Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. MÁRCIUS 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Fokmérő a látogatottság A pincegaléria sikere A törökszentmiklósi vá­rosi művelődési központ pincéjében 1983 decemberé­ben nyílt meg a nagyközön­ség előtt az a galéria, amely mintegy száz négyzetméte­ren ad ihelyet képzőművé­szeti alkotásoknak. A pin- cegaléria kialakítására töb­bek között az is ösztönözte a művelődési központ veze­tőit, hogy korábban a pó- ddumteremben rendezett kiállításokat nem egyszer — ünnepségek és egyéb ren­dezvények alkalmával — le kellett bontani hosszabb- rövidebb időre, s ilyenkor zokon vették a művészek, hogy alkotásaik a folyosóra kerültek — felügyelet nél­kül. (A mostani pincegalé­riában viszont nyitvatartá­si időben teremőr vigyáz a műalkotásokra.) — Galériánkban évente nyolc-tíz képzőművészeti jellegű tárlatnak adunk he­lyet — mondja Sülye Ká- rolyné, a művelődési köz­pont igazgatója. E kiállítá­sok egyre fontosabb szere­pet játszanak városunk kul­turális életében. Különö­sen közkedveltek a népmű­vészeti tárgyú bemutatók, rendkívül sok látogatót von­zanak. Az elmúlt években — hogy csak néhány példát említsek — Szolnok megye népművészetével ismerked­hetett meg a közönség, ugyanakkor ízelítőt nyújtott népművészeti kincseiből a német, a délszláv és a ro­mán nemzetiségiek egy ré­sze is. A város 1975-ben hirdet­te meg az Alföldi tájak, em­berek című fotópályázatot, amelyet tavaly október 24- én, Törökszentmiklós felsza­badulásának 43. évforduló­ján hetedízben rendeztek meg. Az immáron hagyo­mányosnak mondható pá­lyázaton ezúttal is sok fo­tós vett részt. A tárlaton mintegy száz képet mutat­tak be, melyek közül a legjobb ötöt Pató Róza tö­rökszentmiklósi szárma­zású szobrász által készített plakettel jutalmaztak, s emellett még különdíjasat is kiosztottak az alkotók kö­zött. A dolog érdekessége, hogy a díjnyertes anyagok a városi művelődési központ tulajdonában maradnak. (A tervek szerint egyébként jö­vőre a pályázatot fotótá­borral kötik majd össze.) A pincegaléria képzőmű­vészeti kiállításai igencsak változatosak; minden képző- művészeti ág bemutatására törekszik. — Sok-sok neves művész alkotásait megismerhette a város közönsége. Felsorol­ni is nehéz, hogy ki fordult meg nálunk az utóbbi né­hány évben. A teljesség igé­nye nélkül egy-két név: Fazekas Magdolna, Bács­kai Bertalan, Bálványos Hu­ba, Pató Róza, Györfi Sándor és külön szeretném megem­líteni Kada István török­szentmiklósi naiv festő ne­vét, aki mielőtt elhunyt volna, szülőhelyének ado­mányozott életművéből 34 festményt. A képek egyelőre raktáron várnak sorsukra. A pincegaléria a képző- művészeti kiállításokon túl megteremtette a lehetőséget a város intézményeinek, vállalatainak a bemutatko­zásra. A „Bemutatkozik...” sorozat más színnel gazda­gította és gazdagítja a jövő­ben is a tárlatok megszo­kott jellegét. A vendég­könyvek tanúsága szerint a rendezvényekre, amelyek ál­talában egytől három hétig várják a képzőművészetek barátait, többnyire ezer fö­lötti látogató kíváncsi, de egyáltalán nem ritka a két­ezres bejegyzés sem. A pin­cegaléria tehát, úgy tűnik, beváltotta a hozzá fűzött