Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
8 Irodalom, művészet 1988. MÁJUS 28. szerelvény utolsó kocsijától haladtam előre, válogattam az utasok és az ülőhelyek között, de az igazat megvallva valami vonzó, csinos nőt kerestem, hogy a közelébe ülve kellemesen szemlélődhessek hetven kilométeren keresztül. A szerelvény közepén járhattam, amikor az egyik fülkében váratlanul megláttam a zongoristát. Abban a másodpercben már tovább is léptem volna, hiszen nehéz természetét ismerve nem sorolhattam a kellemes útitársak közé. Egy futó pillantást vetve a fülkében trécselő ordenáré módon kifestett két középkorú asszonyságra, eliszkolásra hajló szándékomat helyesnek is ítélhettem volna, de egyetlen apró, fölöttébb szokatlan jelenség megállásra késztetett. A zongorista mosolygott. Nem is mosolygott: sugárzott! Hangtalanul kacagott... Ez a régóta ismert, ám most gyökeresen új arc megállásra késztetett? Elhúztam az ajtót. — Szabad? — Tessék. A zongorista helyet mutatott. Ragyogott a szeme. Leültem a vele szemközti ülésre. Kíváncsian néztem ezt a tegnap még elképzelhetetlen átváltozást. Mert a zongorista talán soha életében nem mosolygott. Kisgyermekként lehet, hogy nevetgélt ő is, mint a többi kölyök, de amitóta én ismerem, s ennek is van vagy két évtizede, komoran járkált a világban. Pedig foglalkozása miatt vidámnak illet volna lennie, egy presszóban zenélt, s az ember azt gondolná, hogy aki vidám dalokat játszik, az bizonyosan maga is vidám ember. Ö azonban zord volt, s ennélfogva elég riasztó is. A presszóban sem szólt senkihez. Mogorván verte a billentyűket, pedáns szalonzenét játszott látszólag a legkisebb érzelmi azonosulás nélkül, ám kitűnő technikája miatt senkinek sem jutott eszébe számonkérni a beleélés külső jeleit. A zongorista nem mosolygott, nem vicsorgott, nem görnyedt a billentyűk fölé, nem hajlongott átszellemülten, ahogyan azt a televízióban időnként láthatja az ember, hanem egyszerűen csak ült egyenes derékkal, átnézett a vendégeken, az ide-oda go- molygó cigarettafüstön, és makacsul az ajtót bámulta. A játék szüneteiben aztán senkire sem nézve kivonult az utcára, átsétált a szemközti park hatalmas gesztenyefái alá, lődörgött egy ideig a zöldben, aztán visszaindult, s amint újra belépett a presszóba, azonnal a zongorához ült. nem lehetett odacsalogatni egyetlen asztalhoz sem, még a törzsvendégekkel sem állt szóba, s ha netán valaki egy pohárka konyakot helyezett a zongora fényesen fekete fedelére, azt durván elküldte a poklok mélységes fenekére a poharával együtt. Fapofával végezte a munkáját és egyszerűen megközelíthetetlen maradt. Egyre az ajtót bámulta. Megfigyeltem, hogy tökéletesen közömbös maradt a tekintete a belépő vendégek láttán, lehetett az akár a legrongyosabb csavargó. Am ha alacsony, feltűnően dagadt férfi jelent meg az ajtóban, akkor a zongorista szeme megvillant, szinte megemelkedett ültében, a keze önkéntelenül is sebesebben futkározott a billentyűkön, miközben a tekintetével jó ideig követte a belépő alakot. Aztán váratlanul visszaroskadt előbbi helyzetébe, keze visszaállt a korábbi ütemre, szeme ismét az ajtóra meredt. Éveken keresztül figyeltem a zongoristát: sohasem viselkedett másként. Furcsa ember volt, de azt hittem, megszoktam. Szorongattam a lányok kezét a mocskos asztalok alatt, beszélgettem a barátaimmal, nagy kortyokban, mohón nyeltük a sört, ám ha a tekintetem véletlenül a zongoristára tévedt, nyugtalanság fo-- gott el. Nem tudtam megmagyarázni magamnak sem, hogy miért. Egv idő után rájöttem, hogy a szabadnapjain mindig elutazott. Ilyenkor bakancsot húzott, erősen vasalt, Körmendi Lajos: A mosoly ormótlan bakancsot, még a legnagyobb kánikulában is. Néhány nappal ezelőtt, talán két napja vagy három, pontosan ebben a bakancsban láttam felkapaszkodni a vonatra. Komor volt, mint rendesen, köszönésként éppen csak mor- gott valamit, s igyekezett a kocsi belsejébe. A bal lábát kiss húzta, szálas alakja ettől furcsán ingott. Nehéz lenne okát adni, miért, de már régen úgy éreztem, ennek az apró fogyatékosságnak is köze van a zongorista zord kedélyéhez és titokzatos útjaihoz. Egv alkalmas pillanatban, látszólag érdektelen témák felől közelítve és semmiségekről kérdezősködve, kifaggattam ennek a barátságtalan embernek a volt feleségét, akitől már évek óta különváltan élt. Az asszony se tudott magyarázatot adni semmire, csupán találgatott. Alighanem az édesanyja halála miatt lett ilyen rosszkedvű, vélekedett a nő. Az anyjának gyomorrákja volt. s halála előtt vádolta a családját, kiabált, hogy miért tették a hasára ezt a sok krumplis zsákot. . . A zongorista elvált felesége tovább töprengett, s eszébe ötlött az ötvenes évek közepe táján történt esemény. Későbbi apósát feljelentették valami közelebbről meg nem határozott fegyver rejtegetéséért, ezért bekísérték a fiával, vagyis az ő későbbi férjével együtt, aki akkor csupán tíz esztendős volt. Az egykori csendőrlaktanya épületében a falhoz állították mindkettőjüket. A gyerek bal lába kissé csámpásan állt, ezért egy Kisnémeth nevű ember durván belerúgott a bokájába. Az apa szólt, hogy miért bántják a gyereket, erre ugyanaz a bakancsos alak az ő bokáját is szétrúgta és kiverte a fogait. Egy parittyán kívül természetesen semmit sem találtak a lakásukon, s az egész akció mögött személyes bosszút gyanított az apósa, akitől egyébként az egész történetet hallotta, mert a fia, azaz a zongorista, erről sohasem beszélt... Az ász- szony elgondolkozva hozzáfűzte, hogy azokat a zavaros időket sokan arra használták fel, hogy leszámoljanak a haragosokkal. Ezt a szüleitől hallotta, ő maga nem tudja, hiszen akkor még egészen kicsike volt... Hallgattunk. A zongorista elvált felesége azon meditált, hogy esetleg mégis inkább az apja halála miatt keseredett meg volt férje, ugyanis öngyilkos lett az öreg. ő nem is tudja pontosan, miért... Múltak az évek, s én egyre kevesebbet jártam a presszóba. Már- már elfeledtem a zongoristát, napi gondjaim mögé szorultak mogorva titkai, jóllehet továbbra is láttam néha bakancsban csattogni az állomás felé. Ezen a nyáron azonban ismét jobban figyeltem rá. Történt ugyanis, hogy egv dunántúli kis településen jártam meglátogatni távoli rokonaimat, s ők említették, hogy talán három héttel előttem járt abban a faluban egy magas, kissé sánta fiatalember, s érdeklődött valaki után. Aki érdeklődött, s aki után érdeklődött állítólag ugyanabban az alföldi városban laknak, illetve laktak, ahol én is élek, mondták a rokonok. — Említette az illető nevét? — Hogyne... — Kisncmeth? — Az. — Itt lakik még? — Elköltözött. Talán másfél éve. — Hogy nézett ki? — Kicsi volt és kövér. — Nagyon kövér? — Nagyon. Egyre csak bámultam a zongoristát. fürkésztem az arcát. Észrevehette, hogy felderült a képem, mert elnevette magát. A vonat egykedvűen csattogott alattunk, a két kifestett középkorú hölgyeménv süteményrecepteket sorolt, mi pedig egyre mosolyogtunk. — A bokáját? — kérdeztem. gv látszott, meglepődik, egy