Öregasszony korában erőltette le ízületessé lett kezéről, s hogyne kopott volna meg az a tizennégy karátos arany, mikor körmét se nagyon kellett vágnia, lekopott az magától, le a munkától. — Ha meghalok — úgy beszélt a halálról, mintha azt mondaná, szép időnk van —, tegyétek bele mindkettőt a koporsómba! — Máskor meg — Jó lesz az majd neked, kisfiam. Volt ott egy ezüst zsebóra, mutatói letörtek rég, procelán számlapja megcsorbult, én vágtam rá hároméves koromban kalapáccsal. Volt néhány megbámult fénykép régen halott emberekről, egy fél fülbevaló, amit még fiatal asszony korában kapott nagyanyám az ő anyjától, akinek nagy természete volt. Volt ott egy apró fokos, nagyapám szántotta ki a Bakonyból. és volt még ott sok kacat, értékes vagy értéktelen régiség, de mind emlék. Köztük, mi gyermeki fantáziámat megragadta, akadt egy vékony ezüst lapocska, picike akasztóval. Négyzetcentis lehetett és zöld négylevelű lóhere volt rádolgozva. A festék körül a lapocskának amolyan ó-színe volt, szurtos fekete, mint a varródoboznak, vagy az öreg ollónak, ami a királyi párt ábrázolta: Ferenc Jóskát meg az Erzsébet királynét. Nekem ez tetszett a leginkább. Nem volt giccses, inkább veretes. Aztán megszerettem egy lányt, aki bolondult az ócska -kacatokért. Elkunyeráltam nagyanyámtól a lóherét. Annyit mondott, csak arra vigyázzak, kinek adom. Később összeköltöztem a lánnyal, együtt altoérleteztünk egv nyirkos kis helyen, amibe hamar belefárad az ember. Egy év után elköltözött tőlem. Kinek volt igaza? Ma már mindegy. Bizonnyal mindkettőnknek, s mindkettőnknek száz százalékig, de nem úgy, ahogy akkoriban gondoltuk. Rövidesen nekem is költöznöm kellett, egyedül nem tudtam fönntartani az albérletet. Mikor már mindent áthurcoltam a másik lakásba, emitt széttologattam a bútorokat, nem keveredett-e valami az ágy alá vagy a szekrény mögé. Az egyik sarokban ott volt a lóhere. A levél Kedves Barátom! Katalin 24-én, csütörtökön államvizsgázik a reggeli órákban, s utána esedékes lenne valamikor a már régen tervezett borozás. Mivel mindketten délután dolgozunk, gondolom, este lenne jó találkozni, s Kati szempontjából Vásáhelyen (nálunk avagy, a korcsmában). A pontosítás végett valószínű telefonozni fog majd neked, mivel megadtam neki a számodat. Kérlek, írjál, hogy tudsz-e jönni, hogy mikor, és egyáltalán. En ötig dolgozom. Üdv: Feri A korsó A sörkertben rengeteg az ismerősöm. Béke van. A kötet A napokban Pesten szakadt rám egy gyors őszi alkonyat. Permet hó hullott, s az utakon, tereken karmos novemberi szelek bitan- goltak. Egyedül voltam, mint oly gyakran, s mint tán soha még. Bandukoltam a tömegben, nekiverődtem az embereknek, nekem verődtek az emberek. Tekintetem hosszasan elmélázott széparcú lányokon, s újra és újra belém hasított a rettenet, hogy micsoda terhekkel is viselések ők, mennyi butasággal áldotta-verte őket az ég. S mégis, a bundák, a meleg té- likabátok alatt bársonyos bőrük feszül a férfivágyakat ajzó idomokra. S a szaguk: testszag, miként volt ötven esztendeje, s ahogy lesz jövőre is. A Blaha Lujza tér környékén betévedtem egy könyvesboltba, s megnyugvással vettem észre egy könyvet. íme hát. a régen várt kötet kapható, kezembe foghatom, s olvashatom bennük a jól ismert kedves-kegyetlen verseket. Kint karmos novemberi szelek bitangolnak. A távirat otthon vaarlak benneteket mazsi A kokárda Sokféle kokárba létezik. Történelmi időkben tüntető, áporodotr szagú, apáról fiúra örökített, gondos nő kezek varrta, önmagunk bütykölte.. . Ám mostanság, sajnos, egyre több a boltokban, aluljárókban vásárolható. ízléstelenségig cicomázott. olykor Petőfi és Arany fejekkel „ékesített", és fémből készült, s immár kokárdának egyáltalán nem nevezhető förmed- vény. Vagy mondjuk, jelvény. A jelvény szót azért is találóbbnak érzem, mert a kokárda sokak számára elvesztette eredendő szentségét. Egyesek talán úgy vélik, hogy negyvennyolcunk aprócska jelképének örökös viselésével demonstrálhatnak valamit - (ma gyarságunkat?). mások pedig mintha dekorációnak viselnék csupán, amolyan tavaszi divatkelléknek a márciusi szelekhez, a márciusi napsütéshez. esetleg a tepertős túróscsuszához vagy a friss fejes salátához, s hansználják büszkén, ma- gamutogatóan egész hónapban, sőt egész nyáron át. Jómagam sosem hordtam kokárdát. mert érzelmi és tudati labirintusomban a nagyszótárak m-betűs címszavai között föllelhető fogalom mást jelent, mint pénzen vett, kabáthajtókára tűzhető és letéphető igazságokat. (Mert van. ahol könnyebb magyarnak lenni. és van. ahol egyértelműbb.) A gyertya A gyertyákat mindig szerettem. Valahogy meghittnek éreztem őket, mégis méttóságosaknak. Régebben csak a gyerekkoromat jelentették: tömjénfüstös katolikus templomok bujaságát, Jézuska- hozta karácsonyfák sejtelmes fényét. áramkimaradásos esték titokzatosságát, megfoghatatlan szorongásokat. Aztán később már a távolodó szerelmek és szeretkezések evidenciáját is. Vannak gyertyák, amelyek fontosabbak a többinél.
