Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

8

Irodalom» művészet

gy tizenhárom éves, kényeztetett leánygyermeknek, ugye nincs engedélye beleugatni abba, amit szülei vele tesznek. Szövegelni pofázhat persze, mert egyetlen gyerek, de jobban jár, ha kussol, a csöndes megfigyelésekre korlátozódik.

Mikor apám, Barna és Zsuzska anyám be akarták ültetni meggondolatlanul vásárolt kis telküket dísznövénnyel, például meg se nyikkantam. Csepűhajú barátommal, Kakuszi Jakabbal és velem egy napon született Kitty barátnőmmel bepréselődtem kis családi Fiatunkba. Nekiindultunk valahová a nagy magyar hajnalban, hogy díszgazokkal díszítsük valódi gazos földkupacainkat.

A kikerülhetetlen előzményekhez tartozik még, hogy előrelátó Barna apám, úgy is, mint Druget bátyó és irodalmi rovatszerkesztő, a szerkesztőségi olcsójános-akció keretében hipp-hopp, egy iratszekrényre tett szert.

A csomagtartóra erősítette.

— Mit akarsz a szekrénnyel. Barna? — érdeklődött felesége, Zsuzsánna, mikor a pocsék alkotmányt meglátta kapunk előbb im- bolyogni.

— Praktikus — mondta a mi gyakorlatias Barnánk.

— Hol van az megírva, hogy a csemetefákat s bokrokat kizárólag zsákba és egyéb rongyos göngyölegekbe csomagolva szabad szállítani? Láttad az úton a múltkor, hogy milyen rondán lobognak azok a fóliák végig? Egyszerűbb megpakolni a szekrényt. Aztán bezárod, és csinosan, tisztán tovahajtasz. Mi kötelez téged arra, hogy az egész főváros tudja: zöldséget mégy ültetni a telkecskédre.

— Nem muszáj, ha nem akarsz!

— húzta föl cikcakkos ajakát Zsuzska mama. — Maradhat az úgy is. Vaddisznólegelőnek. Milyen érdekes lesz a saját telkeden kanokra cserkelni. Acsoroghattok Egon bátyáddal, a légy lelkű disznóölővei kalaplevéve az áldozatok teteme fölött.

— Zsuzsa, egyvalamit szögezzünk le — mondotta apám. Barna.

— A telket nem én akartam. De most, hogy megvan, mégis hajlandó vagyok ezt-azt megtenni az esz- tétizálására. Eszközök azonban kellenek. A kis Fiatnak beépített csomagtartója nincs. Ezért igyekeztem a tetejére egy alkalmas fedett tartályt szerkeszteni. Másra is jó lesz az, nemcsak erre.

— Holnap este iratszekrényben megyünk a színházba.

Bé szüleim — az újság miatt — olykor hivatalosak premierekre. Zsuzska mamám ezentúl klasszul kiöltözik. Belibben a tökig sáros luxuskocsiba. A bejárat előtt ismerős sajtórabszolgák várják vegyes párosunkat. Bájmosolyokkal érdeklődnek arról, tegnap hány 'kapitális vaddisznót fuvaroztak. Feltűnés nélkül; géemkába’. Az a holnap egyelőre odább volt. Előbb álmosan bedöcögtünk az isten háta mögött fekvő növénylerakatba.

— Nincsenek sokan — állapította meg Barna apám elégedetten. — Megpakoljuk hipp-hopp a szekrényt, és mehetünk.

— Mivel? — kérdezte az anyám, Zsuzska.

— A kérdést vártam — mondta a jövőbe látó, gondos férj. — Sövényhez veszünk bokrokat. Takaráshoz kúszónövényeket. Pár évelő lágyszárút. Satöbbi.

— Igen? Hányat? — kérdezte az anyám.

— Amennyi belefér — vont vállat az apám. — Részletkérdés. Nézzük, mi van.

A lerakat volt harmincszor-negv- venszer akkora, mint a vaddisznók eddigi tanyája.

— Nos — mondotta Barna kissé meglepetten —, a terep áttekintendő. Nem csámborgunk vaktában, össze-vissza. Megyünk. A sövényekhez.

kiírást. Aztárt a fejéhez kapott: — De hülye vagyok!