re­ményeket, hiszen a kiállítá­sok sikerének végső soron egyik fokmérője a magas látogatói létszám. J. J. „Fedettpályás csoport — távlinómetszés” II Piros iskolában újabb világcsúcs rab 120x80 centiméteres nagyságú színes linómetsze­tet kapnak. Az úgynevezett négydúcos technikai eljá­rást, amellyel egyébként 16 színt tudnak előállítani, Ágotha Margit neves linó­metszőtől tanulták a gyere­kek. A nem mindennapi munka hallatán bizonyára sokfelé felkapják fejüket az embe­lottam, hogy sok helyen 2— 300 forint értékű rajzeszközt kell megvennie a szülőnek egy évben. Ez bizony nem kevés péz. Mi a közös eszkö­zök használata és az ésszerű takarékoskodás mellett tör­tünk lándzsát. A gyerekek megkedvelték a linómetszést. A nyolcadik osztályosok közül Kremzer Rita például sokkal jobban szeret vésni, mint festeni. A vésés aprólékos, nagy figyelmet igényel rek, de Szávai István még­sem ezt tartja fontosnak: — Nem lenne szabad, hogy érdeklődést keltsen a mun­kánk, természetesnek kelle­ne lennie, hiszen például Japánban egy évben 30 fa­metszetet készítenek a diá­kok — minden szenzáció nélkül —, míg nálunk jó, ha egyet. Sok esetben a pénz akadályozza az iskolák rajzszaköreit, s egyáltalán a rajzórákat az alkotó munká­ban. Mi év elején minden gyerektől 40 forintot sze­dünk össze, ebből vesszük meg az ecseteket, a véső­készletet. A filctollainkat a gyártól kapott festékkel új- ratöltjük, a Szolnoki Papír­gyár ingyen ad papirt, a nyomda pedig festéket. Hal­Fotó: H. L. Csendes Mónika azt kedveli a metszésben, hogy minden­ki a saját ötleteit viheti be­le a képekbe, Szilágyi Pat­ricia azért találja érdekes­nek a vésést, mert a kész nyomatokat akár haza is lehet vinni. Varga Éva pe­dig úgy vallót, hogy ő és a szülei is örülnének annak, ha a nyolcadik osztály után nem hagyná abba a linómet­szést. A Kiss Anna verseire ké­szült metszeteket — az elő­zetes elképzelések szerint — a karcagi egészségügyi gyer­mekotthonban, illetve a pé­csi szemklinika épülő új szárnyában helyeznék el. Lapunk hasábjain az el­múlt év nyarán adtunk hírt arról, hogy a szolnoki Mün- nich Ferenc Üti Általános Iskola linómetsző szakköre (és az intézmény szinte va­lamennyi tanulója képekben jelenítette meg a finn hősi eposz, a Kalevala fejezeteit. A maga nemében kétségkívül világcsúcsnak számító 27 méteres alkotás azóta már Finnországba is eljutott. Az idén a Piros iskola emlitett szakköre Szávai István pedagó­gus vezetésével újabb nagy mun­kába vágta fej­széjét, illetve esernyődrótok­ból készült met­szőkését; most Kiss Anna költő­nő összes gyer­mekversét dol­gozzák fel ké­pekben. Hogy miért éppen Kiss Annára esett a választásuk ? Nos, mint mondják, a költőnő egészen különleges világot teremtett művei­vel, s ez magával ragadta őket; egyszerűen köte­lességüknek érez­ték, hogy megraj­zolják. A munkák már elkezdődtek, s a gyerekek szépen haladnak a met­széssel, ám az aprólékos mű­veletek oly sok időt vesznek [igénybe, hogy valószínűleg csak őszre készül el az utol­só kép. Hogy érzékeltessük a munka horderejét, álljon itt néhány adat: a gyerekek összesen 160 méter —mint­egy 3 mázsa súlyú — linóle­umot használnak fel. (ösz- szehasonlításul: a Kalevalá­hoz