Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
6 Mcmaegoon BjOfwep 1988. MÁRCIUS 12. Az Anschluss és előtörténete Történelmi memantó lé! évsiázad távlatából Fél évszázaddal ezelőtt a horogkereszt mindent elsötétítő árnyéka borult rá Ausztriára. 1938 márciusában a független Osztrák Köztársaság eltűnt Európa térképéről. Ez volt Hitler első jelentős területhódítása, amely újabb ösztönzést adott a Harmadik Birodalomnak a második világháború kirobbantásához. Az Anschluss, Ausztriának Németországihoz való csatolása nem maradhatott következmények nélküli hazánkra sem: Magyarország közvetlen szomszédja lett a hitlerista Németországnak. Ezáltal is erősödött a német nyomás; további bátorítást nyerhettek a hazai jobboldali és szélsőjobboldali irányzatok; Magyarország hamarosan a Wehrmacht felvonulási terepe lett, majd a megszállás következett. II vég kezdete Az Anschluss előtörténete; az első Osztrák Köztársaság viharos históriája. A kezdet szinte már magában hordozta a véget. Amikor a Habsburg-monarchia romjain 1918 november 11-én kikiáltották a köztársaságot, és a parlament épületére felvonták az új piros-fehér-piros zászlót, a tüntetések és ellentüntetések véres csatába torkolltak, két halott és számos sebesült maradt a bécsi Ring kövezetén. A politikai harcok folytatódtak, az első választásokon a szociáldemokraták szerezték a legtöbb szavazatot,, de már 1920-tól jobbratölódás következett, a keresztény-szocialisták kormányoztak a parasztszövet- sé»gel, és a nagynémet eszméket hirdető néppártiakkal. Állandósult a feszültség, amelyet csak fokoztak a gazdasági nehézségek, a nagy világválság évei. Az összetűzések során megszólalnak a fegyverek is. Ezekben a zavaros és ellentmondásos években sok osztrák politikus életképtelennek tartotta a független Ausztriát, és a Németországgal való egyesülés mellett szállt síkra. Még a szociáldemokrata táborban is voltak hívei ennek az irányzatnak, természetesen akkor még nem egy náci-Németország- ról volt szó. Az Anschluss gondolata és követelése különösen erőssé vált a szerveződő osztrák nemzeti szocialisták között. Hitler Mein Kampfjára hivatkoztak, amely arra a következtetésre jutott, hogy „Ausztriának vissza kell térnie a nagy német anyaországhoz”. Kritikus időszakot jelent Ausztria életében 1933—34, miután Hitler megragadta a hatalmat Németországban. Az osztrák jobboldalon belül éles vetélkedés kezdődik. A nemzeti szocialisták egy államcsíny gondolatát sem vetik el, hogy erőszakkal kormányra, jussanak, és számítanak német elvbarátaik segítségére. Az új kancellár, Engelbert Doll- fuss, akit kis termete miatt gúnyosan „Máid mette m i eh nek” emlegetnek, rokonszenvezik a fasizmussal, de nem akarja feladni az osztrák függetlenséget. Kialakul az a sajátos politikai vonal, amelyet ausztrofasizmusnak neveznek. Dollfuss elsősorban Rómára, Mussolinire kacsint, bíziik abban, hogy az olaszok sem érdekeltek Németország határainak kiterjesztésében, túlzott megerősödésében. Kancellárgyilkosság Miközben a Dollfuss-kor- mányt elsősorban az osztrák nácik szervezkedése fenyegeti, a kancellár a munkás- mozgalomra sújt le. 1934 január-februárja tragikus eseményeket hoz: a Heimwehr osztagai rátámadnak a szociáldemokrata párthelyiséötven évvel ezelőtt Bécsben Adolf Hitler elégedetten szemléli csapatai parádéját. gekre, a bécsi munkás-lakótelepekre, s amikor azok védekeznek, mozgósítják a hadsereget is. Háromnapos véres, kegyetlen és egyenlőtlen harcban felszámolják az ellenállást, a szociáldemokrata pártot betiltják. A nácik ugrásra készen várakoznak, s 1934 júliusában pucs- csot kísérelnek meg. Az osztrák hadsereg egyenruhájába öltözött összeáküvők — mint később kiderült, a biztonsága szervek tudomásával — betörtek a kancellári irodába, s egy Planetta nevű náci közvetlen közelről agyonlövi a kormányfőt. Dollfuss saját politikájának áldozata lett... A puccs akkor még nem eredményes: Schuschnigg igazságügyminiszter, s a kormány több