Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
8 Irodalom» művészet 1988. ÁPRILIS 16. leszerelés után egy darabig úgy volt, hogy hallani se akartam a seregről vagy bármiről, ami vele kapcsolatos. örültem, a nyárnak, az esték illatának, a csillagok fényének. Ebben a mámorban telt az augusztus. Szeptemberben aztán össze-ösz- szefutottam néhánnyal a fiúk közül. Megváltoztak. Ferire alig ismertem rá. olyan hosszú haja nőtt. Mindegy, én úgy őrzöm őket magamnak, azzal a régi fejjel a nyakunkon. Könnyű, mert ritkán találkozunk. Éppen ezért — ahogy múlt az idő; — érlelődött bennem a gondolat: össze kellene csődíteni a néhai második századot. Eleinte valamelyik óbudai kisvendéglőt szerettem volna az összejövetel helyszínéül. Később rájöttem; így vidám iddogálássá egyszerűsödne a dolog, márpedig a cél éppen a beszélgetés lenne, a régi emlékek fölelevenítése. Hosszas habozás után felhívtam telfonon Zecsét — ő az, aki annak idején felírta az összes címeket —, és elmondtam neki, mire gondoltam. Azt javasolta, szervezzünk kirándulást. Jó ötletnek találtam. Mindent előkészítettünk. Értesítettük a fiúkat egy-egy képes levelezőlapon : „Címzett jelenjen meg folyó hó 26-án hajnali kilenc óra nulla-nulla perckor a Margit-híd budai hídfőjénél, kirándulás céljából. Megjelenés elmulasztása elővezetést von maga után. AZ „IDEGENLÉGIÓ” Az elképzelés szerint HÉV-vel mennénk Szentendrére, majd gyalog fel az Ibolya túristaházhoz. Ott rendeltünk előre ebédet. Már fél kilenctől a hídfőnél topogtam. öt perc múlva Zecse is befutott Kezet fogtunk, vártunk. Lassan indult közöttünk a beszélgetés, nem is gyorsult fel, mert mindketten izgalommal tegerket- tük a nyakunkat; jönnek-e? Ügy- hogy alig figyeltünk egymás szavaira. Annyi azért kiderült , nyomdában dolgozik, kéziszedő. Petya volt az első. Messziről integetett. Elémentünk. Legelőször jól hátba vágtuk, aztán körbeforgattuk. Slzakállat növesztett, úgy nézett ki, mint valami idős halbiológus. De már jöttek mind. Zoltán, Lukásó, Béci, Sanyi meg atöbbeik. Valamennyiük érkezésekor üvöltöttünk, mint a sakálok, növekvő hangerővel — természetszerűleg —, hisz egyre sokasodtunk. Fél tízkor Zecse hangja hatolt keresztül a fejek fölött: — Nem várunk tovább. Akkor már — szám szerint nem tudom, hányán — egész kis tömeg voltunk. Ahogy fölszálltunk, zsúfolásig megtelt velünk a HÉV. Szentendrén haboztunk, melyik utat válasszuk a kettő közül. Aztán a hosszabb, de kevésbé meredek felé indultunk. Időnk van, minek sietni. Három-négyesével, kényelmes tempóban haladtunk. Kialakultak a beszélgető csoportok, zsivajgó felvonulásunkat a helybeliek megrökönyödéssel nézték. Valószínűleg mi lehettünk a leghangosabb túristák a környéken. Én nem tudtam eldönteni, hová csapód jam,-kit hallgassak, beszédfoszlányokkal a fülemben hol előreszaladtam Zecséékhez — ők voltak a menet élén —, hol pedig hátra maradtam. Petya egy hosszú botot tört magának, arra támaszkodva ment. Lukásó táskájában zsebrádió, Béci zsebében pedig jóval hangosabb táskarádió vonított. Egyikük Kossuthot. másikuk Petőfit akarta hallgatni, tel'es hangzavar. Nemsoká a vetélkedésből a táskarádió került ki győztesen, Lukásó feladata a mérkőzést. Akkor Béci is elzárta a rádióját, és a délutáni MTK-meccs esélyeit vittaták meg. anyiék egy követ rugdostak nagy elmé- lyültséggel. látványos körömpasszok után diadalmas gólokat rúgtak az útszakaszokon mintepv tízméternyire magasodó, láthatatlan futballkapuba. Mondom, ide-oda, cikáztam, a szertefolyó párbeszédek morzsáiból szedegetve kosárny it. Tulajdonképpen boldognak éreztem magam. Hiszen embergyűjteményem zömét ezek a fiúk alkották, akiket a katonaságnál ismertem