Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

1988. ÁPRILIS 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 önállóság útakadályokkal A valóságból hierített történet, kicsit úgy kezdődik, mint a mesék: hol volt, hol nem volt... Ponto­sabban hol van, hol nincsen — mármint a tanácsi önálló­ság. Hittel hirdetett elvek, a leghatározottabb határozatok érvényesítése nyomán van, illetve ezek ellenére sincsen. Igazolandó a hamarinak tetszhető általánosítást, kö­vetkezzék a történet: Néhányan a nagyközségi tanács tagjai közül azt java­solják a végrehajtó bizott­ságnak, kezdeményezzen díszpolgári cím alapításáról szóló helyi tanácsrendeletet. Az elgondolás mögött az a tapasztalat áll, hogy bár a településen többen is szinte egész életüket (és benne sza­bad idejük javát) a közös­ségnek áldozták, a lakóhely, viszonzásként nem sokat tud nyújtani. A körzeti orvosnak, aki harminchetedik eszten­deje gyógyítja az itt élőket, lelke a vöröskeresztes szer­vezetnek, tanfolyamok ren­dezője és előadója az iskolá­ban. Az építésznek, aki tár­sadalmi munkában szinte az életművét alkotta meg a köz­ségközpont tervezésével. Ök és még ketten-hárman má­sok, sokszorosan megszolgál­ták a díszpolgári címet. Ért­hető tehát, hogy a végrehaj­tó bizottság egyetértett a ta­nácstagi javaslattal. Gondolhatnánk, máris ké­szült a tanácsrendelet.. . Ám van egy régi, 1973-ban A kisújszállási vasútállo­más szomszédságában a kör­nyezettől, jó két méterrel mélyébbem, terebélyes mo­csári tölgyek, fiaóriások fi­gyelik az idő múlását. Ágai­kon ilyentájt a madarak mór hangversenyekkel ked­veskednek az arra járóknak, noha az imgyenzenét néhány sétáló úgy viszonozza, hogy nejlonzacskókat, újságpapí­rokat szór a bokrok közé. Aszfiallitutaikkial, mégis olyan ez az apró liget, mint az őstörténelem egy véletle­nül ránk maradt darabja, villamosított vasútvonallal szegélyezett modem vilá­gunkban. Története 1857-tel kezdődött, mivel ekkorra ké­szült el a Szolnokot Debre­cennel összefüggő „vasútpá­lya”. Ehhez a töltést erről a közeid területekről termelték ki, ámbár a 'környéket már akikor is lapáilyosnak, tavak­kal tarkítottalak említik a korabeli iratok. A szép, de szerencsétlen királyné meg­gyilkolása utón 1898-tól az Erzsébetéi,get nevet viseli ez a kicsi erdő. Hogy fitt már akkor mocsári tölgyek lehet­tek, azt a második világhá­borút követő fakivágások, a törzsek évgyűrűi igazolták. kelt minisztertanácsi rende­let, amely kimondja, nagy­községek csak egészen kivé­teles esetben alapíthatnak díszpolgári címet. S a kivéte­les esetet ki más bírálhatná el. mint a messzi távolban egy — tisztviselő. Ugyanis: a település taná­csának előzetes javaslatot kell beszereznie a megyei ta­nács egyik osztályától, majd annak birtokában a megyei tanács végrehajtó bizottságá­tól szükséges megkapniuk az előzetes egyetértést. Ez után folyamodhatnak az engedé­lyezésért. S ha végre ott a pa­píron a pecsét, akkor láthat­nak neki helyben a tanács- rendelet kidolgozásának. Nem sok lépcső ez? De bi­zony sok. Ezt mondják az el­járás állomásairól értesülő tanácstagok, azon tűnődve, vajon miként lehetséges, hogy ha úgy hozza a dolgok sora. akkor válaszhatnak el­nököt a testület élére, kine­vezhetnek titkárt a végre­hajtó bizottsághoz, dönthet­nek az egységes pénzalap sorsáról, de arról, legyen-e díszpolgáruk ... Nos, arról nem mondhatják ki az igent vagy a nemet. S nem teheti ezt meg az a testület sem, melyre pedig nem akármilyen jogköröket ruház rá a tanácstörvény: a megyei végrehajtó bizottság sem jogosult erre! Az ügy­rend fintora, hogy ebben a testületben ott ül az érintett nagyközség megyei tanács­tagja is. Persze számos vonatkozás­Ebben a ligetben a húszas évek elejéig a vasútállomás felőli oldalon állott egy „himporóit” vesztett vendég­lő, a Pillangó. (Tévedések elkerülése végett nevét nem a világ legősibb mesterségét űző hölgyektől kapta). Miu­tán ez a ház bontócsákány alá került, húztak a ligetbe .egy másik épületet, ahol