Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
1988. ÁPRILIS 16. Irodalom, művészet 9 Albert Zsuzsa: ABFRA A boldogság változatai - mikor messziről látod a hegyet hajlatait és bevágásait s a házat is az irtás szegletén. Látod a fákat színesedni fajták és nemek szerint hajló és rezgő levelekkel érett gyümölcsöket az ágon. Folyóvíz damaszkuszi kardja hideg part kövek között elődök edényei a mélyben, lm összerakom a cserepeket nézek ötezer éves napot torokszorító kéket meg sárgát fejem fölött és vad feketét. Zdzislaw Rynkiewicz (Lengyelország): Cowboy I. I. díj, FIAP aranyérem Debashish Ghosh Ray (India): Száműzetés II. díj, FIAP ezüstérem ettenetes és föloldha- tatlan félelmében — jóllehet, tudta, szerencsésebb, ha nem néz hátra — nem bírta mozdulatlanul a várakozást. Már elcsattant mellette jobbról a két lövés, egymás után hallotta az áldozatok röpke viny- nyogásait, hallotta lecsúszni őket a fal mellett, hallotta a ruha, az arcbőr súrlódását a máladozó vakolaton. Nem volt kétsége, mi vár rá. A fal, a vakolat mintáiban keresett volna valami kapaszkodót, azt kívánta, merülne el olyan mélyen a szemlélődésben, hogy észre se vegye, mi történik vele, ugyanakkor azonban hallotta a csizmás léptek kopogását, felesége, kisfia fölbukkanó és eltorzult arcával küszködött. És az újabb léptek már neki szóltak. Éppen elsült a pisztoly, amikor a jobb válla fölött visszakapta a fejét. Ilyen fájdalom még sosem érintette; mintha a feje robbant volna szét. Nem látta a falat, nem érzékelte az összerogyás pillanatát sem. Semmilyen meggyőződése sem alakult ki élete huszonkét esztendejében a túlvilágról, ámbár szüleitől, de kivált nagyanyjától gyakran hallgatta az ottani ellentétes birodalmakat emlegetni. Igazándiból nem hitt ezekben a mesékben, arra viszont kísérletet sem tett, hogy akárcsak fölszínes érveléssel is, cáfolni próbálja. Most egyszeriben úgy érezte, legalább azt jó lett volna megtudni, vajon örök sötétségre van-e kárhoztatva, aki idekerül, s vajon élete utolsó fájdalmát meddig kell még itt is viselnie. Kíméletlenül szaggatott a feje, szeme annyira égett, hogy szinte perzselés illatát érezte az orrában. Ugyanakkor valami jóindulatú hűvösséget is érzett a homlokán, nyugtatást a szemüregekben. Levertsége ellenére megmozdulhatott. Halk suttogásokat hallott maga körül; az a képtelen gondolata támadt, róla beszélnek. Inkább csak szájmozgásáról olvashatták le a kérdést, hiszen maga sem hallotta a saját hangját. „Barátok között”. Ismeretlen hang volt, valahogy azonban hirtelen minden feszültséget, de talán még fájdalmat is föloldott benne, és már megint nem tudott magáról semmit. Amikor a kórházból elbocsátották, már tudott mindent: ismerte a saját élettörténetét. A legsúlyosabb pillanatokat napokat, heteket mások elbeszéléséből. És hogy egyáltalán megismerhette, annak az önkéntelen mozdulatnak köszönheti, amelyik jobb válla fölött visszafordította a tekintetét. Az az egyetlen lövés megfosztotta mindkét szemétől. A kórházban, mikorra olyan állapotba került, hogy látogatót fogadhatott, megkérdezték tőle, kit értesítsenek sorsa felől. A szülei címét adta meg, nem csupán a felesége iránti kíméletből, amiatt is, hogy ők laktak közelebb a városhoz, ahol ápolták. Anyja és apja együtt jöttek, hallotta hangjukat, — Ajándékbolt? — Kettő is van, én a peron felőlit ajánlom — a csuklójára nézett —, még egy bő órát nyitva tart, nyugodtan vásárolhatsz. — Borotválkozni hol lehet? — Az alagsorban találsz egy borbélyműhelyt, de vigyázz, hogy melyik székbe ülsz, mert az ajtó mellettiben kopott a párna, kiállnak a rugók. — Bélyeg? — Azt hat helyen is vásárolhatsz — és Jóska mindegyiket felsorolta; elbámulva néztem rá. — Sokszor jártál már itt a zágrábi pályaudvaron ? — Én? Most vagyok itt először, „kutyajeggyel”, mint a nyugdíjas. — Akkor honnan ismersz eny- nyire mindent?! Az öreg vasutas intett a pincérnek: — Még egy vinót, tozse vöröset — aztán körülnézett —, neked elmondom, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem adod tovább. — Hogy képzeled?! — Szóval én már régi csiligás vagyok a vasútnál, még 1948-ban kezdtem Kecskemét Parasztfőiskola állomáson. Igyekeztem, kiemeltek, és felvittek Pestre a vezér- igazgatóságra, ott is meg voltak velem elégedve. 