meg. Nagy öröm őket újra együtt látni. Csak az zavart, hogy nem tudtam egyszerre mindenütt ott lenni, mindőjük beszámolóját hallgatni száz füllel. így némi hiányérzettel ültem le az Ibolya túristaház előtt egy pádra, lihegve a sok rohangászástól. Majd itt! — gondoltam. — Végigkérdezgetem őket. De előbb még ebédeltünk. A hosszú, fehér asztalnál Petya és Lukásó között ültem. Már nagyon vártam, hogy a srácok rátérjenek a sok semleges traccsolás után a katonatörténetekre.. Legalább a harmadik korsó sör után. Sajnos nem ez történt, többek között, mert bort ittunk. Az asztal túlsó végén Sanyi vicceket mesélt. — Hát azt ismeritek, mikor Móricka a fürdőkádban... Nem ismerték. Volt röhögés. A hangulat tetőfokára hágott. Ekor Zecse csöndet kért. amit nagy nehezen megkapott. — Fiúk! — kezdte. — Iktassunk valami szisztémát a társalgásba. A srácok zajosan helyeseltek. Zecse ismét felemelte a kezét, hogy csönd legyen. Amikor lett, előhúzott egy papírlapot: — Lássuk csak. Tegye fel a kezét, aki hiányzik! Ez olyan ócska, elhasznált vicc volt, hogy nem is értem, miért röhögtünk rajta akkorát, beleremegtek a falak. Névsort olvasott. Csak öten nem jötek el. összehajtogatta, a zsebébe süllyesztette. — Most P«dig — mondta — mindenki előad egy történetet, sorban. — Micsoda? — Egy katonatörténetet. — Zecse szokatlanul határozott volt. — De olyat — folytatta —, ami méltó arra, hogy itt mindannyian meghallgassuk. Afféle közismert poénokat, olcsó sztorikat nem fogadunk el. Ezenkívül feltétel, hogy a történet hőse az legyen, aki meséli. Ha valakié nem megfelelő, zálogot ad. — És hogy lehet kiváltani? — Egy »másik, elfogadható katonatörténettel — mondta Zecse. Leült. Odaintette a pincért: — Bort! Ittunk. — Ki kezdi? — néztem körbe. — Aki kérdezi! — vágták rá többen kórusban. — Nem — mondta Zecse. — Rendnek kell lennie. Az asztal sarkától indulunk, az óramutató járásának megfelelően. Te vagy az első. Andi meglepett arcot vágott: — Én? — Te bizony. Hallgatunk. Csönd lett. Mindenki Andi felé nyújtogatta a nyakát. Alig észrevehetően elpirult, tanácstalannak látszott. — Na, mi lesz? — bődült el Jenci az asztal végén. — Hát... mit meséljek? — Azt neked kellene tudnod — mondta Zecse. — Várjatok, hadd gondolkozzam. — Ne húzd az időt! Gyerünk! — kiabáltak mindenfelől. Andi ideges lett: — Ha így összevissza ordítoztok, nem tudok koncentrálni. — Egyébként tudsz? — Ez Béci volt, természetesen. (Az olvasó számára persze nem természetes, őt megkérjük, higgye el, hogy ezt, így, közülünk csak Béci mondhatta.) — Lesz valami végre? — hajolt előre Jenci a széken. — Hát, ha ragaszkodtok hozzá! — Andi kétkedve ingatta a fejét. — Ragaszkodunk. Krákogott. — Azt mesélem el, amikor (emlékeztek?) télen senki nem ment le reggeli tornára, és Feri bebújt az ágy alá, de az ügyeletes tiszt észrevette, ordított, hogy jöjjön ki onnét, és Feri fekve tisztelgett neki... bizonytalanul abbahagyta, elhallgatott. — Először is, ezt legfeljebb Feri mesélhetné el, mert vele történt. Másodszor is, elég szimpla kis eset. — Zálogot? — követelték az asztal végén. Zecse csendet intett: — Mivel ő az első, kivételesen még egy próbálkozást engedélyezünk. Mondj el valami mást. Andi felemelte a fejét: — Inkább zálogot adok. Zecse vállat vont. Eléje tolta az erre a célra kiürített kenyereskosarat. Andi beletette az öngyújtóját. Cserik következett. Nagy lendülettel vágott neki: — Még az alapkiképzés alatt történt. Volt egy öregkatona, aki nagyon haragudott rám, mert nem hoztam neki cigarettát a kantinból. Ügy hívták: Zakariás. Na, ez a Zakariás ebédnél, mikor kiosztották a levest, felemelte a tányéromat, és szó nélkül a nyakamba öntötte a