ci­gányzenével, jóféle ételek­kel italokkal várták a tisz­telt vendégeiket. Ekkortájt gondozott spireabokrok, sé- taultaik szelték keresztül-ka- sul a ligetet. És hogy rend is legyen, az egyik sarokra szo- Iba-konylhás csőszlakást emeltek, alhol egy jó kötésű parkőr lakott. Avégett, hogy „féken tartsa a közrend, a tisztaság ellen kihágókat”. A háború után esztendők teltek-múlták, és a hajdani mutatós liget egyre magára- hagyatottalbban, számkive­tettebben burján zott, vált néhány részén szinte ősren­geteggé. Szerencsére pór év­vel ezelőtt valami elkezdő­dött. A helyi KISZ-esek kez­deményezésére a mélyedése­ket elkezdték feltölteni, no­ha ezt a száműzetésre ítélt talajvíz olyannyira nem mél­tányolta, hogy nem átallotta ban jelentősen megnőtt a he­lyi testületek önállósága, le­hetősége, felelőssége. Mégis, az önállóság jogszabályi ke­rete és gyakorlati lehetősége mellett hiba lenne észrevét­lenül hagyni a régi reflexe­ket. Tény, hogy nemcsak a díszpolgári cím esetében kényszerülnek kacskaringós útra a választott testületek, hanem például akkor is, ha egy városi jogú nagyközség közterületi felügyeletet kí­ván — a saját pénzalapjá­ból! — létrehozni. Ezekkel az állampolgári tapasztala­tokkal egyezően mondja ki az MSZMP országos értekez­letének állásfoglalás-terveze­te: „indokoltnak tartjuk, hogy új jogszabályokat al­kossanak a népképviseleti testületek feladatairól, szer­vezetéről és működéséről”. Régi beidegződések, a ta­nácsokat kiskorúként kezelő módszerek élnek együtt ma az önállóság sokféle elemé­vel, s ez tulajdonképpen ter­mészetes. Az átmenetiségben mindig is jelen van a még és a már, de nem mindegy, meddig van jelen az, ami el­avult, ami a fő áramlatok el­lenében hat. S mert az eddi­gieknél gyorsabban akarunk haladni a tanácsok önállósá­gában is, módszeresen sorra kell venni, miként tüntethe­tők el a változás htjából az itt felejtett útakadályok. újra és újra tócsák formá­jában felhívni magára a fi­gyelmet. Napjainkra a terület déli részét, a zöldet átszelő be­tonúiig nagyjából kitisztítot­ták, az elkorhadt, vagy szá­raz fákat kivágták. Igaz, mindez csak a tennivalók eleje. A további .rendibetéteit a város hanmámcnyolc szo­cialista brigádjának négy- százhu.szonbat tagja vállalta, évente mintegy háromezer munkaórával. Lesz mit csi­nálniuk, hiszen a felsorolta­kon kívül továbbra is meg­oldatlan a belvíz elvezetése, a mélyebben fekvő területek töltése, amelyhez szerény számítások szerint -is mint­egy 5—600 köbméter földre van szükség. Mindezeken túl ki kell takarítani a ligetet övező árkot, a kipusztult fák, cserjék helyére újakat; ju­hart, nyínt, égert, mocsári tölgyet telepíteni. Sőt, az el­képzelések között egy játszó­tér kialakítása is szerepel. Eddig a brigádok rendbe tették, lefestették a liget padjait, befejezték a cserje­irtás nagy részét, sőt hozzá­fogtak a feltöltéshez, ame­lyet idén be is akarnak fe­jezni. Mindebből kitetszik, a parikmentés több évesnek tűnik, és noha az elképzelés dicséretes, sokak véleménye szerint kissé elkésett. Tény, a tennivalók egy része pénz­igényes, noha a lokálpatri­óták helyi összefogásával, segítségével alaposan csök­kenthetők a költségek. Az állomás félöli oldalon egye­lőre maradnak a cserjék: jó ibúvóhélyet biztosítva örsi kirándulásoknak, számhábo­rúknak, az ifjú szerelmesek­ről nem is beszélve. Egy biztos, évente három jelentős eseményt; a május 1-jei, az augusztus 20-i meg­emlékezéseket, majálisokat és a szeptemberi ligeti na­pok rendezvényeit már most is itt tartják. Mindezeken túl még tengernyi a tenniva­ló, hogy a liget a kulturális célokat és a pihenést egy­aránt szolgáló zölddé váljon, vagy ahogyan az egyik nyoilcvanéven felüli helyi honpolgár fogalmazott: „olyan szép legyen, mint amikor Rudi prímás húzta 1927-ben azt, hogy Erdő szé­lin nagy a zsivaj, lárma...” D. Szabó Miklós A mindszterasszony hatvan kérdésre ígért választ, me­lyet írásban küldtek el szá­mára a szervezők. Erre egy órát szánt, ám a nagyszerű hangulatú összejövetel inspi­rálta arra, hogy, egy-egy gondolatsort bővebben is ki­fejtsen, így több mint két órán át tartott a válaszadás. Négy kérdéscsoport köré rendeződtek a felvetések: a nyugdíj témájáról, az egész­ségünk általános helyzetéről, a várható szociálpolitikai in­tézkedésekről és a kormány munkájának irányt szabó politikáról kívántak infor­málódni a hallgatók. Aztán voltak persze olyanok is, akik a népszerű politikus magánéleti szférájába kíván­tak bepillantani. Szó esett a nyugdíjak felső határáról és arról miiért növelték meg a beszámítás alapjául vett időt, Csehák Judit el­mondta, nem biz­tos, hogy a dolgo­zó legaktívabb korszaka — és a legjobban fizetett Időszaka — az utolsó három esz­tendő, így hát ez­zel valójában se­gíteni akartak. 1983-ig 10 ezer forintban maxi­málták a nyugdí­jak összegét, ám az idő bebizonyí­totta, hogy ez nem volt szeren­csés, mert hát nemcsak nagyfa- zetésű, egykori vezetőket korlá­tozott a rendelke­zés, de bányászok, kóhászok és más magas jövedelmű fizikai dolgozók károsodtak ezáltal. Másrészt a munka mennyiségét és mi­lyenségét kifejező munka­bért azért illik a nyugdíj­ban is továbbvinni. Ha nem így lenne, egy életpálya vé­gén a végzett munka látná kárát, íbiszen a dolgozó más csatornán igyekezne jövéde­lemihez jutni, minit a legális munkabér. Hogy mikor ke­rül a nyugdíjak ügye a Par­lament elé? Ősszel érintőle­gesen tárgyal róla az Ország­gyűlés, aztán társadalmi vi­ta következik, majd persze a Parlament mondja ki az utolsó szót. Ami egyébként a magas nyugdjakat illeti, talán az érdeménél is több­ször esik róla szó, hiszen öt­ezer forinton felüli összeget csak a nyugdíjasok nyolc százaléka kap. A kormány elképzelése egyébként az, hogy a létminimum alatti és az „elöregedett”, értékét vesztett nyugdíjakat kell személyre szóló differenci­áltsággal rendezni. Lesz-e a jövőben magán­kórház? — így szólt az egyik kérdés, melyre nem adott egyértelműen elutasító vá­laszt a miniszterasszony. Vé­leménye szerint elsősorban a szociális ellátást javító hu­mán szolgáltatásokban kel­lene a magánerőnek bekap­csolódni: idősebbek ellátását, esetleg a gyermeknevelést szolgál hatnák a tervbevett intézmények. Természetesen kórház is lehet magánkéz­ben, ha erre a parlamenti „igenre” váró társasági tör­vény lehetőséget ad, ám a feltétele az, hogy váljon mindenki számára elérhető­vé és a gyógyítás színvonala érje el a kívánt nívót. A közönség nagy érdeklő­déssel várta a hálapénzzel kapcsolatos felvetésekre adandó választ. Nos, az or­vosi láthatatlan jövedelem megadóztatásával nem lega­lizálni akarja azt a kormány, hiszen ismételten, nyomaté­kosan leszögezték, hogy há­lapénzt kérni nem lehet, azt nem szabad a gyógyítás fel­tételeként kikötni, aki vi­szont elfogadja, adózzon utá­na. Az orvosok fizetésének megnyugtató rendezésére je­lenleg nincs pénz, így e kényszerű állapottal együtt kell élni — de nem örökké. — Mikor lehet a beteg négyszemközt az orvossal? — így szólt az újabb felve­tés. A válasz: Magyarorszá­gon tízmillió emberre har­mincezer orvos jut, ami a második helyet jelenti a vi­lágranglistán, több gyógyí­tóra tehát nincs szükség, de igenis szükség lenne tága­sabb rendelőkre és Olyan vizsgálókra, ahol a páciens valóban ki tárulko zhatna a doktor előtt és a legbensőbb titkainak feltárásával segíte­né a diagnózis megállapítá­sát. Most, amikor egy-egy vizsgálat során több beteg is tartózkodik a helyiségben, ráadásul az asszisztencia is résztvevője a vizsgálatnak — erre nincs mód. Ide tartozik a szabad orvosválasztás rendszerének bevezetése, melynek gyakorlati alkalma­zását ki kell munkálni. Va­lamiféle mozgóbérrel kell majd kifejezni azt a többlet- munkát, amelyet a gyakrab­ban választott orvosok vé­geznek azokkal szemben, akikre csak kevés 'beteg vá­lasztása esik. A gyógyszerforgalmazás helyzetét taglaló válasz meg­hökkentő képet festett e te­rületről; 1987-ben 16 milli­árd forintnyi hozzájárulást fizetett ki az állam és ebben a mindennapi pazarlásaink sajnos tettenérhetők. A ma­gyar ember szemében nincs különösebb értéke a gyógy­szernek; fiókok mélyén hal­mozódnak a drága készítmé­nyek és még jobb eset, ha a szavatossági idő lejárta után kidobjuk azokat. Van olyan gyógyszer, amelynek a térí­tési díja 50 forint — a medi­cina viszont 2500 forintba kerül, ám ezt éppen olyan szemrebbenés nélkül dobjuk egy-egy fiókrendezéskor a kukába, mint a száraz ke- nyérhajat. Kell a támogatás, de a jelenleginél sokkal okosabban sz.