Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

1988. MÁRCIUS 26.

Irodalom» művészet

9

Velencei gondola

Albert Zsuzsa:

Lehet

Hagyd hát a vízre magad vigyen, amerre visz.

A zátony elkerül jó helyre visz a víz.

Figyeld a madártoliakat partján a buborékokat amerre menned lehet arra segítsd magad.

Feszíts könnyű vitorlát madarak mellett menj el csöndesen,

örvény alatt a sziklát elkerüld utad bogy jó legyen utad bogy jó legyen.

Pádre, egy szóra ...

Dienes Eszter:

Elmúlt

Kinéz a ház az ablakon

egy repedt harang kongatni készül...

Csak az marad meg, amit visszakérünk _

n

eked a gyűrűk, nekem az életem.

Mondd el mindegyik vétkemet.

Hajnal csapkod az ablakon, pirkad.

Árnyék és, ösvény egymásbahaltak.

Kinéz a ház az ablakon s én szemből nézem, hogy ott vagyok. Azazhogy, voltam.

szén nem ez volt a tapasztalatom erről az ifjúságról. Nem mintha helyeselném a gátlástalanságukat, de ez a kirívó gátlásosság...

Talán csald ebben a lány láttán megilletődött állapotában volt ilyen. Most úgy látszik, ő is nyomban megértette a lány mosolyát.

Még hogy ő szorul segítségre... Fogta, elszántan összehajtogatta az újságját, és a zsebébe gyömöszölte. Arcára is kiült a határozott, sőt vakmerő kifejezés. Most már aztán.

De éppen jött egy kis szigorú, egyensapkás nő a jegyeket ellenőrizni. Némi ingerültséggel nyúlt a zsebébe.

Az egyensapkás rámosolygott.

— Haragszik? ... Ne haragudjon! — s visszaadta a jegyet.

Vele szemben a lány, mint a jelenet tanúja, aki pontosan értette, mi miért van. nem tudta, talán nem is akarta elrejteni mosolyát.

A fiú legalább a kalauznővel szemben akart magabiztosnak mutatkozni.

— Ha haragudnék, rettenetes volnék... — s nevetve vonta ösz- sze a szemöldökét. Most érezte, hogy ezzel a nevetéssel nemcsak a kalauznő tetszését nyerte meg, hanem az őt figyelő lányét is. Eey icipicit fellélegzett.

Mintha gátlásoktól szabadulva nézett volna széjjel. S bár még most sérti találta ki, hogyan kellene viselkednie, egyszerre úgy érezte, közel van hozzá, hogy kitalálja. Ezzel a reménnyel nézett a lláfayra.

De 6 abban a pillanatban fel- emelkedett. A hangszóró éppen kezdte bemondani a következő állomást; nyilván ott akart leszáll- ni.

A lány egy ruhaigazító mozdulattal kilépett a padsorból, s közben azt mondta:

— Bocsánat...

Ez lehetett útkérés vagy köszönet a készségért, amivel a többi utasok szabad járást engedtek neki. De titkon talán a fiúnak is szólt. Gondolom, hogy a lány szívesen megvárta volna, amíg a fiú rátalál a megfelelő viselkedési formára; vagy valahogy megszólítja, vagy mit tudni, csinál valamit; de már nincs rá mód, sajnos, most már le kell szállnia; haza vagy csak céljához érkezett.

Arcán is ott ült ez a sajnálkozó kifejezés, Visszapillantott a fiúra; kétségtelenül és félreérthetetlenül őrá. Miközben az ajtó felé indult, A vonat lassított, s a fiú észrevette, hogy néhányan őrá figyelnek (köztük én is?), mit fog most tenni? Észrevették, hogy valaminek kezdődnie kellett volna közöttük?

Erre felállt ő is, ment a lány után. S neki is készséggel utat engedtek. A szerelvény megállt, az ajtót széthúzták, leszálltak a leszállók. Köztük a lány is. De még a lépcsőn, leszállás közben is visszapillantott. Biztosan észre is vette a fiút. hogy utánajött az ajtóhoz. a még mintha egy olyan mozdulata is lett volna, amivel int, vagy jelez, vagy búcsúzik. Arca, feje még egy pillanatig látható volt.

A fiú nem tudta, visszámenjen-e a helyére, vagy most már csak álljon meg ott, az ajtó közelében. Tétován toporgott. Én természetesen kitaláltam: most arra gondol, hogy még nem készült fel megfelelő módon az életre.

Kelecsényi László:

úl a bablevesen, az első rundó sörön, nem beszéltek, hallgattak. Az emésztés perceiben fontos a nyugalom. Egyébként is ismerték egymás gondolatait. Épp elég zajos volt a vendéglő. Mióta átalakították, több lett az alkalmi sörivó, a hangoskodó társaság. A régi vendégek elmaradoztak. Ök ragaszkodtak a helyhez. Egyetemi éveik emlékei fűződtek a bokszokban álló, terített- asztalokhoz.