Zsuzska mamám egyhangúlag helyeselt.

— Nem azért — tekergette az okosságok tárházát Apám. — Hanem: elkértem a mezőgazdasági rovattól egy dísznövénykönyvet. Abban minden benne van. Azonnal hozom.

Kezében a kóróval kifelé indult. Nem jutott irtó messzire. A bejárat mellett a sufniból kilépett egy kék kabátos nő. Elállta az utat. Sárga svájcisapkában.

Iszlai Zoltán;

Gyanakvó

megfigyelések

—> Gyerünk — bólintott Zsuzska készségesen.

Kicsit álltunk. Parancsnokunk ezután jobbra mozdult. Egy kupac vesszőhöz masírozott.

— Nézzük csak. Igen, igen, igen.

— Te mit látsz itt. Tóni? —kérdezte Zsuzska anyám.

Antónia névre hallgatván tőlem érdeklődött. De én a megfigyelés miatt nem feleltem.

Druget elvtárs mormogva ballagott a kupacok mentén. Hirtelen leguggolt. Fölemelt valamit, fekete fóliazacskóban zöldes ágacska kornyadozott. Penészes földbe dugva. Cérnaszálon papírszeletkét fűzött rá valaki.

— Mit szóltok hozzá? — kérdezte apám, a nagy társalgó. — Ha megnő, képzeljétek el! Elegáns lesz.

— Mi az? — érdeklődött a csipás szemű Jakab.

A kíváncsiság Kakuszi Jaksinak mindig a leküzdhetetlen tulajdonságai közé tartozott. Leszedtem a kis cédulát a rondaságról. Felolvastam neki: — Berberis vulgaris. Világos?

Jakab úgy nézett rám, mint anyám szokott az ismeretlenebb vaddisznókra. Vállat vont, Kitty után vánszorgott. Hogy föciben szakszerű legyek, a csemetekert nyugati sarkába csoszogtak. Biztos, mert ott olyan fák álltak, amikről álmukban is tudni lehetett, hogy mik. Fenyők.

Barna apám azonban rángatni kezdte kezemből a cetlit.

— Tedd vissza. Még jobban ösz- szekeveredik! Aztán senki se tud itt kiigazodni! Szóval berberis és vulgaris. Vulgaris, latin szó. Közönségest jelent. Berberis pedig — barbárt. Nyilvánvaló.

— Közönséges barbár — foglalta össze a latinban is járatos Barna megiszter kutatásainak eredményét az én Anyám. — Tíz perce lötyögünk. Erre közönséges barbárral akarod teleültetni a kertet. Egyáltalán, fa lesz ez, vagy sövény? Elég korcs.

— Szerintem bokor lesz belőle

— szólaltam meg kivételesen. És gyorsan: családunk békességének

kedvéért. — Ide ki vani írva, hogy BOKROK. Magyarul.

Barna megtekintette a lóbetűs

— Fizetni itt tetszik — mondta a kövér asszony.

— Jó, mindjárt jövök — morogta apám. Barna. Markába nyomta a csenevész bokrot.

A nő a többiek közé, a lábunk elé lökte a zacskót. — Ilyenek vannak — panaszolta Zsuzskának.

— Csak beugranak, kivisznek valamit a kocsihoz. Szaladhatunk utánuk.

Anyám hevesen bólogatott. Kivette kezemből a cédulát.

— Mit jelent ez az írás? Magyarul.

A nő hunyorogva elolvasta. Megrázta a fejét.

— Nincs itt a mérnök elvtárs. Be kellett neki Pestre menni. Innen vették ki?

— Ebből — vallotta anyám a színtiszta igazat.

— Sóskaborbolya — lökte meg a zacskót lábával az asszony. — Napos helyre való. Nem biztos, hogy megmarad. Nem érnek rá vele

őszig?

— Kérlek szépen: sóskaborbolya

— jelent meg körünkben ismét az apám. Kezében egy kis koszos könyv. — Berberis vulgáris. Erős növésű. Sűrű bokrú. Körülbelül kétméteres cserje, őshonos.

