Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
Nemzetközi körkép 1988. MÁRCIUS 5. Csapatkivonás Afganisztánból Shultz amerikai külügyminiszter moszkvai tárgyalásain abban állapodtak, meg, hogy gyorsított ütemben folytatják az előkészületeket Reagan amerikai elnök május végén, június elején tartandó látogatására. Ezért nagyjából egy hónap múlva, március 22—23- án e két világhatalom külügyminisztere újra találkozik — ezúttal Washingtonban. A tárgyalásokon persze a stratégiai rakéták csökkentéséről létrehozandó egyezmény volt a legfontosabb téma. Ezzel azonban csaknem egyenrangú jelentőségűvé vált az afganisztáni kérdés megoldásának ügye. Súlyos örökség Emlékezetes, hogy ezt a problémát az új szovjet vezetés már hivatalba lépése óta a korábbitól lényegesen eltérő módon közelítette meg. Felismerte, hogy ez a brezsnyevi korszak külpoliSzovjet katonák valahol Afganisztánban — Moszkva Immár elment a lehetőségek határáig lálkozó légkörét pedig alapvetően meghatározná, ha a Szovjetunió (Gorbacsov eredeti, február 8-i, fordulatot jelentő nyilatkozatának megfelelően) május közepén — tehát közvetlenül a csúcstalálkozó előtt — megkezdhetné csapatainak kivonását Afganisztánból. A józan realizmus azt követelné, hogy a korábbi szovjet vezetés lépését korrigáló, és szovjet belpolitikai szempontból is nagy Ellenforradalmárok egy csoportja — azonnali koalíciós kormányt követelnek tikájának egyik súlyosabb öröksége, amely rendkívüli mértékben megterhelte nemcsak a szovjet—amerikai kapcsolatokat, hanem az egész nemzetközi légkört is. A gorbacsovi vezetés a korábbi szovjet külpolitikai magatartás és külpolitikai stílus felülvizsgálata során fokozatosan jutott el a felismeréséhez, amely végül Gorbacsov ama megjegyzésében öltött testet, hogy az afgán belső helyzet alakulására való tekintet nélkül kivonják a szovjet csapatokat. Az egyetlen feltétel —, ha ezt egyáltalában feltételnek lehet nevezni — az, hogy március derekára megegyezés jöjjön létre a Géniben folyó afgán—pakisztáni tárgyalásokon. Erre a megegyezésre azért van elengedhetetlenül szükség, mert Pakisztán vált a jelenlegi afgán kormány ellen küzdő felkelők fő támaszpontjává. Egyben az amerikai és más forrásokból származó fegyverek is Pakisztánon keresztül áramlanak Afganisztánba. Az afgán-pakisztáni megegyezés lényeges tartalma tehát az lenne, hogy megteremtené a minimális külpolitikai feltételeket a szovjet csapatok kivonására. Belpolitikai feltétel szovjet részről ma már nincs. A Slzovjetúnió álláspontja ugyanis az, hogy az afgánoknak maguknak kell dönteniük saját ügyeikről, mindenfajta külső beavatkozás nélkül. Pakisztán még akadékoskodik Világpolitikai méretekben óriási lenne a nemzetközi jelentősége annak, ha Se- vardnadze washingtoni látogatása előtt létre jönne Genfben a megegyezés az afgán—pajkisztáni í/irgyalá- sokon. A nyári, moszkvai szovjet—amerikai csúcstabátorságot, sőt nem kevés kockázatot igénylő lépés elé az Egyesült Államok ne gördítsen akadályokat, ne nehezítse meg a döntés végrehajtását. Bizonyos jelek mégis azt mutatják, hogy vannak ilyen törekvések. Vagy legalábbis: vannak az amerikai politikában olyan erők amelyek úgy vélik, hogy a szovjet politika számára egyáltalán nem könnyű döntést politikai nyomásra lehet felhasználni. Ezeknek az erőknek a hatása tükröződik abban a pakisztáni követelésben, hogy csak akkor írják alá a genfi megegyezést, ha előbb Afganisztánban megszületik egy koalíciós kormány. Magyarán: a jelenlegi kormánnyal ilyen megegyezést nem írnának alá. Ennek a következménye az elhatározott szovjet csapatkivonás kényszerű elhalasztása lenne, a követelést ezért nem lehet másként értelmezni, mint kísérletet annak megakadályozására, hogy a szovjet politika megszabaduljon ettől a súlyos, és a korábbi vezetéstől örökbe kapott tehertételtől. Washingtonnak is érdoka Némi bizakodásra ad okot, hogy az amerikai hivatalos vezetés ennél hajlékonyabb. Shultz magatartásából Moszkvában az tűnt ki: mindkét fél elhatározott kívánsága, hogy a genfi