1950-ben vagy 51- ben már nem emlékszem pontosan, behívattak a minisztériumba. Mondja a nagyfőnök: Horváth elvtárs, te tisztába vagy vele, hogy déli határainkon ott lapul az imperializmus láncos kutyája, bármikor ránk támadhat, fel kell készülnünk, hogy méltó fogadtatásban részesítsük. Arra is gondolnunk kell, hogy a harcok áttevődhetnek jugoszláv területre is, előre meg kell szerveznünk a vasúti forgalom biztosítását, a kulcspozíciókba már most kijelöljük a megfelelő embereket, téged az a megtiszteltetés ért, hogy te leszel a zágrábi állomásfőnök! Nem bírtam ki közbeszólás nélkül. — De miért pont téged választottak ki? Jóska vállat vont. — A fene tudja, talán azért, mert Horváth a vezetéknevem, Zágráb pedig Horvátország fővárosa, de hadd folytassam. Szóval azt mondja a nagyfőnök: parancsolj, itt vannak a térképek leírások és a különféle segédanyagok — az egész ügy természetesen duplanullás, vagyis a legszigorúbban titkos! Ettől kezdve évekig Zágrábot tanultam, a várost és persze elsősorban a pályaudvart; akarod tudni, hány villanykörte ég az előcsarnokban? Ha a nagy csillárt is felgyújtják, akkor 416. Aztán szerencsére elmúltak a „láncos kutya” idők, visszaadtam a térképeket, segédanyagokat, lassan el is felejtettem az egészet. Már 1970-ben, a Nyugati pályaudvaron szolgáltam, egy jugoszláv vasutas vendég érkezett, és rám bízták a kalauzolását. Megyünk az üzemi épületben, meg akartam mutatni neki a termet, ahonnan a váltókat állítják, de ő csak legyintett. — Tudom, a harmadik ajtó balról. Még mindig ki van törve az ablak? — Honnan tudja? Járt már nálunk? — Még nem jártam, de azokban az átkozott 1950-es években én voltam kijelölve a Nyugati pályaudvar állomásfőnökének arra az esetre, ha elfoglalnánk Budapestet. összeállította: Rékasy Ildikó érezte csókjukat az arcán, de azt nem láthatta, hogy a még mindig fiatalos apja mereven áll az ágy fölött, alsó ajkát feszesre beszívja a fogak közé, és szeméből peregnek a könnyek, anyja pedig, akit zokogás rázott, feketeszegélyes fehér zsebkendővel itatgatja férje arcát. Ezeket a könnyeket anyja is most látta először. Próbált beszélgetni velük, sehogysem sikerült. Valahogy mindig a látás, a látvány felé fordultak az indázó mondatok; a szülők riadtan, ő re- ményfosztottan akadt el a csapdákban. Viszont folyvást a feleségét, a kisfiát tudakolta. Anyja csil- lapítgatta: minden rendben van, innét egyenesen hozzájuk utaznak, hogy ők is nyomban meglátogathassák. Noha iszonyú önmegtartóztatásba került, kérte, jöjjön az asszony egyedül, ne tegye ki a gyereket egy esetleges megrázkódtatásnak. Anyja sírva fogadkozott, apja már magára kényszerítette szokásos keménységét, és szék után nézett, amit az egyre megviseltebb asszonya alá tolhatott. Hosszúnak érezte a látogatást, el is szokott ennyi beszédtől. Világért sem merte volna szüleit elkülFábián László: Csattanások deni, magában azonban mégis azt kívánta, menjenek már, annál előbb találkozhatnak feleségével, és annál előbb találkozhat vele ő is. Dühös volt önmagára, hogy az imént határozottan megtiltotta fia idecipelését. Beleborzongott a gondolatba, hogy fogalmai újból a viszontlátás tartományába merészkedtek, honnét ezentúl semmit nem remélhetnek. Ez volt a legnehezebb: letiltani magát mindarról, ami csak akár szóban is érintkezik a látással. Szülei búcsúzkodtak. Most az arcok újbóli érintkezésénél megfigyelte, hogy apja bőre tökéletesen sima: megborotválkozott a látogatásra. Ettől egy kissé elérzékenyült, ugyanakkor mégiscsak örült a távozásuknak. Fogalma sem volt róla, hogyan múlik el majd az idő, amíg felesége nem érkezik. Szüleit rimánkodva kérlelte, közöljék vele tapintatosan a történteket. Jött az asszony, nem is várta, hogy ilyen sebesen. Másnap a reggeli vizit után kopogott be hangos cipősarkakon a