— Oké! — hagyta rá az anyám.

— Tessék mondani van még itt valami, amit tavasszal érdemes elültetni?

— Tuját, azt lehet — indult meg az asszony a földhányások mellett.

— Temetőbokor nem kell — borzongott Zsuzska anya. Amikor ráismert a tujákra.

— Som: az akárhol megmarad. Igénytelen.

— Cornus sanguinea: veres gyűrűsöm — olvasta fel mindentudó könyvéből hátunk mögül az apám.

— Magjából ipari olaj állítható elő.

— Te, izé, szűnj meg — szólt hátra az anyám. — Majd ősszel

elintézzük.

— Fagyait ajánlok — mondta az asszony. — Sövénynek az nő leggyorsabban. Bokornak: jázmint. És hóbogyót. Meg gyöngyvesszőt. Tényleg ősszel tessék jönni. Ezek a konténeresek vagy megindulnak, vagy sem. Fenyőt nem ültetnek? Annak van most az ideje. Megmutatom.

Illés Endre:

melyik erdőlakó rögtön lekapná. Három tasak dióbélért adná viszKét majom jött velem szemben az erdő szélén, a keskeny, barna földúton. Valójában láttam-e, amit láttam, vagy a szemem káp- rázott: a fiatalabbik lazán becsúsztatta kezét az idősebbik karja alá, beszélgettek. Ügy jöttek, mintha Szókratész és Platón közeledett volna. A mester és a tanítvány.

Az első pillanat volt.

Kezemben a dióbél-tasak és a földimogyoró-zsákocska, bambán néztem őket.

Mindez Távol-Keleten, Báli szigetén történt, alig húsz kilométernyire a denpasari szállodától. Ügy volt, hogy többen meglátogatjuk a szent erdőt, a majmok érinthetetlen erdejét. Elkéstem. Betévedtem egy banánfa lombkoronája alá, addig nézelődtem az ágak közé bújt hatalmas bazárban, míg az autóbusz elindult, nélkülem. Sárga taxik kínálkoztak, beültem az egyikbe.

Esett. Itt, Báli szigetén két őszi esőt ismernek. Az acsargót, a vadat, a szeleset, a háztetőket lerángatót. A másik szelíd, csendes, finom szálú, hangja sincs.

Ebben a csendes esőben szálltam ki a szent erdőnél, a gépkocsivezető megígérte — megvár. Megerősítette, megvár, csak barátkozzam nyugodtan az erdő lakóival.

Először a dióbél- és földimogyoró-árusoknál kötöttem ki. Több csomagot is vettem.

Felvilágosítottak: ez az erdő valóban a nagy Hanuman majomkirály erdeje, az utódaié, sok-sok törzsé, mindegyik törzsnek, szigorúan elhatárolt a területe, külön kis birodalmak birtokolják az erdőt, gyakoriak a határvillongások is — de földi, halványsárga ember nem léphet be az erdőbe igazság- osztó szigorral, favágók nem dönthetnek le egyetlen törzset sem —, csak a túristák járhatják békésen a rejtekutakat, ők hozzák a földi- mogyorót.

Az árusok megkérdezték: viselek-e szemüveget? Nem, ráztam meg a fejem. Még nem. Akkor jó, nyugtattak meg. Mert ha szemem elé illeszeném a szemüveget, valaHitetlenül nevettem.

Báli szigetén ilyen az idegeneket ámító hírverés. Bátran indultam be az erdőbe, már a szélén találkoztam Szókratésszel és Platónnál. Barátságosan megkínáltam őket földimogyoróval, rögtön ösz- szeverekedtek. Szókratész kirántotta kezemből a dióbél-tasakot is.

Csak néztem őket.

Vad birkózás volt. Kezük, lábuk, nyakuk, fejük, törzsük teljesen összekeveredett. Már nem tudtam, melyik fej melyik törzshöz tartozik. Tanulságos lecke volt.

Még mindig az erdő szélén.