ötük közül Sátori későbbre ígérte jövetelét. Juhász Tamás lemondta. Mióta megnősült, kikopott a társaságból. A jelenlévők nőtelenek voltak.

— A bableves kitűnő — nyugtázta a vacsorát Kisteleki.

— Ezt még nem rontották el — helyeselt Csapod i.

Somos nem volt ínyenc, ezért csendben maradt.

— Vidékre kell utazni, ha jót és olcsón akar enni az ember — mormogott Kisteleki.

Ezt már Oszkár úr is meghallotta.

— Nem volt jó a leves? — kérdezte aggódva az idős pincér, miközben leszedte a tányérokat.

— Nagyon jó volt — nyugtatta meg Somos.

— Azt hiszem, kérjük a következő kört — nézett barátaira Csa- podi Gábor, s felhajtotta maradék sörét.

— Érdemes várni. Mindjárt lesz friss csapolás.

Nem lepődtek meg. Oszkár úr volt az utolsó irodalmi pincér a városban. Borfiú korában még Krúdynak vitte a spriccert, s nyugdíjas éveiben visszatért ifjúsága színhelyére. Fiatalokat megszégyenítő ügyességgel hordta a tálakat, krigliket. Alkalomadtán hitelt adott a rászorulónak, ha méltónak tartotta rá.

Az üres asztal fölött Gábor egy zsebsakkot mutatott a többieknek.

— Ezt nézzétek — lelkendezett. — Fonalas matt van benne, de az a pancser nem adja föl.

Levelezési versenyen vett részt. Egyidejű játszmáinak kirakott hadállásai betöltötték albérlete szűk terét.

— Mi lesz, ha nyersz? — kérdezte a tábláról felpillantva Somos Ottó.

— Ez körmérkőzés — nyugtatta meg az értetlenkedőt Csapodi.

Ottó nem hagyta annyiban.

— De mi az egész célja?

— Minek mindenhez valamilyen célt rendelni?! — álmélkodott Gábor.

Mindegyiküknek volt valami szenvedélye. Kisteleki úszni járt. Juhász Tamás meccsre, bár lehet, hogy már leszokott róla. Egyedül Somos Ottó nem hódolt semmilyen hobbinak. Igaz viszont, hogy ő filozófia szakot végzett. A bölcsészszázadban is mindig olvatott. Társai ugratását tűrve gubbasztott a felső ágyon, mikor azok kimenőre indultak.

Három habzó krigli jelent meg a fejük fölött. Abbahagyták a

meddő vitát. Lassan kortyolni kezdték a sört, a titkához is közelebb jutottak.

— A főnököm letolt egy versem

miatt — panaszolta Kisteleki a

többieknek.

— Azt mondta, ne csinálja ezt, fiatalember, mi itt számítunk magára — állította magabiztosan Somos Ottó.

— Honnét tudod? — képedt el Kisteleki. — Ismered talán Káplán kartársat?!

— Mindenütt van egy Káplán kartárs — közölte felfedezését Somos. Hinni lehetett neki. Egy tudományos intézet alkalmazottja volt. Nemigen panaszkodott, de barátai a hallgatásaiból is értettek.

— Nekem azt mondták egy kéziratomra, hogy polgári — mesélte esetét Gábor.

— Vedd dicséretnek — vigasztalta Kisteleki. — Nálunk félbemaradt a polgárosodás.

— Egy antik bútorral berendezett budai lakásban mondták ezt, miközben tejes teával kínáltak.

— Irigyelted? — kérdezte Somos.

— Ö volt a polgár kettőnk közül.

— Megengedhette magának —

Törzsvendégek

folytatta az ördög ügyvédjének szerepét Ottó. — Bizonyára elég fejlett volt a tudata.

Mást nem tehettek, elvigyorod- tak mindnyájan.

— Voltak olyan idők. amikor annyi lap volt Pesten, hogy a re- daktorok loholtak az írók után — merengett Kisteleki.

— Azám. zsebből adtak előleget a készülő kéziratra — álmodozott Csapodi a söröskorsóba bámulva.

— Sok az író — szögezte le Ottó, a tények embere.

— Éppenhogv kevés — ellenkezett. Kisteleki.

— Mindenki irkái — állította Somos.

— Igen, de miről — háborgott Gábor.

— És hogyan?! — emelte föl hangját Kisteleki.

További történeteik taglalásába merültek. így későn vették észre, hogy a szomszéd asztalnál valami készül.

Egy magányos férfiú, mialatt a fizető hórihorgas alakja tornyosult fölötte, figyelmesen nézegette az előtte heverő kutyanyelvet. Bo- rongós kedélyű, ám szelíd embernek látszott. Öszes fején néhány sötét hajszál emlékezett a múltra. Régi vendége volt az étteremnek, mindig ugyanabban az ódivatú, el- nyűhetetlen öltönyben járt.

— Mit piszmog az öreg? — kérdezte egy ifjú felszolgáló a fizető mögött ácsorogva.

Az öszes úr úgy tett, mint aki nem hallott semmit. Tárcájából elővett egy összehajtogatott száz- forintost.