kórterembe. Már a lábbelik hangjából, a léptek üteméből fölismerte. Fölkönyökölt az ágyban, fejét arra fordította, honnét a zaj érkezett. Amint az asz- szony fölismerte, odaviharzott hozzá, szinte rázuhant az ágyra, csókolgatta, a nevét mondogatta, és váltig ismételgette: „Ugye látsz? Ugye, engem látsz?” Nem tudott válaszolni, már csak amiatt sem, mivel az asszony szorosan tartotta, szinte egész súlyával a mellére nehezedett. De nemcsak emiatt remegett. A kérdés újra meg újra becsapódott a fülébe, a szívébe. Szinte valami ahhoz hasonló fájdalommal, amit akkor, a pisztolycsattanáskor érzett. Kezét önkéntelen mozdulattal kapta oda a szemek elárvult helyére. „A gyerek?” — motyogta. Képtelen volt pontosan megformálni a hangokat. Felesége eldarálta, hogy milyen aranyos, mi mindent tud már, mennyit beszélt neki az apjáról, és közben minduntalan azzal erősít- gette beszámolóját, hogy a közeli jövőre hivatkozott: „majd meglátod". Természetesen a megélhető élet hangos derűjével áradt belőle a szó, ő azonban nagyon is érzékeny volt új és immár végleges állapotára, zavarták a nyomatékosí- tó fordulatok. Hallgatta ezt a lendületes szöveget, azzal kísérletezett, hogy kiválogasson belőle valamit, amire emlékezhet, ha magára marad, valami személyének szóló ajándékra vágyott belőle, amit folyvást hiányolt, és csupán idegenkedést érzett; az viszont nem csillapította belső remegését. Az azonban végtelenül jólesett neki, amikor az asszony a keze után nyúlt, hálásan viszonozta szorítását, majd a szájához húzta, és megcsókolta ezt a vékonyka kézfejet. Hiányérzete ennek ellenére sem szűnt meg; makacsul várta azokat a szavakat, amiket ebben a helyzetben elképzelt magának. Apja jött érte, amikor az orvos végre beleegyezett távozásába a kórházból. Már jó ideje föl tudott kelni, kapott egy botot is, gyakorolhatta a közlekedést. Egyre inkább oldódott félelme az útjába kerülő tárgyaktól, mind biztosabban érzékelte csapdáikat. Többé az sem fordult vele elő, ami először amikor sikerült önállóan eljutnia a mosdóig. Akkor ugyanis — korábbi beidegződéseknek engedve — kitapogatta a villanykapcsolót, és fölkattintotta. Gyalázatosán érezte magát. Ez volt az igazi megrázkódtatás; többé nincs köze a világ egyik alapvető ellentétéhez. Közömbös, hogy éjszaka van-e, nappal-e. A kórteremben ezt mindig pontosan lehetett tudni, a nyüzsgés a világosságot, a mély csönd a sötétséget jelentette. Ahogy a mosdóból visszabotozott,' sietve ágyába bújt, magára húzta a takarót, eszeveszett nevetés fojtogatta, egyszerűen nem akart vé- geszakadni. Apja tapintatos volt, rábízta a készülődést, hagyta, szedelőzköd- jék maga. ö pedig büszkélkedett ügyességével, önállóságával; bizonyítani akarta, hogy igenis joga van visszatérni abba a másik világba, ahol-már régen elcsönde- sedtek a harcok, s az emberek — ha nem is úgy, mint ő — szintén az új élétet próbálják. ulajdonképpen értett mindent abból, hogy otthon anyja és a gyerek fogadta, nem volt szüksége magyarázkodásra, mentegetőzésekre, csupán azt vélte különösnek, hogy apja nem szólt semmiről a vonaton. Utólag rádöbbent, hallgatásából, zárkózottságából gyanakodhatott volna. Valójában fontolgatott és alakítgatott magában egyféle szöveget a felesége számára, amelyben nagylelkűen, igen, határozottan nagylelkűnek tekintette a gesztust, fölajánlja, ami most tényként várta otthonában. Egyelőre nem tudta eldönteni, szerencsés-e, hogy a gyerek neki maradt tartott az előtte halmozódó feladatoktól. Lelke egyik pókhálós zugában, azonban természetesen, mást képzelt el: az idill után vágyakozott, a caritas boldogságát tervezgette maguknak. Ez a zug azonban olyan mélyen rejlett, annyira befödte a pókháló, hogy a sejtelmek éppen csak töredékekben úsztak föl a fölszínig: különös fehér villanásokként érzékelte az üres szemgödrök mögött. Fiscr Petr (Csehszlovákia): Téli táj 'Ó o «W *N sO X 0> N s V c « X •*» 2 o S N ej O tD § 2 t! ^ O > X ^ *3 N o w> fi G >» fi tÖ «8 •*a a o ■« S ä a s I 2 S fi © 2 © 'C8 fi £ © «S & •o Cß o- X S g |1 u. «S is X