afgán—pakisztáni tárgyalások március közepéig sikerrel befejeződjenek. Sőt, a „kemény” politikai magatartás olyan ismert képviselője is, mint Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó, síkraszállt amellett, hogy Washington ne támogassa az afgán ideiglenes kormány megalakulását, mint a rendezés és a szovjet csapatkivonás előzetes feltételét. Jellegzetes ebből a szempontból a Lityeraturnaja Gazeta fogalmazása: „Az afgán állami fórumok ma már a mullahok imáitól visszhangoznak. A zászló színe a vörös mellett felvette az iszlám zöldjét. Eltűnt a csillag az ország címeréből. A párt nem beszélt a szocializmus építéséről, feladta a hatalom monopóliumának elvét is. Deklarálta a pluralizmust. Meghívta az emigráns ellenzéket a kormányba, előkészíti a király visszatértét az országba.” Mindez még a szovjet csapatok jelenlétének feltétele között történt meg! Egy olyan lépés, mint az ideiglenes kormány gyakorlatilag azonnali létrehozása óriási feszültséget teremtene, és új frontokat nyitna Afganisztánon belül, és az afgán felkelők egymással szemben álló csoportjai között is. Mindez olyan helyzethez vezetne, ami megne- hezíten> vagy esetleg lehetetlenné tenné a csapatkivonásra vonatkozó február 8-i szovjet döntés rendezett végrehajtását. A Brezsnyev-korszak afgán politikájának felülvizsgálata során a Szovjetunió immár elment a lehetőségek határáig. A felelősség ma már Washington vállain van. És Pakisztán vállain, amelynek magatartását csak Washington befolyásolhatja. —ie— A szervezettség felé Harmadik hónapjának végére ér a megszállást két évtizeden át szinte békésen tűrő palesztin lakosság lázadása Ciszjordániában és a gázai övezetben. A december elejére összesűrűsödött indulatoktól fellobbanó spontán zavargások mára mind szervezettebb, ösz- szehangoltabb harc képét öltik — állítják helyi megfigyelők. v A Gázából indult kitörés hevessége nemcsak az izraeli megszállókat, hanem a tuniszi székhelyű Palesztinái Felsza'badítási Szervezet vezetését is váratlanul érte, habár két évtizede igyekezett valami hasonlót kirobbantani. Sokhetes kemény munkával azonban a palesztinok külföldi vezetése „utolérte” a lázadást és most már javarészt irányítja is azt, elsősorban Ciszjordániában, ahol a PFSZ illegális szervezetei és befolyása hagyományosan erő- sehb, mint a gázai övezetben. Ciszjordániában főként olyanok szervezkednék, akiket a megszálló hatóságok a PFSZ fő szervezete, az El-Fata, illetve az ugyancsak a PFSZ-hez tartozó Népi Front és a Demokratikus Front embereinek tartanak. A gázai övezetben változatlanul a PFSZ-től független iszlám mozgalmak a hangadók. Kisebb befolyással rendelkeznek közöttük a Muzulmán Testvérek, illetve az e szervezetből az ötvenes évek elején kiszakadt Iszlám Felszabadítás Pártja. Ezek az arab világban máshol is tevékenykedő szervezetek, gázai helyi sejtekkel. Ám a fő erők az úgynevezett „függetlenek”, ákik hol ilyen, hol olyan néven jelentkeznek : Függetlenek, Iszlám Forradalmi Mozgalom, Iszlám Szövetség. A gázai lakosság zsámára ők az Iszlám Dzsihád az (iszlám szent háború). Gyö- kereik ugyancsak a féligmeddig titkos arabközi szervezetekbe nyúlnak visz- sza, de a fiatalok a nyolcvanas évek elején elszakadtak a múlttól, ma önállóan szervezik a harcot. Szellemi vezetőjük a 39 éves Abdul Aziz Ode sejk, a gázai iszlám egyetem tanára, akit az !zraeli hatóságok tavaly novemberben Jordániába toloncoltak. A gázai Iszlám Dzsihád katonai szárnya első akcióját 1986. februárban hajtotta végre, a jeruzsálemi Siratófalnál: gránátjaiktól 69, esküt tevő izraeli katona sebesült meg. Azóta még három izraeli katonát öltek meg Gázában. A letartóztatások ellenére változatlanul ott vannak mindenütt. A december óta tartó felkelés fegyvertelenül indult a géppisztollyal válaszoló izraeli katonaság ellen. Igaz, a palesztinok dobálta kövek és benzinespalackok is életveszélyesek. Gázában az első harminc halott közül tíz az Iszlám Dzsihád aktivistái közül került ki. Ám a PFSZ fokozatosan kiterjesztette befolyását az iszlám