Ahogyan figyeltem őket, érzékeltem, vannak szelídebb ösztönlények is. Egy árokban sekély esővíz kanyargott, a szelídek ebben a vízben pacskoltak. Azután illedelmesen felkerestek, rám néztek, s nyújtották a tenyerüket. Az egyiknek dióbél jutott, a másiknak földimogyoró — áhítattal ropogtatták.

Az első kalandok után további felfedező útra indultam. Az erdő közepén egy kis buddhista templom állt. Mikor építették? Ki hagyta itt? Kinek hagyta? Erre csak Samur falucska történészei tudnának felelni. Megelégedtem a jelen idővel. A kínai stílusú szenAz asszony Jakabék felé vezetett bennünket. Barna apámat egy pádon hagytuk el. Se látott, se hallott. A Dísznövénytermesztés című kötet rejtelmeibe merült Vettünk hat fenyőfácskát. Meg két irtó helyes borókabokrot. A három ezüstfenyő jó drága volt. Az apró hegyifenyők olcsók. A sárga sapkás néni évek óta nyugdíjba készült. Addig is azt tanácsolta: a fenyőknek az első két hétben rengeteg vizet adjunk.

— A gödröket kiásták már? — kérdezte az asszony. — Mert annak legalább két hétig kell állni előtte.

Zsuzska anyánk ettől az ötlettől egy kicsit Barnára kezdett hasonlítani. Igennel hazudott.

— Klemátiszt vettem — mondta könnyedén Barna papa. Minden külön értesítés helyett. — Emlékszel, az a gyönyörű kék. Meg vadszőlőt. Egy év alatt három vagy öt métert is megnő. A kerítésre fut tatjuk. Képzeld: a kerítés nem is látszik. Végig az egész tiszta, fényes zöld levél. Szebb lesz a kert, mint természetes állapotban volt.

Elképzeltem, de Zsuzska mama szólt, hogy menjünk már. A földmunkák miatt.

— Nyugalom — mondta Barna apánk. — Rendesen berakjuk a hóbelevancot.

Elkezdte keresni zsebében az iratszekrény kulcsát.

— Nem adtam oda valamelyikő- töknek? — kérdezte töprengő hangon.

— Minek hordanék magammal iratszekrénykulcsot? — válaszolt végre Zsuzsánna reszkető, de fenyegető hangon.

— Kinyissam? — kérdezte béke- szeretően Jakab. — Bicskával kinyitom.

— Meg kell annak lenni — mondta az Apám. Pár pillanat alatt kirámolta a kis Polski csomagtartóját. — Nem olyan egyszerű ezt kinytini. Két wertheimzára van. Egyik kulcsot se találom.

— Feszítsük ki — mondta Jakab tevékenyen. — Tessék odaállni. A kilométerkőhöz. Onnan elérem. Ha nyomni tetszik hátulról.

— Jó, mindegy — fújt maga elé, ám Zsuzskára sandítva apám. Barna. — De. hogy zárjuk be? Vannak ezek a drótok ...

Anyám visszament spárgáért az elárusító asszonyhoz. Két ezüstfenyőt a kezünkbe nyomott. Egyet kilógatott az ablakon. Nekiindultunk. — Hátrafelé semmit se látok — panaszkodott apám, Barna az elején. De aztán nem. Anyám ugyanis kifejtette, hogy aki nem hoz iratszekrényt, annak simán elfér az egész cucca. Csomagolópapírban. A csomagtartón.

Az se volt élvezet, hogy az első lejtő után a zacskók elkezdtek csúszkálni. A szekrény ettől úgy dübörgött, mintha fölülről vulkán akarna kitömi a kocsi tetején. Mint egy japán katasztrófafilmben.

fenvő egyébként ölben .harminc kilométeren át\ szúr. Javasoltam Kiesnek: mellőzzük

jövete a karácsonyt. VaeA lágy szárú évelőket használjunk ezek helyett az átok tüakebökik helyett. Megfigyeléseimmel mindhárman egyetértettünk. \

Á szülők egymással foglalatoskodtak, amíg csak szerencsésen meg nem érkeztünk.

télyt, felfelé szúró tornyával, a szent erdő szent majma*' foglalták el.

