Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. ÁPRILIS 30. $X(njuLty>aJU Anya mosolyog Ez itt anya — mutatja kisebbik fiúnk a rajzot. Azon kesze-kusza vonalakkal egy házféle, mellette — némi jóakarattal — egy fa és egy ember. A majd’ hatéves már nem csupán ceruzaembert rajzolt, a papírról világosan kitetszik, hogy ez egy nő. Szoknyája van. A haja kicsit szélfútta, a fejét szinte fölnagyítja a mosolygó száj. Anya mosolyog — magyarázza. Azért mosolyog, mert boldog — teszi hozzá fontoskodva, a ceruza végét odabiggyeszti a szája sarkába. A ház kicsi, a fa valamivel nagyobb, de a papírt uralja ANYA. A ház és a fa bizonytalannak tetsző vonalait szinte elsöpri a nőalak határozott ceruzanyoma. És anya szoknyája zöld (nincs neki olyan), a lábán piros cipő (a legszínesebb is világos- barna), és a haja kék, KÉK. Miért kék anya haja? — kérdezem földhözragadt módjára. A válasz már kész: mert az olyan szép. Anya szép? A kérdés egyet fordul a szoba falai között. Anya NAGYON SZÉP. Ebben maradunk, nem válaszolok, a csönd az én csöndöm, a feleségem csöndje. Mi már régen nem rajzoljuk le a vágyainkat. Ezen a rajzon ANYA a legnagyobb és a legszínesebb. A gordonka hangján átfut ismét rajtam a mondat: mi már régen nem rajzoljuk le a vágyainkat. Mi már tudjuk, hogy anya nem „nagyon szép”, anya nem a legnagyobb, anya nem tud mindentől megvédeni minket. Anya ugyan megpróbálta. Akkor, régen, a nyakunkba kötötte a sálat, ha fújt a szél. Megfőzte a kedvenc ételünket. Levette a fölérhetetlen polcról a porcelánhuszárt, azt sem bánta igazán, ha a játék közben eltörött. Anya helyettünk is szétnézett az áutók-fölborzolta, döcögős utcán, megigazította a nadrágderékból kiszabadult inget. Anya megfőzte a hagymateát, ha köhögtünk, és hősiesen bekortyolta az első pohárral: iható. Anya a kórház folyosóján altatás nélkül megszenvedte a mandulaműtétünket, anya helyettünk égett7 akár negyven fokos lázban is. Anya valóban szép volt. Anya valóban nagy volt. Anya volt az egyetlen, akinek a szájából sohasem hangzott hamisan, bántón, megalázón a szó: kisfiam. Anya értett és ért a nyelvünkön, anya tudja, hogyan kell velünk beszélni. Az égyetlen talán, aki a szívével beszélget velünk. Anya egyetlen simogatással kibogozta a fájdalmak csomóit és ő sértetlen maradt mindig. Anya valahogy mindig mosolyog. Anya mindig vigyázott arra, hogy a világot derűsnek mutassa. Ott állt a kudarcainknál, és elég volt, ha a kezét a fejünkre tette: no, lám, ez most nem sikerült. Próbáljuk meg még egyszer, kisfiam. És akkor sikerült. Sikerülnie kellett, akármilyen ordas sárkányok fújták is ellenünk a tüzet. Anyával valahogy mindig győztes volt minden kicsi és nagy háború, és sohasem voltak ezeknek a háborúknak vesztesei. Anya képes volt játékká varázsolni az egy perce még fortyogó veszélyt is. Anya most is szép. Kisebb, mint valamikor, nem győzhetetlen, mint valamikor, de törhetetlen. Anyának ma is szép és derűs a világ, ha velünk beszél. Megfürdette már a magatehetetlen dédit, föltálalta a hajnal óta főzött ünnepi ebédet, valami fölfoghatatlan időben el is mosogatott. És most hallgat minket. A bajainkat, a mások