mindössze 9 métert). A gyerekek az első fázisban feketében kimetszik az áb­rákat, majd utána újabb vé­sésekkel kék, sárga és piros nyomatot készítenek. Ilyen­ből 400 áll majd rendelke­zésre. Az azonos témájú il­lusztrációkat ezek után ösz­szemontírozzák, s így 25 da­Shakespeare: III. Richard KOSZTOLÁNYI azt írja róla: ő a rossz em­ber. Fodor Tamás szerint: a világ legrosszabb embere. És talán a legbonyolultabb is; maga az ördög, emberbőrbe bújt szörnyeteg. Eljátszani mindenkor mérhetetlen kihí­vás, kivételes erő, sok tehet­ség kelletik hozzá. Mégis ér­te mert nyúlni a színház, mert úgy vélte: van valaki, aki ezt a bonyolultan nehéz feladatot is kitűnően meg tudja oldani; aki a világ legrosszabb emberét is hite­lesen és szépen meg tudja formálni. A rossz embert, aki mellesleg igen jó színész. A „véres vadkan", a „nagy rakás idomtalanság”, a „sán­ta torzszülött”, a „púpos va­rangy” — ahogy Shakespea­re jellemzi — zseniális játé­kos, képes elfogadtatni min­den cselekvését, álszent cse­lekedetét — ármánnyal, fur- fanggal, ha kell, durva erő­szakkal egy egész királyi udvart képes markában tar­tani. Roppant önimádatában nem ismer határokat, s kö­nyörtelenül eltakarít min­denkit, aki trónhoz vezető útjában előtte áll, mert ez a rossz ember a hatalom meg­szállottja, sőt őrültje, min­den idegszálával a koronára pályázik, a trónra törekszik, ez minden tettének mozgató­rugója. E bonyolult fi­gura megformálá­sa Kézdy György­nek való feladat, aki ismeri mester­ségének minden csínját-bínját, érett, nagy mű­vész lett az utób­bi időben. A szín­ház legfrissebb vállalkozásában tehát mindenek­előtt egy nagysze­rű szerep és egy kitűnő művész egymásra találá­sát üdvözölhet­jük. De hót miről is van szó? A lényeg már az előadás első pillanataiban kimondatik, ma­ga Gloster herce­ge, a későbbi Richard közli ve­lünk : „Kit megfosztottak minden szép aránytól, S a természet becsapott terme­temmel... És mivel nem játszhatom a szerelmest, Hogy eltöltsem e csevegő időt — Ügy döntöttem, hogy gazember leszek”. Amit te­hát az ezt követő mintegy három órában látunk, az egy megátalkodott, eltökélt, mindenre elszánt gazember ravaszul kitervelt gonosztet­teinek sora. Egy gazemberé, aki ezúttal külsejében nem is annyira torz és riasztó — otromba púpja nincsen, csu­pán nehézkesen biceg — mint inkább a lelkében, amely undorító. Mert ez a gonosz ember álnak módon küldi börtönbe „ellenfele­it”, miközben őket barátai­nak becézi. Fizetett gyilko­sokkal öleti meg rokonát, Clarence herceget; már-már képtelenség, amit olykor művel. Férjének holtteste mellett kéri nejéül a gyászo­ló hitvest, akinek mellesleg az urát ő ölette meg, ócska csellel, férfiúi erőszakkal „hódítva meg” az özvegyet. Még támogató hívét a trón megszerzésében, Buckin­gham herceget is hidegvér­rel küldi vérpadra, amikor az csak egyetlen pillanatra is meginog egy véres tervé­nek igenlésében. A tőle tar­tózkodó londoni polgárok rokonszenvét pedig álszent nyájaskodással szerzi meg magának, képmutató farize­us módjára. Még anyja sza­vának se engedelmez, ki vi­lágra hozta őt — vesztére — hisz miatta anyjának nem öröme csak fájdalma van életében. Hogy férhet meg ennyi aljasság