tagja végülis magához ragadja a kezdeményezést, kivezényli a kormányhű csapatokat. Mussolini mozgósítással figyelmezteti Hitlert, hogy ne menjen túl meszi re, London és Párizs ugyancsak nemtetszését fejezi ki. De ami akkor elmaradt, nem egészen négy év múlva végbement. A német nyomás állandó volt, a nácik mind nyíltabban szervezkedtek Ausztriában, és Schuschnigg, 1938 elején, az utolsó aduhoz nyúlt: népszavazást akart meghirdetni. Bízott abban, hogy az osztrákok többsége elutasítja majd az Anschluss-t. Csakhogy ebben az időben már más volt a nemzetközi politikai klíma. Mussolini beadta derekát, és nem emelt kifogást Hitler elképzelései ellen. A nyugati hatalmak azt gondolták, hogy Ausztria feláldozásával kielégítik Hitler étvágyát, s nem tettek semmit az An- schluss-szal szemben. Hitler ultimátumára Sohusohnigg visszavonta a népszavazást, kinevezte belügyminiszterré 9eyss-Inquart-ot, az osztrák nemzeti szocialisták vezetőjét, március 12-én pedig a német hadsereg átlépte az osztrák határt. (Nem volt ellenállás, de egyébként pontosan kidolgozták a Fali Otto-t, Ausztria erőszakkal történő lerohanásának tervét is). A népszavazást megtartották, de április 10-én, négy héttel azután, hogy az Anschluss ténylegesen megtörtént. Addigra Himmler személyes irányításával már 70 ezer embert tartóztattak le. megkezdődött a fajüldözés, minden elképzelhetőt túlhaladott a fasiszta propaganda. A számszerű eredmény nem lehetett kétséges. önvizsgálatra serkentő kerek évforduló A hét esztendőn át tartó náci uralom mérlege Ausztriában 380 ezer halott, óriási anyagi veszteség. De még 1945 tavasza sem hozhatott végleges rendezést, mert a háború után Ausztria a négy nagyhatalom megszállása alá került, ez volt a híres „négyen egy dzsipben” korszak, a bécsi vegyes járőrökre utalva. Csak a hidegháború visszaszorulásával, a nemzetközi viszonyok javulásával írhatták alá 1955 május 15- én az osztrák államszerződést. (Mivel Ausztria nem volt hadviselő fél, békeszerződés helyett önálló államiságának helyreállításáról intézkedtek) . Egyúttal Ausztria örök semlegességget vállalt és a jövőre vonatkozólag eleve kizárt minden Anschluss-tervet. Szomszédunk ebben az elmúlt 33 esztendőben fontos és pozitív szerepet töltött be a világ és Európa életében, példamutatóan alakultak a magyar—osztrák kapcsolatok is. Ugyanakkor ez nem Volt mindenki kedvére: vannak, akik ki akarják kezdeni a semlegességet, s a feszültebb időszakokban „hideg Anschluss”-t emlegettek, az osztrák gazdaság olyan mérvű kötését, az NSZK- hoz, amely nem adna más lehetőséget. De a kerek évforduló — amint ez nem ritka Közép-Európában — a múlttal kapcsolatos önvizsgálatra is serkentett, főként az Anschlussal majd a háborús részvétellel összefüggő osztrák felelősség kérdésében. (Mindez az államelnök személyét sem hagyhatta számításon kívül, a Wald- heim-ügy ismert fordulatai kapcsán). Nem meglepő tehát, ha a múltról szólva manapság a jelen adja a témát Ausztriában. Az utolsó pillanatig változott az ünnepségek rendje, s lehetséges, hogy végül két megemlékezést tartanak, ezzel is a vélemények megoszlását jelezve. Mennyi és milyen emlékezés lesz, az természetesen osztrák szomszédaink dolga. Ám remélhetőleg mindenütt az egyetlen történelmileg lehetséges és helyes következtetést vonják majd le. Réti Ervin Ha igazak a párizsi politikai suttogások, néhány napon beiül ki kell derülnie, hogy ki lesz az április 24-én és május 8-án esedékes francia elnökválasztások harmadik nagy jelöltje. Fura és különös helyzet; ez a bizonyos harmadik nagy valószínűséggel a következő hét esztendőben az államfő lehet, és mostanáig mégis bizonytalan a személye. Éppen a szocialisták kiszemeltje hiányzik. Az elnök felelőssége A rejtély valójában nem olyan titokzatos, mint amilyennek látszik. Senki sem fog meglepődni, ha Mitterrand előáll, és bejelenti indulását. Sőt, az ellenkezője volna szenzáció. Ha pedig így van, miért halogatja szinte az utolsó pillanatig