Tízeij-húszan ültek a templo- mocska meredek tetején. Áztak az esőben. Néztek engem, mit hozok? A szentély körül hatalmas guanóvonulatok, s még tágabb körben magas tökhéjdombok. Száz villogó szempár kísért a tetőről , a bejárat ablakaiból.

Eddig én voltam a földi hatalmasság.

A megtűrt, elfogadott dióbél- osztó úr.

A következő percben megbuktam.

A csendes eső még itt is, a sűrűn összeboruló fák alatt, lüktetni kezdett.. Ebben a hevesebb, erőszakosabb esőben pillantottam meg az anyát — egy nagy fa odvábán — vörös újszülöttével. Még kárminpiros volt a néhány órás vagy napos majomfiúcska. Vagy lány volt? Ki tudná.

Ostobán mozdult a szívem. Feltéptem egy földimogyoró-zacskót, majd egy dióbél-tasakot, s két kezemet előrenyújtva, a teli műanyag zsákocskákkal közeledtem a fa odvába egyre mélyebben bújó anyához. Milyen öreg anya! — esett meg a szívem. Segítsünk neki. A dió-mogyorótáplálékkal erőt és meleget tudok adni a didergő kisgyereknek és anyjának.

1988. MÁRCIUS 5.

Mátyás Ferenc:

A kitagadottak

Ahol napunk a földre száll, s a harmatból gyöngyöt

csinál,

ahol az isten is szegény, s a föltámadásra sincs

remény,

hol a tálban minden megállt, s akiket az idő kizárt : csöpp tanyák, merre bújtatok kínotokban, mint a juhok?

Ti jelzitek múltam, tanyák, kis népek, sorsát, alkonyát, s velem a homokba vesztek, mert titeket se kérdeztek.

Ügy vagytok, mint mikor

ínség

jön, s a nép elássa kincsét, - szemlesütve mind elbújtok, kitagadottként lapultok. Mégse múltatok fáj nekem, könnyetek megszokta

szemem,

az fáj, hogy itt maradtatok szívemen fekvő sok halott.

Parti Nagy Lajos:

Március

elkelne bár a szép szelíd

beszéd,

csak ejtsd le vállad, centis kis jószág köldöknyi

neszét,

úgy hallgatnálak, szuszogva birkózik a

fűkölyök,

először, újra,

orrában márciusi ösztönök, öledbe fúrja.

Hasacska napfény hízik,

hömbörül,

lassan kitetszik

az anyaföld a két karod közül

és átmelegszik.

Vidor Miklós:

Ifjúság

Visszhangtalan nevek kirostált arcok

szét hullt történet hordalékai

Van ki emlékszik még a nyurga fiúra

átment azokon a szobákon mint tükrökön a fény meg a sötétség

s többet nem mondhat róluk

Vedd föl a kavicsot hajítsd el

s ne akard megtalálni

De az anya félreértette közeledésemet. Azt hitte, fenyegetem. Talán bántani is akarom. Talán el akarom rabolni a kicsit. Majdnem a szemem közé ugrott. A kisfiút (vagy kislányt?) a hasa alá kapta, s kiugrott vele a mély, korhadt faodúból.

Három lépés.

Ekkor dermedten megállt, hátrapillantott, követem-e?

Mozdulatlan maradtam.

Még mindig félt.

Két kinyújtott kezem remegett az esőben. Nem bízott bennem. Döntött.

Felugrott a legközelebbi fára a kicsivel. Felugrott — és elejtette a kicsit. Az ág magas volt. A kicsi leesett, egy kő felhasította a homlokát, a barna szőrzeten máris átütött a vér.

Az anya felsikított — milyen hátborzongató sikoltás volt! Leugrott a fölre a kicsiért, már nem próbálkozott a magas ágakkal, megint hasa alá kapta a vörös újszülöttet, s befutott a fák közé, a bozótba, a sötétbe.

Még láttam néhány lépését.

Gyorsan lenyalta a vért a kicsi homlokáról, s eltűnt előlem mindörökre.

Hetekig hallottam a sikolyát. Az ember lassan felejt.

Összeállította: Rékasy Ildikó

E