hibáit, az elvetélt terveinket. Már nem teszi a fejünkre a kezét — valamikor durván szóltunk ezért —, csak csöndes szóval igazít a világ megbicsaklott kerekén: próbáld meg még egyszer, kisfiam. A vasárnapi asztalnál, máskor magára maradva, de büszke ránk. Nem szégyelli még a sikertelenségeinket sem. Hozzá tartozunk megváltoztathatatlanul. Föl-föl- villan bennünk olykor, hogy tán megtagadtuk volna. Az alázatáért, a föltétel nélküli szeretetéért, a kilúgozhatatlan bennünk bízásáért is akár. Néha mindenért megtagadtuk volna. Azért, amilyen. De meg tagadhatatlan. Anya nem filozofál. Anya nem így filozofál. Tőle vettük a szándékot, hogy olyan világot teremtsünk, ahol nincsenek kis és nagy háborúk. Ahol mi vagyunk — értékeinkkel, hibáinkkal együtt a fontosak. A világot, ahol minden jóra fordítható. A HITET, hogy minden jóra fordítható. Itt van ez a rajz. Anya arca végeláthatatlan mosoly. Anya boldog, azért mosolyog. Egy csöpp ember rajza. Tanulságos rajz. ANYA MOSOLYOG. Lehetne akár egy politikai plakát is. ANYA MOSOLYOG. Mi tudjuk: ha anya mosolyog, akkor nem tehetünk mást, lassan minden keserű ránc mosollyá kénytelen szelídülni. Mert anya tudja. Szikraes233n Horváth József, a karcagi SZIM köszörűse bátran modellt ülhetne a magyar munkás hiteles portréjához. Magabiztossága imponáló, derűje magával ragadó, nyílt szókimondása mögött nem sejlik semmi sandaság. Típusnak talán túlságosan is iddúlis. mégis jólesik szót váltani vele. Talán azért, mert a hozzá hasonló szereplők nem túlzottan gyakori riportalanyok manapság. Merthát mit lehet kezdeni azzal az emberrel, aki arra a kérdésre „Hogy érzi magát?” azt válaszolja: „Köszönöm jól”. Aztán persze a továbbiakban kiderül, hogy ennek az elégedett életérzésnek is vannak árnyalatai. Mindazonáltal a legerősebb szín egyéniségében a belső fegyelem: az a célirányos konok- ság. amely ahhoz kell. hogy a rideg fémmel szemben minden nap ő bizonyuljon erősebbnek. Ülünk a beszélgetés idejére kölcsönadott igazgatói irodában és Horváth József olyan igyekezettel ösztönöz a kérdésekre, mint aki maga is kíváncsi a számvetés végeredményére. — önt nehezen tudnám valamely nagyváros kerületéből származtatni: vidékiként hogy került az ipar közelébe? — Pápóczon születtem, egy Vas megyei kis faluban. Édesapám az erdészetnél dolgozott, négy fiútestvér között én voltam a harmadik. A két bátyám géplakatos, illetve gépszerelő lett, áz öcsém és én köszörűs. Idősebb testvéreim a hétvégeken hazajártak, és annyit, de annyit meséltek a munkájukról, hogy amikor pályaválasztásra került a sor, nem is gondoltam másra, mint a gépszerelő szakmára. Győrbe jelentkeztem szakmunkástanulónak, ahová bentlakással csak köszörűsnek vettek fel. Ez döntött. — Szépek voltak az iskolásévek? — Nagyon: minden Rába Speciális fémmegmunkáló berendezéseken készítik el a gyártáshoz szükséges szerszámokat Alkatrészek a Kontaktéból A hőre lágyuló műanyag alkatrészeket fröccsöntéssel állítják elő A Kömtaaíkta Alkatrészgyár mezőtúri gyára kisfeszültségű villamos vezérlő- készülékeket, nyomógombokat, jelzőlámpákat, műszerekhez és háztartási gépekhez kapcsolókat gyárt. Több mint hatvan