A fizető elvette a bankjegyet, és várt, a vendég azonban elnézett a ruhatár felé. Vöröslő fülekkel számolta le az aprópénzt. Nem kapott egv fillér borravalót sem.

— Nem szeretem, ha bolondnak néznek, fiam — egyenesedett föl az ősz úr. Most látszott, milyen szálfa termetű, jó tartású férfiú. Ezüstfejű botjára támaszkodva indult kifelé.

— Hát már mindenki csaló lett Pesten? — mormogta.

Az asztaltársaság tisztelettel nézett utána.

— Egy valóságos ember — bámulta meg Kisteleki az öreget.

— Polgár — kajánkodott Somos.

— Bárcsak több lenne belőlük — ábrándozott Csapodi.

— A régi rendszert sírod visz- sza?! — komolykodott Ottó.

— Frászt! Csak azt szeretném, ha emberek jönnének szembe velem, nem ez a massza, ami ma az utcán gomolyog.

— Mi bajod velük? — védte a tömeget Somos.

— Színes rongyokba öltözködött az ostobaság — érvelt indulatosan Gábor.

— Öregszel — vágott vissza Somos.

— És ez az állandó nemzetközi

hablntyolás — avatkozott bele a vitába Kisteleki.

Nem ártana nyelveket tudni — védte ki azonnal a kifogást Ottó.

Egyszerre abbahagyták a vitát. Az étterem ablakán át Sátorit látták kiszállni egy taxiból. Vadonatúj felöltőben, magabiztos léptekkel igyekezett a bejárat felé.

Üjabban ruhatárt csináltak a vendéglőben. Nem átallották a bokszokon lévő fafogasokat lefűrészelni, hogy az ajtóhoz ültessenek valakit, aki pénzt szed.

Sátori egy összehajtható vállfát vett elő, s kabátjával együtt átadta a ruhatárosnőnek.

— Erre tegye, aranyos! — nyújtott egv fémpénzt a nyomaték kedvéért. — Teveszőr — tette hozzá magyarázatul.

Barátai elhűlve figyelték a jelenetet.

Sátori nagy dérrel-durral telepedett közéjük, és se szó, se beszéd. nézegetni kezdte az étlapot.

— Nyertél a totón? — kérdezte Gábor.

— Géemká — ejtette ki a varázsigeként hangzó betűszót a frissensültek szemlézése közben.

— Hát mégis? — nyugtázta Kisteleki, aki talán többet tudott a dolgok állásáról.

— Beütött a dolog — nyilatkozta büszkén a jövevény. — Ki kell használni a lehetőségeket, amíg lehet — nevetgélt barátjuk. — Amíg észbe nem kapnak.

Intésére a fizető azonnal ott termett az asztaluknál.

— Egy Gordon Bleu-t kérek — fordult hozzá nyájasan Siátori.

— Mi pedig fizetünk — kapott a lehetőségen Csapodi.

Somos a pénztárcája után kotorászott.

Nem volt kedvük barátjuk meggazdagodásáról hallani. Máshol úgyis mindig a pénzről folyt a szó, legalább maguk között mellőzni akarták ezt a témát.

— Hagyjátok, kifizetem — szólt rájuk Sátori, s a többieket megelőzve három darab százast nyújtott a fizetőnek. — Nem kérek vissza — intett.

— Látjátok. így kell csinálni — magyarázta asztaltársainak. — Előre meg kell kenni, hogy rendes kaját hozzon.

Somos valamit firkált a számla hátoldalára.

— Lassan mehetnénk — szede- lőzködött Gábor.

— Hova a csudába siettek? — értetlenkedett Sátori. — Csinálunk egy görbe estét. A vendégeim vagytok — mondta olyan emberhez illően, akinek pénz van a zsebében.

— Majd legközelebb — állt fel Ottó az asztaltól.

— Azért köszönjük — búcsúzott Csapodi.

— Mi van ezekkel? — fordult Kistelekihez, aki vele maradt.

— Tényleg nem érted? — nézett a barátjára az.

Oszkár úr jelent meg az asztalnál. A tálon jókora hússzeletek sorakoztak.

— Jó étvágyat kívánok — mondta közömbösen az öreg, mielőtt magukra hagyta őket.

isteleki szórakozottan babrálta a számolócédulát. Sátori élvezettel látott hozzá a vacsorához.

— Felséges — áradozott barátjának. — Nem kérsz?

Kisteleki nemet intett. Megfordította a cetlit, s a másik oldalán is egy összeadást talált. Somos firkán tóttá oda ezt az alapműveletet, akiről jól tudjuk, hogy filozófia szakot végzett. A számla hátoldala eképpen festett:

1789

+ 19 17

3 7 0 6

Sátori kezében megállt a villa, amikor barátja elébe tolta a számjegyeket. Szakszerűen ellenőrizte a művelet helyességét, aztán döbbenten bámult Kistelekire.

Az összeadás hibátlan volt.

Összeállította: Rékasy Ildikó