a színvallását, miért feszíti a pattanásig az idegeket? A magatartásnak taktikai oka van. Mitterrand május 20-ig hivatalosan köztársasági elnök. Ez a' rang méltóságot, előnyt biztosít a számára ve- télytársaival szemben, ha viszont máris csatasorba lépne, ugyanolyan küzdővé válnék akárcsak konzervatív ellenfelei. Ameddig lehet őrzi tehát a kiváltságait. Ez a harcmodor a valóságban vissza is üthet. Bárhogyan alakuljanak is a közeli hetekben a közvélemény- kutatási számoszlopok, Mit- terrand-nak indulnia kell, mert ha más képviselné a választók előtt a szocialista színeket, hatalmas hátránynyal indulna. Nincs immár idő „fölépíteni” egyéb politikust, biztos vereség esély- lyel vágna neki a küzdelemnek. Ez pedig a Szocialista Pártot legalább hét évre megfosztaná a hatalom gyakorlásától. A felelősséget a mai elnök nem vállalhatja magára.. Valószínűleg nem is kell neki, mert csaknem minden előrejelzés őt tekinti a választások várható győztesének. A szavazási rendszer kétfordulós. Az első menetben csaknem tucatnyi vetélkedőre számítanak, akik között ott lesz két kommunista színekben föllépő is: André Lajoinie, a párt hivatalos jelöltje és Pierre Ju- quin, akit egységbontó törekvésekkel vádolva kizártak az FKP-ból. Ez a megosztás egyéb okokon kívül is valószínűleg a minimálisra csökkenti mindkettőjük lehetőségeit, tíz százalékon alul maradnak. De ugyanígy jár a többi jelölt is, hiszen a szabályok szerint a második fordulóban csak ketten mérkőzhetnek meg. Közülük kerül ki az új — vagy a régi — államfő. Az egyik bizonyosan Mitterrand lesz, a jobboldal vetélkedője teljesen bizonytalan, ök ketten vívnak párharcot. Kormányfők párharca A konzervatív táborból elsőként Chirac miniszterelnök jelentkezett, a magát gaulle-istának valló PRP pártalakulat színeiben. Kezdetben eléggé nagy volt a hátránya, mert kéteszten- dős kormányfői tevékenysége kevés igazi sikert mutathat föl. Kéthónapos választási hadjárata alatt Chirac- nak azonban sokat sikerült ledolgoznia a hátrányából, és kilátása lehet rá, ő szerez majd jogot megvívni Mitter- rand-nal a második menetben. De nem sok választja el ettől a másik jobboldali politikust, Raymond Barre egykori kormányfőt sem, aki öt éven át volt az egykori elnök, Giscard d'Estaing munkatársa. ö keserves, hosszú munkával, a konzervatív koalíció másik nagy pártját, az , UDF-et sorakoztatta föl maga mögé. Ha a két konzervatív jelölt eddig meghirdetett programját összehasonlítjuk, nem nagy különbséget fedezhetünk föl közöttük. A közvéleménykutatások legfrissebb kimutatásai szerint csupán néhány százalék választja el őket egymástól, csak az utolsó pillanatban dőlhet el, melyikük kap közülük jogot arra, hogy a második fordulóban Mitter- rand-nal megmérkőzzék. Ilyen körülmények között az április 24-i első menetnek az a nagy tétje, hogy Chirac vagy Barre vérzik el, az ő párharcukat kíséri a legnagyobb figyelem. Taktikák és esélyek Voltaképpen maga Mitterrand is erre játszik. Két jobboldali ellenfele — véli ő — kölcsönösen egymást gyöngíti, és ha azt állítja is, hogy becsület egyezséget kötött, nem osztja meg a jobboldal egységét, Chiracnak és Barre-nak más választása nincs, mint a másikat bírálni, támadni. Csakhogy ez a taktika önmagában kevés Mitterrand-nak az üdvösséghez. Éppen késői harcbaszál- lása nem ad neki lehetőséget részletes programja meghirdetéséhez, és kérdés, elég-e csupán a nagyobb társadalmi egyenlőséget hirdetni. Mert a részletek még nem ismertek, és mind jobban hangot kap az a vélemény, az alapelveket tekintve Mitterrand sem képvisel lényegesen más célokat, mint két ellenfele. A Szocialista Párt fölvizező- dött, sokan már az amerikai Demokrata Párthoz* hasonlítják, baloldali jellegének javarészét elveszítette. Ez egyúttal kétségeket ébreszt Mitterrand győzelmének bizonyosságát illetően is. Pillanatnyilag ő látszik a nagy esélyesnek, de a közhangulat akár az utolsó pillanatban is megfordulhat, ellenfelei a hátrányukat