tenmékcsalád számtalan eleme készül Mezőtúron az idén 260 millió forint értékben. Bár az idei terv 10 millióval alacsonyabb, mint az elmúlt évi, teljesítéséihez a megváltozott szabályzók miatt 10 százalékkal több terméket kell előállítani. A 'gyártáshoz szükséges szerszámokat és célgépeket helyben fejlesztik ki és készítik el. A termékekhez szükséges alkatrészeket is zömmel a mezőtúri gyár állítja elő. Felvételeink a termelés néhány mozzanatát örökítik meg. Az alkatrészek összeszerelését célgépek segítik A gépsor egy év alatt tíz—tizennégy millió hegesztést végez el automatikusan Az apró alkatrészek összeillesztése nagy figyelmet Igényel. Fotó: D. G. ETO-meccsen kint voltam, de én is fuballoztam a Győri Dózsa ifi csapatában. A tanműhelyben * csodálatos technikát láttam, nem véletlenül nevezik Győrt a magyar ipar fellegvárának. Amikor 1969-ben felszabadultam, a Rába gyárba kerültem köszörűgép mellé. — A Rába gyár minden munkás álma, ön pedig onnan állt odébb. . . A kérdésre kész a válasz, látszik, Horváth József nem először vezeti le magában ezt a képletet. — Az igaz, de engem lehangoltak a véget nem érő szériák. Ott volt a kezem ügyében tízezer munkadarab. aztán mikor végeztem velük, ott sorakozott ismét húszezer. Tudja, milyen érzés az. amikor az ember éjjel felébred álmából. és már akkor is köszörül? Szerettem volna részese lenni az alkotásnak: kézbe venni az anyagot és megforgatni, mit lehet belőle kihozni... Jelentkeztem a SZIM Célgépgyárba, és felvettek. Először próbaidőre 7,80-as órabérrel, aztán egy hónap múlva 1 forinttal emeltek, majd rövidesen újabb egy forintot tettek rá az órabéremre. — Ha SZIM, akkor már kezdenek Karcag felé mutatni a szálak. Könnyen ment ez a vállalaton belüli csere? — Nehogy azt higyje: 1975-ben telefonált Győrbe Mrávik József művezető nekem és névrokonomnak, szakmunkástanuló társamnak és barátomnak Horváth Károlynak, hogy Karcagon szükség lenne két jó köszörűsre. Mi, óvatos emberek lévén, egy féléves próbaidőre szerettünk volna ide jönni. Először úgy volt, hogy ennek nem lesz akadálya, aztán csak nem engedtek. No, akkor már a dac is dolgozott bennünk, csak eljöttünk, és SZIM ide, SZIM oda, ki kellett tölteni a felmondási időnket. A 13 év Horváth József számára nem hozta meg a karcagivá válásnak azt az állapotát, amit a családalapítással szokott a köztudat nyugtázni. Ma is munkás- szállón él, és amikor óvakodva a . körülményeiről kérdem, elmosolyodik. — Ha az emberek a mun- kászsállóról hallanak, emeletes vaságyakra, gyűrött lepedőkre, beszáradt befőttes üvegekre, vizes törülközőkre gondolnak. Mi ketten vagyunk egy olyan szobában, amilyentől ridegebbért is fizettem kötelező reggelit és borsos számlát. Nem túlzók, ha szállodainak nevezem a körülményeket. — Mi az, ami önt 36 éves koráig a nősüléstől visszatartotta? A fiatalember számára ez em rázós téma. Látszik, ezt is jól végiggondolta néhányszor. — Csak azért nem nősülök meg, mert az mondják, itt az ideje. Én úgy érzem.még elmegyek a fiatalok között. A SiZIM csapatában futballoztunk a városi bajnokságban, aztán ott vannak a KISZ-rendezvények: nemrég olyan rendet tettünk a