gulyást. Nagyot ordítottam, mert forró volt, erre odajött a Bende őrnagy: „Jelentsen, katona, mi történik itt!” Felálltam, tisztelegtem: „őrnagy elvtárs, jelentem, leveses vagyok!” Erre kidülledtek a szemei, rám süvöltött: „Nem a nevét kérdeztem, tökkel- ütött!” — És? — Kész — mondta kissé sértődötten Cserik. — Ennyi. Azt hittem, nevetni fogtok. Szerintem ez elég mulatságos! Az volt, mert Cserik selypített, és úgy ejtette: „mulatszágosz”. Zecse rám nézett. Én meg őrá. — Fiúk, elfogadjuk? Slanki sem válaszolt. Valószínűleg mindenki azon törte a fejét, mit meséljen, ha rá kerül a sor. Cserik a karóráját tette a kosárba. Vendel az egyik őrségről mesélt. Hogy sötét éjszaka volt, lélek se járt arra, hát leült. Jött az ellenőrzés, és csak azért nem csukták rögtön fogdába, mert szellemesen kivágta magát. Az a bizonyos szellemesség, így elmesélve, meglehetősen sótlanul hangzott. A kosárba belekerült Vendel nyakkendője. Aztán Takács mandzsettagombja, Feri zsebkése. Kiss töltőtolla. Faragó derékszíja. Sa- tunyek karikagyűrűje. És több tárca, zsebkendő, óra. De akkor már a fiúk unni kezdték. Zúgás támadt, helyi beszélgetések, alig lehetett kivenni az épp aktuális mesélő hangját. Közben a bor is jócskán fogyott. Koccintások pendültek innen-onnan. Ügyhogy abbahagytuk az egészet, Zecse visszaadta a zálogtárgyakat, a kosárba újra kenyér került. Késő délutánig ültünk ott az asztal körül. Ittunk, és trágár katonadalokat énekeltünk, az arra vetődő turisták nagy megbotránkozására. Jenci öblös hangja járt az élen. mikor visszafelé baktattunk az erdei úton, többségben részegen, Zecse mellé kerültem. Rosszkedvűen lépkedett. A nap végérvényesen behúzódott a fák mögé. Lassan szürkült felettünk az ég. — Az az igazság — kezdte Zecse —, hogy ha eljutunk odáig, és rám kerül a sor, zálogot kellett volna adnom. Hiába töröm a fejem, nem jut eszembe semmi, amit érdemes lenne elmesélni. Hallgattam. — Hát te? — nézett rám. Beismertem, hogy furcsa módon, nekem sincs egy valamirevaló katonatörténetem se. — Már el is terveztem ott, az asztalnál, hogy a karórámat fogom beletenni a kosárba — mondta. — Én a toliamat akartam. Zecse himbálta a fejét: — Rossz ötlet volt tőlem. Nem szóltam semmit. —De az lehetetlenség — folytatta Zecse —, két év nem telhet el úgy, hogy semmi érdemleges ne maradjon belőle az emberben! Legalább agya rejtett zugaiban! Amiket a srácok elmeséltek, helyesbítek: elmeséltünk, mind olyanok, akár a nagycsoportos óvodások tréfálkozásai. Hol vannak az események, a kalandok, a történések? — Sej, Sári rosszul lett.. . Jenci óbégatott a menet végén. Ketten támogatták. Megint csak hallgattunk. Zsity- tyegtek a tücskök. Mert már este volt. — Valahogyan nem úgy sikerült ez az egész, mint ahogy szerettem volna — bökte ki Zecse. — Sebaj, majd legközelebb! — vigasztaltam. Mert elég szontyolo- dott arcot vágott. Majd legközelebb. Ezt mondogattuk egymásnak a srácokkal, amikor elváltunk. De azt hiszem, mindannyian sejtettük, hogy ez a legközelebb nagyon sokára vagy talán sohase lesz. Gyalog mentem hazáig. A lakásban Apa tarokkozott a barátaival. Vágni lehetett a füstöt. — Na, milyen volt? — kérdezte Lapjait igazgatta, bemondásra készült. — Jó. — A fiam régi barátaival találkozott. akikkel együtt volt katona. — Ahá, obsitostalálkozó! — nevetett Frici bácsi. — Te, Gyula, egyszer mi is összejöhetnénk újra. — Az ám — mondta Apa —, de egy kezemen össze lehetne számlálni, hányán élnek még. Nem kellene túl tágas terem! — Volt nagy anekdótázás? — kérdezte Bandi bácsi. — Hát. . . haboztam, elmeséljem-e az igazat. Aztán úgy döntöttem, nem érdemes. Túl hosszú. — Ha mi összejöttünk! —mondta Apa ábrándos