ledolgozhatják a közelgő két hónapban. Ez a bizonytalanság teszi igazi, mondhatni vérbeli küzdelemmé az elnökválasztási hadjáratot, amelynek az eredménye az utolsó pillanatig kétséges. Várkonyi Tibor Az elnök harcmodora vissza is üthet Összeállította: Zsoldos György TIBET Tüntetők csaptak össze rendőrökkel. Nincs nap, hogy ne érkezne ilyen tartalmú hír a világ valamely sarkából. Most azonban „a világ tetejéről” (átlagos magassága mintegy 4 ezer méter), a rejtelmes Tibetből érkezett, úgyhogy misztikus fényben dereng föl az esemény. Moinlan Quenmo nevű kilencnapos buddhista ünnep utolsó napján (március 5-ikén) zavargás tört ki Lhászá- ban, miután tibeti lámák egy csoportja kővel dobálni kezdte a kínai televízió forgatócsoportját. Szeparatista jelszavak is röpködtek; egyre több hívő csatlakozott a rendbontókhoz. A zavargás majdnem egy napig eltartott; egy tüntető meghalt, huszonnyolc rendőrt kórházba szállítottak. A tüntetésen, amelynek során egy rendőrkapitányságot is felgyújtottak, legföljebb kétezer ember vett részt. Március 7-ére, hétfőre visszatért az élet a megszokott kerékvágásba a tibeti fővárosban. Az incidenssel egy időben indult, hivatalos látogatásra az Egyesült Államokba Vu Hszüe-csien kínai külügyminiszter. Az események jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha egv pillantást vetünk Tibet rég- és közelmúltjára. Több mint ezerévi meg-megújuló hadakozás után a 18. század elején a Csingdinasztia egész Tibetet beolvasztotta Kínába. (Az volt a célja, hogy ellenőrzése alá vonja a dalai lámát, aki nemcsak a tibetiek, hanem a Pekinget fenyegető buddhista mongolok körében is túlságos befolyásra tett szert.) A császárság 1911-ben bekövetkezett bukásával megrendült a központi hatalom, s a dalai 1913-ban függetlenné nyilvánította Tibetet. A teokratikus uralom — amelynek a viszonylagos stabilitás és az ínség volt a két fő jellemzője — azzal ért véget, hogy a Kínai Népköz- társaság — helyreállítva a több évszázados status quót — tényleges joghatóságát is kiterjesztette Tibetre. A kulturális forradalom évtizedében (1966— 1976) — akárcsak az ország többi részén — Tibetben is súlyos atrocitások voltak, a templomok nagy részét lerombolták a vörös gárdisták. Ezzel elérkeztünk a mostani lázongások gyökeréhez. A korábbi elnyomottak — közülük is a szélsőségesek — épp azon a kormányzaton igyekeznek bosszút állni, amelyik szabadságjogokat adott nekik. 1980-ban, Hu Pao-pang akkor pártfőtitkár tibeti szemleútja nyomán jelentősen megnőtt az országrésznek szánt központi támogatás. 1984-ben bejelentették, hogy helyreállítják a templomokat, s Tibetet megnyitják az idegen- forgalom előtt. Immár minden Tibetben működő hivatalnoknak törvényes kötelessége ismerni a tibeti nyelvet. A lámák fizetése magasabb az átlagos kínai munkás kereseténél: évi 1400 jüan. A tartományban az év 365 napja közül több mint 360-ban teljes a nyugalom. Holdújévkor — február közepén —, amely alkalomból az ország legkülönbözőbb részeiből sereglettek Lhászá- ba buddhista hívők, önfeledt népünnepély volt Tibetben. A Moinlan Quenmo ünnepen is csak az utolsó órákban vegyült üröm az örömbe. Legutóbb tavaly október elsején, a Kínai Népköztársaság nemzeti ünnepe alkalmából volt lázongás Tibetben. A szélsőséges kisebbséget az 1959 óta Indiában élő dalai láma és az egyesült államokbeli „tibeti lobby” tartja a kezében. Tavaly a dalai, Idén pedig Vu amerikai látogatásához időzítette az incidenseket az „agytröszt”. Még a Kínával nem épD felhőtlen viszonyban lévő új-delhi kormány is felszólította dalait: tartózkodjon a politikai uszítástól mert ez összeegyeztethetetlen a meneküld státusával. Nyilvánvaló, hogy a KNK-nak amely politikájának tengelyévé tette az „egy ország — két rendszer” elvet — s’aiát jól felfogott érdeke is a tibeti autonómia. az ottani szabadságjogok komolyan vétele. Ellenkező esetben értel- meltenül rontaná saját hosszú távú politikájának a hitelét. Farkas Géza Franciaország