és gonoszság egy emberben! Aki szinte börtönné változtatja maga körül az egész világot, még­hozzá úgy, hogy az elköve­tett bűnökről szólni sem sza­bad, hisz aki ezt merészel­né, életével játszana. Ahogy ez a színen előbukkanó ír­nok szájából el is hangzik, megfogalmazván egyben a végső igazságot, az előadás üzenetét is: ocsmány világ ez. Ezért pusztul el, mert ilyen bűnökről ráadásul hall­gatni kell. Talán nem vélet­len, hogy az írnok szerepé­ben magát a rendezőt hall­juk, aki nyílt színre lépésé­vel rendezői szándékát ily- módon is erősíteni kívánja. Nem holmi divatos szán­dék ez, Fodor nem igyekszik erőszakosan aktualizálni, időszerűsíteni Shakespeare III. Richard-ját. De moder­nizálni sem akarja olyanfor­mán, hogy kortalanná, időt­lenné váljék a játék, jóllehet a lényegre törő stilizálás egyáltalán nem idegen tőle. A szín például egyetlen ha­talmas díszlet, többszintes, a színpad egész terét átfogó, vasból épített lépcsősor, mely egyáltalán nem emlé­keztet a hajdani London képére, viszont fémes zajá­val, rácsozataival nagyon is utal az adott történelmi idő goromba hangulatára, bör­tönvilág ez, sugallja. Ugyan­akkor kitűnően alkalmas a sok helyszínes játék működ­tetésére, látványossága pe­dig növeli az előadás vizuá­lis élményét. (A díszleteket Antal Csaba tervezte). Sha­kespeare Angliája ez — erre vallanak a finoman leegy­szerűsített korhű jelmezek, s az egyéb kellékek. Mégis, amikor a békét hozó Richmond katonái a véres- kezű királyt megölik, a gyil­kost utoléri végzete, s az előadás végeztével a vasfüg­göny leereszkedik: végtelen szorongás üli meg a lelkün­ket; mert azt érezhetjük, a véres és undorító szörnyete­get ugyan a testvérháborúk­kal terhes, vérzivataros Ang­lia termelte ki, amikor a ködös Albionban még kö­zépkori barbárság uralko­dott, de hozzá hasonló más­hol, más időben is bizony megteremhet, mert sajnos a szörnyeteg ott lakik az em­berben. S hogy ez valóságos él­ményükké válhat — ebben rejlik Fodor Tamás rende­zői korszerűsége, mely egy­általán nem formai, hanem belső lényegi, azaz tartalmi. Rendkívül pontos, gondos munkával emberközelbe hozni, hitelesíteni a szörnyű­ségek emberi lehetőségét, feltárván egy szörnyű Vi­lág legmélyebb tartalmait — ez itt a fő. Megjegyezni kí­vánom ugyanakkor, hogy a címszerep csodálatra méltó, ragyogó kidolgozottsága mellett — amiben természe­tesen nagy-nagy az érdeme a Riehardot bravúrosan alakí­tó Kézdy Györgynek, aki művészi elevenséggel for­málja meg mindvégig ezt a szömyalakot, nagy erővel rö­pítve félelmetes magassá­gokba a figurát— ugyanak­kor a környezet, az udvar alakjainak rajzában már nem mindig érvényesül a „lélekmérnöki” rendezői pontosság. S némileg nehéz­kesnek tűnik a befejező, mozgalmas csatajelenet is, jóllehet „lőporfüstben” nincs hiány, kiválóan működnek a ködfúvó masinák. Érdekes­ségként még egy ló is szere- pal^ egy derék négylábú há­tán érkezik a színre az immá­ron királlyá koronázott Ri­chard Így már valóban ma­gas lóról beszélhet alattvaló­lóival. A metafora valóságos képpé vált. Ez a megoldás azonban mégis valahogy ide­gen a játék szellemének egészétől. Trónszék helyett lóra ültetni a királyt: ötlet­nek érdekes, ám ha