hangon. — Se vége, se hossza a katonatörténeteknek! Kis ideig nem figyeltek rám, vad csata alakult ki, Frici bácsi majdnem megfogta Apa huszonegyesét, de ő az utolsó pillanatban mégis megúszta és nyert. Térdüket csapkodva vitatták, ki volt a hibás. — Ha akkor leteszed a tizen- nyolcast — magyarázott Frici bácsi a negyedik férfinek, akit nem ismertem —, elkaphattuk volna! — Na de hogyan, édes Fricikém — gesztikulált ingerülten —, hiszen a Gyula mindig színnel jött! Mikor lecsillapodtak a kedélyek, megint rám terelődött a szó. — Te gyerek — mondta Frici bácsi —, csak egy dologért irigyellek, a korodért! Amikor én ennyi idős voltam, hajjaj! udtam, hogy Frici bácsi partizán volt sokat hallottam róla Apától. Rákérdeztem: — Miért hajjaj ? Frici bácsi mesélni kezdett. Aztán már mind a négyen, egymás szavába vágva. Tele lett a szoba a múltjukkal. Végre egyszer tűzbe jöttek a békés családapák, pocakos agglegények, szemükben különös fény parázslott, mintha enyhe kábítószert nyeltek volna. Két hétre rá kaptam egy lapot. Érettségi találkozóra hívott. Elmentem. Hajdani osztálytársaim zöme azóta férjhez ment, illetve megnősült — ezt mesélték. Néhá- nyuknak gyereke született. Tanulnak, dolgoznak. (Én is.) Később kis csendet kértem, és javasoltam, hogy mindenki mondjon el egy történetet, méghozzá olyat, ami... Hamar tele lett a kenyereskosár záloggal. De nem törődtünk vele, hanem ittunk. Pezsgőt. Hát: ennyi. Rijeka felől jövet Zágrábban kellett átszállnom a pesti gyorsra. Több mint két órát kellett várnom, de nem bántam mert maradt bőven elintéznivalóm: utánanézni, melyik vágányról indul a vonatom, lehúzatni képemről a kétnapos borostát, pénzt váltani, hogy megvehessem az ajándékokat, bélyeget vásárolni a képeslapokra, de Zágráb a világ legrosz- szabbul jelzett pályaudvara, semmit sem találtam. Az információban is hiába próbálkoztam: én nem beszélek horvátul, az ablak mögött ülő kisasszony pedig semelyik általam ismert magyar nyelven sem tudott. Utolsó reménysugárként benéztem a vendéglő ajtaján: ahol a sínek környékén bort és sört mérnek, ott lehetetlen, hogy ne találjak legalább egy magyar vasutast. Az egyik asztal mellett valóban ott ült Horváth Jóska, a már nyugZdzislaw Rynkiewicz (Lengyelország): Fáradtság Dorkovics Ágnes: Freud olvasása közben sötét kabátban jár az álom ordít csak mint az odvas tejjog üres gyerekvigyor mögött és bűnné rejtem titkaim nem nyúlhat ér-tük egy szavam se — s a lelkem már romlott erőd Jenei Gyula: Hazafelé (Sz. Lukács Imrének) szürkésfehér ballonkabátodnak hatvanas évek szaga volt. tiéd a múltad, a jövő is a tied volt. a jelen sárcipőben jár (haza) szülédhez ha utazol a rossz vicinálison. Serfőző Simon: Mutatóban csak Emberségből, tisztességből, ha kell, zöldell a vetés, végül itt-ott kalászol csak — mutatóban — valami kevés. A tülekvő önzések nyomán néhány letiport szár, ha marad. S magvát, azt a keveset is, széthordják kapzsi madarak. díjas öreg forgalmász — apró sült halakat evett, mellé sűrű dalmát vörösbort hozatott. — Igyál egy hangyányit — mondta, és teletöltött egy félliteres poharat. — Ex! — De nekem sürgős dolgom volna! — „Nincsenek olyan sürgős dolgok, melyeket bizonyos várakoztatásokkal ne lehetne még sürgetőbbé tenni”, Forgalmi Utasítás II. kötet. 168. oldal 4. bekezdés — Jóska ivott, aztán ivott. — Egyébként mi volna az a sürgős dolog, hátha segíthetek. Legyintettem: — Honnan tudhatnád? — Azért próbáljuk meg. — Honnan indul a pesti gyors? — A hármas vágányról. — Hol lehet pénzt váltani? — Kimész áz előcsarnokba, elfordulsz jobbra, a korláton túl megtalálod a pénztárat. Vámos Miklós: Kafonatörténetem Moldova György: II zágrábi főnök