erőkre is. A harcot most már földalatti bizottság irányítja a megszállt területeken, amely röplapjain a Lázadás Egyesített Nemzeti Vezetősége néven jelentkezik. Az izraeli hatóságok úgy vélik, hogy nem egy ilyen bizottság van s az egyes sejtek hatóköre nem terjed túl városuk, falvaik határán. Ettől függetlenül tény: az összehangoltság jelei mind szembetűnőbbek. A kelet jeruzsálemi Al-Fadzsr című újság szerkesztője, Hana Sziniora — nemrég Washingtonban tárgyalt Shultz amerikai külügyminiszterrel — így vélekedett a napokban: „A lázadás a gyerekek utcai randalírozásával kezdődött,- de ma már mindenki hozzáteszi a magáét, még a kereskedők is. Nemcsak a politikai irányzatok, hanem a nemzedékek is együttműködnek”. A lázadás kezdetén sehol sem lehetett látni a PFSZ zászlait, jelszavai elvétve hangzottak el, Arafat arcképét nemigen hordozták, pedig Bejrútban már akkor is voltak értesülések, hogy a megmozdulásokat kezdettől a PFSZ szervezi. Ma azonban a szervező erő már látszik is: Arafat képe nélkül szinte nincs tüntetés. A Nemzeti Vezetőség röplapjai rendszeresen * megjelennek, a nyomdabezárások ellenére. Sztrájkra, az adófizetés megtakadására, az izraeli hatóságokkal, vagy a jor- dániai kormánnyal együttműködő helyi emberek bojkottjára szólítanak fel. Az egység érzését növelik az Al-Kudsz rádió adásai. A PFSZ állomása decemberben kezdte meg közvetítését Dél-Libanonból. Tanácsokat ad a katonák elleni fegyver nélküli harchoz: hogyan kell a házak között észrevehetetlenül drótot kifeszíteni, az utcát olajjal felönteni, szögeket helyezni az úttestre. Nem vált be az az izraeli elképzelés, hogy az erőszak fokozásával, gazdasági megszorításokkal helyreállítható a nyugalom. Ma is naponta halálos áldozatokat szed a tüntetők elleni katonai fellépés. S a lázadás meghozta első eredményét: felgyorsult a rendezés keresésének mechanizmusa Washingtonban. Még nem tudni, hogy az amerikai külügyminiszter ingázása hoz-e eredményt, vagy — mint eddig — csak az arab erőket akarja-e megosztani csekély izraeli engedmények ígéretével. Egy azonban bizonyos: amint Echud Barak, az izraeli hadsereg vezérkari főnökének helyettese a napokban megfogalmazta: „a területeken már sohasem lesz olyan a helyzet, mint akárcsak egy évvel ezelőtt. Mészáros György Egy nagyhatalmú belügyminiszter bukása Hogyan tartóztatták le Lavrentyij Beriját, Sztálin nagyhatalmú belügyminiszterét? A kérdés különösen foglalkoztatja a szovjet közvéleményt, amióta terjedelmes cikkben foglalkozott vele a Komszomolszkaia Pravda, majd Fjodor Burlackij írt róla a Lityeraturnaja Gazeta hasábjain. Az Izvesztyija heti képes melléklete, a Nyegyelja, legfrissebb számában megszólaltatja Ivan Zub nyugalmazott vezérőrnagyot, az esemény egyetlen élő résztvevőjét. A tábornok elmondta, hogy 1953-ban, a nyaralójában hívta fel adjutánsa, s közölte, hogy Nyikolaj Bul- ganyin honvédelmi miniszter hívatja, ö (Zub) akkor a moszkvai légvédelmi katonai körzet politikai törzsének vezetője volt. A miniszter fogadószobájában Batyickij, Bakszov és Moszkalenko tábornokokkal, valamint Moszkalenko segédtisztiével. Ju- ferev alezredessel találkozott. A miniszter megkérdezte Zubot, hogy kész-e a kormány egy fontos megbízását teljesíteni? ö a szolgálati szabályzat értelmében válaszolt. Iván Zub feltételezi, hogy Nyikita Hruscsov, aki még a háború idejéből jól ismerte Kirill Moszka- lenkót, az akkori helyőrségparancsnokot kérte fel Be- rija letartóztatására. Moszkalenko javasolhatta, hogy az általa megbízhatónak, ki- próbáltnak ismert emberek közül választhasson. . A Kreml Borovickaja kapuián Bulganvin és Zsukov sötétüveges gépkocsijaiban jutottak át a kiválasztott tisztek, majd a gyanú elterelése végett úgy beszéltek róluk, mint akik a honvédelmi miniszter kíséretében érkeztek a tanácskozásra. A szünetben Bulganyin és Hruscsov odament hozzájuk és elmagyarázták a feladatot. Megállapodtak, hogy az ülésterembe való belépésre csengetés adja meg á jelet. Amikor a csengő megszólalt, három párban, három különböző ajtón