halvány felhő is átsuhant a homlokán, de szinte azonnal felragyogott és bólintott, — Azt. Néztük egymást, mosolyogtunk, ionként hangosan is elnevettük magunkat. A két asszonyság meg- hökkenve pillogott felénk. — A fogsorát is? — kérdeztem ismét. — Azt is — nevetett a zongorista. Többet nem beszéltünk a dologról. K érdés: milyen viszonyban van a könyv az élettel. Az emberek általában a könyvet nem tekintik az élettel egyenrangúnak. Nem tekintik életeseménynek. Valami furcsa játéknak tartják. Abból indulnak ki, hogy az író így is megírhatja a történetet, ellenben az életben nem történhetik kétféleképpen az esemény, csak úgy, ahogy megtörtént. Hát először is: az életben is történhetik kétféleképpen, százféleképpen és ezerféleképpen. Sőt, alig ismétlődhetik ugyanaz a cselekmény még egyszer. Vagyis, ha példával akarunk valamit illusztrálni s az életből akarjuk . venni a példát, egy társaság pár perc alatt száz variánst tud összeszedni. Az élet elég gazdag ahhoz, hogy ugyanazokkal a személyekkel ne játszassa le több .változatát egy helyzetnek, őneki elég személyzete van, hogy itt így, ott úgy bonyolítsa le az eseményt. Aztán: nem igaz, hogy az író így is megírhatja, s úgy is megírhatja, mi történik a hőseivel: ő is csak egyféleképpen írhatja meg. Nem is tudom, volt-e példa arra, hogy egy író a regényét ugyanazokkal a személyekkel, még egyszer megírta volna úgy, hogy minden másképpen folyjon le. Tehát az írónál is ugyanúgy csak egyféleképpen történhetik meg valami, mint az éleiben. Miért? Azért, mert az író Móri A köny\ is az egyedül lehetséges igazság resi. mint az élet. Zola kísérleti regényeket aki ni. Alakjait, mint a laboratóriu aláveti helyzeteknek, s keresi, mesterségesen felállított esel milyen reakciókat vált ki a lé az élet. Ebben az ő elgondold sok igazság van. Egy olyan írc lekben, mint a Zoláé, valóságg élet törvényei működnek. Az, közben meggondolja ezt s meggi ja azt: pótolja az élet különös kát. Az élet milliónyi véletlenn riálja a bekövetkező események lát. Ilyen véletlen, írás közben, újonnan jött írói gondolatok Végeredményben azonban az gondolatok vonala nem olyan lyes, és nem olyan eltérítő, mir valóságos életé. Mert az író eg; bér lévén, biztosabban érzi a v gos törvények uralmát, s azoktó térhet el olyan könnyen, mint az élet. Én a könyvet gyermekkoron Donkó László: Apai nagyanyám Kemény a uszony volt. kiviféle, vászonból szive, köténye, mint kemence, tüzelt, izzótt. víznek, t/ize, tűznek víz volt. Szávám a két menyecske nyíítt <>l falát körbe nyeste, s bony ne lássák a szegénység, rámeszelte az ég kékjét. . . Hat gyerekkel hatszor áldott s hatszor jajdnlt imát-átkot, de konokon mind kihordta.- boldogságra? irgalomra! Mostanában, hogy öregszem, látom szemét, kéken rezzen, tükrében nézem az arcom, hasonlítni tesz-e sanszom. Kellene a konok kun hit, ami naponként megújít, ami nem hagy nyugton, békén, ott sem: életem legvégén. Űzne, tüzelne a tettre s nyesném, mint a két menyecske, nyíítt falát országos gondnak,- igaz-kék lehe sen holnap! Donkó László: Őszi szonett Lassúbbodnak a mozdulatai a muskotályzöld időnek, mint érett asszony pillanatai, egyszerre évekké nőnek... Hiába praktikázik jegenye levélréseit takarni, rajtam sem segít uborka leve, az őszbe bele kell halni. Vagy köpni rá nagyot s időtlenül bebújni kék atlanti szélbe s szörfözni véle a Földön körül, az elmúlással sose érd be, akkor nem rostálnak ki az évek, ha hagysz végül egy verstöredéket. .. Pauk György Viktória Mullova