berekfürdői úttörőtáborban, hogy megdicsértek érte. Május elsején a ligetben játszósátrat rendezünk be a gyerekeknek. Az öröm az lesz, ha az apróságok jól érzik maid magukat nálunk. — Beszéljünk a munkájáról. hiszen önnek van mihez mérni a karcagi viszonyokat. Mi volt más Győrben? — Az élet: az ember ott a gyáré volt testestől, lelkestől. Hat órakor ott volt a kártya a művezető asztalán, melyet elzárt a fiókjába és hajszál pontosan 14 órakor vett ki onnan. Késést elképzelni sem lehetett: ha így történt, először figyelmeztették az embert, másodszor ugyanezt tették emeltebb hangon, harmadszor pedig már új munkahelyet ajánlottak. Itt az emberek életének egy része az otthonhoz kötődik : kiskert, állatok, ezekkel pedig ugye gond van, amit megértenek az itteni vezetők. Késésért itt nem küldenek el senkit. — Milyen a munka szervezettsége? — Van dömping és van anyagkimaradás. Éppen a beszélgetésünk előtt voltam termelési tanácskozáson, ott az hangzott el, hogy az év első két hónapjában van némi lemaradásunk, de biztos, hogy . behozzuk, mert úgy tájékoztattak bennünket, hogy Vein piaca a termékeknek. A szavaiból az tűnik ki. hogy a Győr—Karcag összevetésben gyakrabban áll az alföldi város pártjára. — Lehet, hogy ön már karcagi lett? — Nem tagadom, egyre jobb érzés ide hazajönni. A szüleim meghaltak, testvéreim szétszóródtak, az öcsém Celldömölkön él, az egyik bátyám éppen most készül Tengizbe, így hát nincs miért túl sokat hazafutkosni, a Dunántúlra. A hétvége itt is eltelik: Karcagnak is van futballcsapata, ha nem is olyan jó, mint amiilyen volt, vagy amilyen lehetne. Itt hosszabb eszmefuttatás következik arról, hogy annak idején kár volt szélnek ereszteni a megyei bajnokságot nyert gárdát, majd arról beszél nagy várakozással Horváth József, hogy rövidesen nagyüzem kerekedik a berek i strandon, és az „élet” szinte helybe jön. Mert hát Karcag a hétköznapokon nem túl szórakoztató. A városi rang kissé csailóka. a térkép után ítélve nyüzsgőbb mozgalmasságot képzel ide az ember. De ha már egyszer ide esik jól hazajönni... — Ha az ön életébe hirtelen változás állna be, mondjuk családot kellene alapítani, miként tudna ebbe belevágni? Horváth József hirtelen töprengően megfontolt lesz. — Ha arra gondol, hogy eddig mire vittem anyagilag, anélkül, hogy összeget mondanék, kijelenthetem, panaszra nincs okom. Jó, akik most ezt a cikket olvassák, azt mondják: könnyű neki, egyedül van, „se kutyája, se macskája”. Azért látom én, hogy a kollégáim mint nyögik az OTP-részleteket és milyen mélyre nyúlnak a zsebbe, amikor mondjuk gyerekholmit vásárolnak. A lakásárakkal is tisztában vagyok; 12—15 ezer forint körül van négyzetmétere egy lakótelepi otthonnak, de ha a sors úgy hozza, magam is a nyakamba veszem ezt a terhet, mert hát ez az élet rendje. Meghitt ismerősként búcsúzok ettől a nyílt szívű embertől. Vajon a kétségtelenül könnyebb életforma teszi, hogy derűsebbnek látja napjainkat, mint ahogy az „illik”? Vagy az adja ezt a már-már irigylésre méltó elégedettségét, hogy naponta részese lehet egy csodának: a sziklánál is keményebb fémből szikraforrást fakaszt? Palágyi Béla Fotó: TKL.