ükséges segíte­ni a rászorulókat. Alighanem több érdeklő­dő állt amögött a kérdés mögött is, amelyik arra kért választ ; miért drágák a fog­pótlások a többi protézishez képest? A válaszon hossza­san el lehetett volna vitat­kozni ; ugyanis ma már alig­ha megnyugtató érvelés az időskorúak számára, hogy a megelőzés során — fiatal korukban — kellett volna óvni, védeni fogaikat a szu­vasodástól. Általános igaz­ság ez — dehát ettől a való­ban drága protézis nem lesz olcsóbb. Még az sem sokat segít a helyzeten, hogy a műanyag és egyéb szerény fogpótlók S27TK-alapon nem kerülnek túl sokba. Egy idős ember „hiúságát” alig élhe­ti ki másban, mint abban, hogy a fogait megpróbálja rendben tartani. Ám ezt a pénztárcája nem mindig bír­ja... Sokan emlékezitek arra, hogy az egyik tömeges futó­versenynek Csehák Judit is résztvevője volt, így azt kér­dezték tőle, mikor láthatják legközelebb az indulók kö­zött. A válaszíban némileg benne volt a kormány tag­jainak napi közérzete is: a megfeszített mimika, a leter­heltség nem ad lehetőséget a rendszeres edzésre, így a minisziterasszonymak ma már csak kiadósabb sétára van módja. A hazánkban letelepülni szándékozó külföldiek sorsa is foglalkoztatta a kérdező­ket. Most, amikor állampol­gáraink is a munkaalkalmak és a lakáslehetőségek szűkös­ségében élnek, vajon bírjuk- e a letelepedni szándékozók­ról való gondoskodást? A kormánynak nem érdeke, hogy ezt a folyamatot erősít­se, de azt is látni kell, hogy nem mehetnek máshová azok a külföldiek, akik ha­zájukban valami oknál fog­va híján vannak a legele­mibb életfeltételeknek is. ök egyébként senkitől nem vesiznek el épülő új lakást, sem munkahelyet, olyan községekben visznek életet, kihalt otthonokba, ahonnan már eltávoztak a lakók. Kö­zülük a diplomások — így az orvosok is — a vidék egészségügyi és egyéb ellátá­sát javítják szakmájuk sze­rint nagy tisztességgel. A fórum igazi nagy közön­ségsiker volt, ami Csehák Judit színes előadásmódjá­nak és lefegyverző őszintesé­gének köszönhető. A találko­zás a klub tagjaival való kö­tetlen eszmecserével zárult, melynek során a miniszter­asszony a jelenlétét az egy­re vastagodó klubnaplóban dokumentálta. Ajándékul egy személygépkocsi kicsi­nyített mását kapta, amely — így összegezte benyomá­sait — e kellemes szolnoki nyíltszíni politizálásra emlé­kezteti majd. — pb — Tavaszi séta az Erzsébet-liget megmentett részén (Fotó: M. J.) M. O. Erzsébet-ligeti legenda Parkmentés Kisújszálláson A Járműjavító zsúfolásig megtelt színháztermében megtartott fórum résztvevői és Csehák Judit, az üzem szocialista brigádklubjának vendége Volt idő, amikor sűrűn emlegettük, hogy politizáló nemzet vagyunk — pedig hát csak szerettük volna az aktív közéleti polemizálást. Napjainkban viszont alig van izgal­masabb beszédtéma a társadalom közterein, mint az ak­tuális napi politika. A Szolnoki Járműjavító üzem szocia­lista brigádklubja rendszeresen megtartja évi két alkalom­mal a maga fórumát, ahol a dolgozók jeles közéleti embe­rektől kaphatnak választ kérdéseikre. Csütörtökön délután Csehák Judit, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, szociális és egészségügyi minisz­ter vendégeskedett a Járműben és az érdeklődők — mint­egy félezren voltak — zsúfolásig megtöltötték az egyéb­ként tágas színháztermet. A fórumon ott volt Fábián Pé­ter, a megyei pártbizottság titkára is. Csehák Judit a Szolnoki Járműjavító vendége volt Politizálás nyílt színen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents