Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. MÁJUS 28. A Néplap vendége Aki soha nem nyújtotta fel a kezét Az elbocsátott légiók — Ha sajnálhatok valamit szakmai pályafutásomban, akkor talán azt, hogy egy helyen nem húzhattam le húsz-harminc évet. Bárcsak mindenki így ösz- szegezhetné életútját, nagyobb kudarcok és csalódások nélkül, mint Mészáros Mátyás, a Héki Állami Gazdaság igazgatója. ötvenen túli, lassan-lassan a nyugdíjhoz közelítő ember. Hűen meg lehetne róla mintázni a nyílt szívű, barátságos, ugyanakkor a lelke mélyén mégis határozott, céltudatos parasztember port_ réját, — pedig nem földművelő, hanem munkás családból származik. Apja mozdonyfűtő, bátyja mozdony- vezető és az öccse is fizikai munkás. 1957-ben végzett az egyetemen, akkor, amikor úgyszólván senkinek sem kellett az agronómus. A román határ szélére, az isten háta- mögé került egy állami gazdaságba. Onnan a másikba, majd a harmadikba. Mostani munkahelye a hetedik, de mindig állami gazdaságban. — Nem jószántamból váltogattam a munkahelyeket. Soha nem nyújtottam fel a kezem, nem jelentkeztem, mindig mások kérésére-uta- sítására mentem. Tény, hogy hosszabb idő alatt maradandóbbat lehet alkotni, de az is igaz, hogy minden áthelyezés szakmailag és a ranglétra szerint is előrelépést jelentett Mészáros Mátyás számára. Családja szemszögéből viszont sokszor visszalépéssel, megany- nyi kockázattal járt a munkahely-változtatás. Más például Szolnok belvárosában élni és más Kisújszállás szélén. Ilyen helycserét is jelentett az áthelyezés. És mindenhol eredményes munkát. — Rendes főnökeim, szorgalmas beosztottaim voltak. Az ő érdemük, hogy eredményeket értünk és érünk el. „Keresztapja” sosem volt. Ennek is köszönheti, hogy látványos bukásban sem volt része. — Nagy pártfogóm sosem volt. Ügy gondolom; ha a munkámért nem becsülnek, akkor személyi kapcsolataimért ne tiszteljenek. Azt tartom; mindenkinek azt kell megadni, ami jár neki. Nem olyan családból származik, amelyben az a nézet uralkodik, hogy „keress fiam egy kényelmes állást, majd mi megvesszük neked a lakást, meg a kocsit”. Érvényesüléséhez tehát nélkülözhetetlen volt a kemény munka, az átlagot meghaladó kockázatvállalás. Mondhatnánk úgy is, hogy a kényszer. Most tizenegyezer hektáros gazdaság gondja-baja jelenti számára a kényszert. Területre a harmadik, a termelési értéket tekintve pedig az első állami gazdaság a megyében a héki. Ezerháromszáz dolgozójából száz rendelkezik felsőfokú képesítéssel. Ezek egy része más állami gazdaságok számára végez szolgáltatást. A Héki Állami Gazdasághoz ugyanis két gazdasági társulás felügyelete tartozik, nevezetesen a szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó Alcsired és a megyei állami gazdaságok szakszolgálati gazdasági társulása, amely geodéziai, mikrobiológiai stb., tehát olyan szolgáltatásokat végez, melyeket külön-külön nem é.demes csinálniuk a gazdaságoknak. A Héki Állami Gazdaságnak jók az adottságai. Eszközállománya fajlagosan is a legnagyobb a megye állami gazdaságai között. Ez természetesen nemcsak öröm, hanem a gondok forrása is. — Nálunk nem lehet alacsony hozamokat tervezni. A termés persze nem mindig igazodik a tervhez. Ha a magas hozam eléréséhez csak egyetlen egy alapfeltétel is hiányzik, már nem érhető el a várt eredmény. Szolnok megyében pedig évek óta pusztít az aszály. — Azért, ha nem is lettünk kiválóak, mindig a jobbak szintjén maradtunk. Mostanában gyakran hallani azt, hogy a gazdaságoknak is élniök kell az önállóság lehetőségeivel. — Behatárolt fogalom az önállóság — vélekedik Mészáros Mátyás —, mert ha egy gazdaságnak nem a leghatékonyabb eszközökben van a vagyona, akkor nehéz látványos eredményeket elérnie. Az egyik hozzánk csatolt gazdaság például az aszály mellett egy olyan beruházás miatt- ment tönkre, amiről nem biztos, hogy tehet. A beruházási kölcsön például hat százalékos kamattal indult és tizenkét százalékos lett belőle. Amellett a hozamok sem úgy alakultak, ahogy ígérkeztek. Ugyanakkor a hitel feltételei miatt öt évig nem lehetett a beruházáson változtatni. A veszteségek ellenére csinálni kellett. Sokan hangoztatják, hogy a tizenhat százalékos kamatlábú hitel mellett manapság nem érdemes beruházni, márcsak azért sem, mert a saját erőforrások a kötvénypiacon húsz százalékos hasznot hozhatnak. Mészáros Mátyás nem osztja véleményüket: — Aki hosszú távot tekintve nem ruház be, annak gazdasága nemcsak stagnálni fog, hanem vissza is esik. A Héki Állami Gazdaságban az utóbbi években az alaptevékenységen kívül munkában érték el a legnagyobb fejlődést. Néhány évvel ezelőtt a 280 milliós termelési érték 7 százaléka, tavaly pedig a 850 milliósnak több mint harminc százaléka az alaptevékenységen kívüli munkából származott. Ez a munka egyébként szinté egy az egyben a mezőgazda- sági alaptevékenységhez tartozik, hiszen jórészt mező- gazdasági járművek, eszközök javításából, alkatrészgyártásából tevődik össze, illetve élelmiszeripari termelésből. Az ilyen tények arra vallanak, hogy Mészáros Mátyás érti az idők szavát. S nemcsak napjainkét, hanem a közeljövőét is. — Nem kerülhetjük ki a kérdést: merre haladjunk, mit fejlesszünk? Nem függetleníthetjük magunkat kötöttségeinktől. Nagy például az állatállományunk, a szükséges takarmányt meg kell termelnünk. Körzetünkben van a cukorgyár és a növényolajgyár, ezt is figye- lenbe kell vennünk. Tisztában vagyunk azzal is, hogy amit az állam preferál, azzal befolyást is akar gyakorolni. Aki él ezzel a lehetőséggel, az népgazdasági célókat is szolgál és a maga hasznát is nézi. Ezért növeljük a konzervgyári zöldborsó, a szója, a kukorica, a takarmányborsó vetésterületét. Törekszünk arra is, hogy nagyüzemi integrálással minél több zöldséget termeljenek dolgozóink az illetményföldeken. Az állattenyésztés több évre szóló prógram kidolgozását követeli, ezért fokozott felelősséget igényel. Nagy ösz- szeg a tét. Az 1978-ban üzembe helyezett 1,040 férőhelyes szarvasmarha-istállónk például 105 millióba került. Azóta korszerűtlenné vált és némi bővítésre (1200 férőhelyesre) is szükség van. Ezért újabb 49 milliót fordítunk rá. Ez viszont már legalább másfél évtizedes elkötelezettséget jelent. Ami pedig az alaptevékenységen kívüli feladatokat illeti: azokat a részlegeket fogjuk fejleszteni, melyek javítják a minőséget, illetve fokozzák termékeink feldolgozottsági fokát. Gondolok itt a hűtőkapacitás fejlesztésére, az évi tizennégy millió liter tejnek a Tejipari Vállalattal együtt való feldolgozására és hasonlókra. Tervekben, akaratban tehát nincs hiány és az alapot teremtő eddigi eredményekben sem. Mészáros Mátyás mégsem teljesen elégedett: — Nyugdíj előtt néhány évvel nem hat lelkesítőén, hogy három évi stabilizációról beszélünk, meg arról, hogy majd utána meglátjuk. Az ember emiatt esetleg nem úgy hagyja abba a gazdasági munkát, ahogyan szeretné, de hát ezzel nem vagyok egyedül. Egyelőre nem javul a mezőgazdaság perspektívája. A mezőgazdaság tartalékai fogynak, az agrárolló meg nyílik. Ilyen körülmények között kellene fokozni a fejlődés ütemét, vagy legalábbis megtartani azt. Jobb lenne, ha több lehetőség nyílna a különböző elképzeléseink megvalósítására, ha az eszközarányos nyereség — színvonalas munka esetén — olyan arányú lehetne, mint az iparban. Hallgatom, s Kazinczy sorai jutnak eszembe: „Szólj, s megmondom, ki vagy?” Üres fecsegő, vagy a munkahelyéért, társaiért felelősséget érző ember. Gondolataiból, vágyaiból kitűnik ez mindenkinél... A köszönésre egy hatvanhoz közelítő, alacsony cigányember kászálódik ki az árokból. Kovács János, az öcsödj cigánybiró. A kézfogás előtt a nadrágjához törli a saras tenyerét, s közben cigányul hátraszól valamit a többieknek. A szerszámnyélre támaszkodva figyelnek bennünket, de a szóra folytatják a munkát. Letelepszünk az árokpartra, s az öreg az ingujjával néhány gyöngyöző veríték- cseppet maszatol szét a homlokán. Mesélni kezdi a történetét. — Hát. .. kérem szépen. .. minket márciusban küldtek el a Bácsépszertől. Kecskemétről. .. (Bács-Kiskun Megyei Építési és Szerelőipari Vállalat — a szerző.) Nyolcán dolgoztunk ott öcsödi cigányok. Két éve toboroztak bennünket, mert munkás kellett nekik, most meg fel is út, le is út,.. Azt mondták, létszámcsökkentés. Nekem ugyan felajánlották, hogy maradjak és menjek munkásszállásra, merthogy előtte busszal hordtak bennünket mindennap. Egy lévem van a nyugdíjig, és addig még helyet kínáltak. De hogy’ maradhattam volna a többiek nélkül!? Nyolc unokát nevelünk, a két fiam meghalt, nem lehet ennyi gyerektől se hetekre elmenni. . . No, meg egy kis jószág is van. Az asszony beteges, nem boldogulna magában. . . Így aztán hazajöttem, és kereset nélkül maradtunk. Öcsödön nincs semmi lehetőség, ezért járok ide. . . Nem nagy pénz a közmunka, viszont ez legalább van. A többiek vályogot vetnek otthon. de én azt már nem bírnám. . . Erős lenne nekem. .. Lassan a többiek is körénk gyűlnek. Mindnyájukat cigánynak nézem. Panaszkodnak. A munka sok és kemény. a pénz meg kevés. Tényleg az! De — ahogy az öreg mondta — ez legalább van! — Főnök. . . — szól még utánunk az egyikük, amikor elindulunk vissza a kocsihoz —, elintézte a pénzt? Tudja, amit rosszul vontak le tőlem. .. Jó lenne egy kis apró, legalább cigire meg kenyérre. .. Üti társam a tanács embere. dicséri őket. Jól dolgoznak, tisztességesen elvégzik a munkájukat. Az öreg rendben tartja őket. Később. Öcsöd határában, a vályogvető gödröket keressük. A tanácsi ember már nincs velünk, így alkalmi kalauzként egy tizenöt éves fiú ül be nagy büszkén a kocsi hátsó ülésére, az út- széli árok partján kártyázó cigányok nagy ovációja közepette. Hepehupás földúton zöty- kölődünk, aztán kalauz nélkül is észrevesszük bal oldalt a gödröket. Az autózúgásra cingár, bajúszos. középkorú cigányember egyenesedik fel az egyikből. Melegen süt a Nap, égyszál fürdőnadrágban van. csupasz lábszárán félig megszáradt agyagfoltok árulkodnak az ősi cigánymesterségről. Rostás Gábor a Kecskemétről elbocsátott öcsödi kubikosbrigád vezetője volt. ö toborozta maga mellé két évvel korábban a másik kilencet. Most szintén csalódott. — Március harmincegyedikére kaptuk meg a felmondásunkat. Nem fegyelmi okai voltak, munkát nem tudtak adni! Mivel én régebbtől dolgoztam a Bács- épszernél, mint a többiek, maradhattam volna. De ezekkel az emberekkel már összeszoktunk, újak közé kerülni pedig. . . pláne, hogv cigány vagyok. . . Nem vállaltam. Itthon hiába kerestem munkát. A kunszentmártoni tanácstól telefonálgattak mindenfelé, de a válasz ugyanaz volt: cigány nem kell! Nem is érdekelte őket. hogy én esetleg rendes cigány is lehetek... Cigány: nem! Nekiláttam hát a vályogvetésnek. . . Közelebb megyünk a gödörhöz. Egy talicska áll éppen ott. megrakva a törekkel kevert sárral. Megemelem, lehet vagy ötven-hatvan kiló. Rostás Gábor segítője — a nevelt fia — egy jókötésű siheder, mosolyogva tolja odébb jó húsz méterrel, ahol a nevelőapja gyakorlott kézzel mutatja, hogyan is kell kiverni a vályogot. Egy nap öt-hatszázat megcsinálnak. Négy forintért adják darabját. Közmunkán havi három és félezret keresnek. — A többiek. . ? — kérdezem a „mestertől”. — Ök hol dolgoznak, miből élnek? Az ujjunkon számoljuk őket: vályogvetés, kamillaszedés, libatépés, közhasznú munka. . . És ami még jön. . . Átmeneti alkalmi megoldások. Semmi biztos! Az Ilona-telepet minden jászapáti ember tudja, hogy merre van; kint a falu szélén. ahogy az már cigánytelephez „illik”. Az udvarokról kíváncsiskodó arcok figyelnek, ki ez az idegen. Útbaigazítanak. Tóth Gyulát nem találom otthon. A felesége viszont — a karján apró gyerek — amint meghallja, miért jöttem, máris mondja a magáét, meglehetős indulattal és hangerővel. — El bizony.. ! Elküldték őket! Pestről! A legnagyobb télben maradtunk kenyér nélkül! Munkahelyet hiába keresett az uram! A végén már én akartam munkába állni, de a négy gyerektől hova mentem volna! Közben körénk gyűlnek a szomszédok is. Asszonyok és gyerekek, mert a férfiak még dolgozni vannak. Ki közhasznú munkán, ki kamil- lázni... — És miből éltek, amíg nem volt jövedelmük? — Miből? — kérdez visz- sza az asszony, s közben fürkészi az arcomat: mondja, vagy ne mondja? — Hát..: írja meg. hogy kiment az uram. haszon után. — Haszon után? — értetlenkedem. — Lopni? — Nem. dehogy lopni! A téesz telepére, haszon után... Hogy ennivaló legyen a gyerekeknek. Űgv tűnik, hogy restellj a dolgot azért nem akarja mondani. A szomszédasszony viszont noszogatja: — No. mondjad már. ne szégyelld, hogy rákényszerültünk a dögre! így voltunk ezzel, de mi mást csinálhattunk volna?! — Ráadásul a rendőrök megfogták az uramat. Megbüntették kétezer forintra. A körbenállók rábólintanak, jelezvén, hogy így volt. A gyűrű egyre szorosabb körülöttünk, és egyre indulatosabban szaporáznak elő a sérelmek. Az asszonyok egymás szavába vágnak, egymás szájából kapkodják a szót. — Nincs munkahely, nem tudnak elhelyezkedni az embereink. Bemegyünk a tanácsra segélyért, mire az a válasz, hogy fiatal, erős cigányok vagyunk, dolgozzunk. Ez az. de hol?! Azt már senki se mondja meg! — Menjünk vidékre? A négy gyereket kire hagyjam? — Ha van is munka, és jelentkezünk. csak ránk néznek. legyintenek: tetvesek! Ezzel el is van intézve a dolog. — Tizenöt éve élek az urammal — veszi vissza a szót Tóth né —, de soha még egy fillér segélyt nem kértem. nem kaptam. Most, hogy nehéz helyzetbe kerültünk. bementem, hátha adnak. Azt mondták, hogy mi jól állunk, nem szorulunk rá a segélyre! Nincs! — Az uram nem tudott elhelyezkedni — vágja el a többiek szavát a leghangosabb szomszédasszony. — Én mentem el a kátéeszhez dolgozni. Egy présgépen ezer- kilencszáz forintot kerestem! Mondja meg, lehet-e ebből élni! — A hirdetést is hiába nézegetjük. mindenhol szakmunkást keresnek. A cigány nem kell sehova! Ha lopunk, hogy megéljünk, becsuknak. .. Pedig a gyerekeket iskolába kéne járatni, meg aztán enni is kell! Jászladány egyik szűk utcájában ijedt szemű, kíváncsi cigánygyerekek szaladnak be a házba: — Apu, gyere keresnek. .. Suki Sándort tizenhét társával együtt a Pest Megyei Víz és Csatornamű Vállalattól küldték el létszámcsökkentés miatt. Április 12-én járt le a törvényes felmondási idejük, s ez a cég legalább volt annyira tisztességes. hogy eljárt annak meghosszabbításáért. Lassan azonban ez is eltelik már és az elhelyezkedési támogatás ideje következik. Háromnegyed, majd kétharmad fizetésért. — Járok a ladányi tanácsra minden héten, de hiába — mondja a fiatalember, s közben lemondóan legyint. — És nem is biztatnak, öt gyerekünk van... — És hogyan élnek meg ennyi pénzből? — fordulok az ajtófélfát támasztó feleséghez. — Nehezen... Üres papn- káskrumlit, sok tésztát főzök, attól telik a has. Zsíroskenyéren élünk, meg hajába sült krumplin. . . Amíg van pénzünk. .. Azután kölcsön kérünk, csak azt meg kell ám adni... — Mégis: mi lesz, ha az elhelyezkedési támogatás ideje is lejár? — Fogalmam sincs. . . — tárja szét a karját a férj.— Majd lesz valahogy... Talán Szolnokon akad munka. Talán. .. * * * * * Slzéttárt karok, tanácstalan arcok, segítséget váró tekintetek. Szavak, amik közt egyre több a „ha” és a „talán”. És persze indulatok. Cigányok. Ez egyben ítéletünk is, sokszor mérlegelés nélküli. Van egy sémánk, a dologtalan cigányról, és azt igyekszünk — indulatból vagy kényelemből — ráhúzni mindenkire. Kedvenc sommázatunk azonban, ami a ..ha akarna, dolgozna, s ha dolgozna, megélne” igazságára épül, ma már nem feltétlenül igaz. Ma már vannak térségek, ahol mások sem tudnak elhelyezkedni. Ahol nincs munka. Tanulatlanok, szakképzet- lenek. És sajnos mindez újratermelődik. A vállalatok őket veszik fel utoljára és őket küldik el elsőként. Mondjuk: dolgozzanak, mert csak így tudnak „beilleszkedni”. De hol? Ördögi kör. s ráadásul a sokat emlegetett szociálpolitikai háló sem akar a rászorulók fölé borulni. Pedig egyre égetőbb szükség lenne rá! Annál is inkább, mivel a Munkaerőszolgálati Irodánál jelentkező munkanélkülieknek már egvharmada cigány, s közöttük elvétve akad csak. akinek szakmája van. L. Murányi László Simon Béla Sátoraljaújhelytől 16 kilométerre, a füzérrad ványi elágazásnál nyílt meg a Nagy-tanya vendégfogadó. Ezen a területen eddig nem vo lt szállási lehetőség, ezen segít most az ötven ágyas létesítmény, ahol sátorozási, és lakókocsi-csatlakoztatási lehetőség is van. A vendég- fogadó a Zempléni hegységben túrázókat 120 személyes étteremmel, valamint lovaglási és kocsikazási lehetőséggel várja (MTI-fotó: Kozma István)