át lépteka terembe. Malenkov már jelenlétükben ismertette az ügy lényegét, majd szavazásra tette fel a kérdést: ki van Berija letartóztatása mellett? Mindenki fölemelte a kezét. Georgij Zsukov (akkor a honvédelmi miniszter első helyettese) odalépett a még mozdulatlanul ülő Berijához és rászólt: Kezeket fel, le van tartóztatva! A tábornok elmondta, hogy felkészültek Berija bármilyen váratlan cselekedetére, de a letartóztatott valószínűleg fel sem fogta a helyzet komolyságát. A hat tiszt kíséretében egy másik szobába vezették. A Zub által elmondottakat erősítette meg Andrej Malenkov, a volt kormányfő fia, aki elmondta, hogy Berija Hruscsovot és Bulga- nyint bíztatta a hatalom átvételére. Valószínűleg azért, mert mindketten befolyásos posztot foglaltak el a kormányban és az SZKP Központi Bizottságában. Berija azonban elszámolta magát, mert Bulganyin is, Hruscsov is mindent elmondott Ma- lenkovnak. Beszámolójuk elegendő okot adott a rendkívüli intézkedésekre. Beriját meghívták a Politikai Bizottság következő ülésére. Nyilvánvalóan nem tudta, miről esik ott majd szó. Georgij Malenkov az ülésen a következő kérdést intézte Berijához: Lavrentyij, te államcsínyt akartál végrehajtani, milyen módon? Az elmondottakkal ellentétében Burlackij — Hrus- csovra hivatkozva — a következőképpen írta meg a történetet: Berija késett a Politikai Bizottság üléséről. A többiek már attól tartottak, hogy valamit megne- szelt, de megérkezett az elmaradhatatlan aktatáskával. Leült és megkérdezte, hogy milyen kérdés szerepel ma a napirenden? Miért ült össze a PB ilyen váratlanul? Hruscsov lábával meglökte Malenkovot és odasúgta: nyisd meg az ülést és adj nekem szót. Malenkov elsápadt, a száját sem tudta kinyitni. Ekkor Hruscsov maga ugrott fel: „A napirenden egy kérdés szerepel, Berijá- nak, az imperializmus ügynökének pártellenes szakadás előidézését célzó tevékenysége. A javaslat: kizárni őt az Elnökségből, a Központi Bizottságból, a pártból, és katonai bíróság elé állítani. Ki van mellette?” Hruscsov elsőként emelte fel a kezét. Ivan Zub tábornok elmondta, hogy Berija a letartóztatása idején mindenáron igyekezett elvonni őrzői figyelmét és a telefonhoz jutni. Ez azonban nem sikerült. Az ellene felhozott vádakat nem ismerte el. Tizenegy napon át éhségsztrájkot folytatott, de őrzői mindent elkövettél azért, hogy a tárgyalásig életben tartsák. Kiderült, hogy még 1919-ben Azerbajdzsánban az ellenforradalmi kormánynak az angol titkos- szolgálattal kapcsolatban álló elhárító ügynökévé vált, majd egy év múlva együttműködött a grúziai mense- vik kormány titkosszolgálatával. A kérdés csak az, tudott-e erről Sztálin? A Nyegyelja megírja, hogy Berija népbiztossá történt kinevezésével kapcsolatban sok legenda él. A lap emlékeztet arra, hogy karrierje akkor ívelt meredeken magasba, amikor a Rica-tónál megmentette az ott üdülő Sztálint egy merénylettől. A lap utal rá, hogy feltehetően megrendezett színjátékról volt szó. A lap megszólaltatja Szer- gej Hruscsovot, a volt első titkár fiát, aki szerint Be- rijának semmi emberi sem volt szent. Glafira Bljuher, Bljuher marsall özvegye elmondta, hogy az ő kihallgatását személyesen Berija vezette. Igor Slaposnyikov nyugalmazott altábornagy, Borisz Saposnvikov marsall fia hangsúlyozta, hogy a háború idején az egész szovjet nép egyetlen gondolata az ellenség megsemmisítése volt. Mint mondotta, el sem tudja képzelni, hogyan vett magán apja erőt azt követően, hogy egyik közeli rokonukat Berija parancsára letartóztatták. Ilja Sztarinov nyugalmazott ezredes Berija egy meghiúsult tervéről beszélt. Elmondta: Voronov tüzérségi főmarsall eltávolításához Nora Csegodajevát, a Voro- novval Spanyolországban egykor együtt dolgozó tolmácsnőt akarták felhasználni tanúként. Csegodajeva azonban inkább vállalta a börtönt, ahonnan csak Sztálin halála után szabadult. Maja Konyeva, Konyev marsallnak, a Berija felett ítélkező bíróság elnökének lánya nem titkolta: apja gyűlölte Beriját. összeállította: Majnár József PALESZTIN LÁZADÁS