különö­sebb jelentősége nincs, csak dekoráció az előadás falán. Mégis: varázsa van az előadásnak, ha nem is köny- nyű varázsa és nem is min­den mozzanatában egyenle­tes erejű varázsa. Ismétlem, elsősorban a címszerepet ala­kító Kézdy György a hihe­tetlent is hihetővé varázsló játékának. Richardja kivé­telesen szép színházi tett, a színészi mesterség erejébe vetett fanatikus hit és erő munkál benne, Kézdy játé­kában ráadásul van valami frivol elegancia is, de ugyanakkor a pusztulásra ítélt ember szomorú nyugta­lansága is ott bújkál benne, aki bár minden energiájá­val üdvösnek hitt célja felé tör, de valahogy érzi a be­teljesülés lehetetlenségét, összetett, bonyolult figurát teremt, ahogy kívántatik és kelletik. Mellette kiemelném Meszléry Judit erőteljesen megformált Margitját, sú­lyos átkai, melyeket Gloster fejére szór, szinte az égig csapnak; sistereg, fortyog, majd kitör, akár a tűzhányó. A fenséges és a közönséges egyaránt ott van benne, de sűrűsödik indulataiban ko­rának minden feszültsége, sőt az is, hogy egy a hata­lomért vívandó harcban ma­ga is megmutatná tigriskör­meit. Bajcsay Mária érzé­kenyebb Erzsébetjét is meg­jegyezhetjük magunknak, akiben szenvedély és mél­tóság vívja rendületlen har­cát; vonzó, szép asszony, még hiúsága is díszíti, de gyötrelmesen vergődik maga is a Richard teremtette po­kolban. Hangsúlyossá válik az előadásban Gloster anyja is, mert Koós Olga játéká­nak — ő formálja meg — igazi súlya van. Nemes anyagból van gyúrva ez az idős asszony. Mély hallgatásai, csendes tűnődése, majd indulatos kifakadásai jól érzékeltetik azt a fájdalmat, amit ször­nyeteggé lett fia miatt érez az őt világrahozó édesanya — már-már eljutván a mar- dosó bűntudatig. Helyey László Buckingham hercege is megragadhat az emlékeze­tünkben; finom eszközökkel állítja elénk azt az embert, akit törvényszerűen éri utol a sorsa, mert nem meggyő­ződésből, pusztán számító érdekből vállalja mások szolgálatát. Szép tiszta be­széde külön is feltűnik. Czi- bulás Péternek is van egy megrendítően szép pillanata: Clarence halál előtti utolsó számvetése — élettel, sorssal, amelyben mélyen feltárul az emberi lélek. Sztárek Andrea Lady Annaként ezúttal hal­vány és színtelen, csak a gyász „lobog” benne. Egyéb szerepekben Kátay Endrét (Hastings), Derzsi Jánost (Lord Stanley), Kocsó Gá­bort (a bíboros érsek; meg­jegyzendő: öltözéke úgy fest, mint egy mai esperesé, ki tudja, miért), Szerémi Zol­tánt (Richmond grófja) lát­hatjuk. Mucsi Zoltán és Tóth József két bérgyilkos figuráját teszik karakterisz­tikussá. Sorolnom kellene tovább a közreműködő szí­nészeket, de a felsorolás ta­lán méltatlan is lenne már. Elégedjünk meg annyival: ki-ki tehetsége szerint teszi a dolgát engedelmeskedvén a rendezői szándékoknak. MÉG MŰSORON a Zsávago, s máris újabb, rendkívüli erőpróbát jelentő feladat megoldásával rukkolt ki a színház, ami kétségtele­nül nagyratörő szándékokra vall; s tanúsítja; színházunk még ebben a pénzszűkös, válságos időkben is komo­lyan veszi művészi hivatá­sát — s rendületlen bízik közönségének igényességé­ben. Valkó Mihály A címszerepben Kézdy György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents