Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-09 / 7. szám

1986. JANUAR 9.

Irodalom» művészet

9

Herbszt Zoltán:

Sorsomból követ

Sorsomból követ faragok nehéz követ, nyakbavalót, folyóba ugorni valót,

sorsomból kőoszlopot rajta felirat

„Latiatuc feleym zumtuchel”

sorsomból kerékvető követ kapuszélre dobottat kereket kőplatót

sorsomból követ köböl falat,

kiáltást visszaverő falat

sorsomból utcakövet repülő követ, barrikádokat

sorsomból sírkövet, véssen rá, ki szeretett szégyenlős, árva szavakat.

Ladányi Imre: Hangos

maga szerint nem szálkás. Nekem nem kell. Te — fordul hirtelen a férjéhez —, nem romlott ez a hal? Szürke a húsa...

— Ez...? Dehogy szürke, csak árnyékban van — mondja a férj.

A halárus elkomorul, aztán a fény felé fordítja a halat, hogy látható legyen a fehér hús.

A gombaszemű nő az árushoz fordul, s egy nagy halra hők:

— Miért nem ezt adta, itt a grillsütő tetejéről? Ennek árnyékban is fehér a húsa.

— Mert az süllő, asszonyom, maguk pedig hekket kértek. De adhatom a süllőt is. Kétszázhuszonhét forint kilója, Szilvásváradon háromszázhúsz forintot kémek érte. Inkább kéri ezt?

A tündibündi, gombszemű nő lebiggyeszti az ajkát, és kimérten megszólal:

— Jó lesz a hekk... De Szilvásvárad sem a világ közepe, ahogy Füred sem.

Az árus levágja a hal farkát, és eldobja. Közben megszólal;

— ön szerint hol a világ közepe?

— Nem itt, az biztos... Valahol, ahol délben felülről süt a nap...

A nő fizet, átveszi a halat, aztán a férj kezébe nyomja. Minden különösebb irányzék nélkül kitüremkednek a sorból. A pantallós, vidéki fiú sötéten néz. Tanakodnak, aztán leülnek egy padra, nekilátnak a halnak.

— Mit adhatok? — kérdi a halsütő.

— Két keszeget — mondom

s oldalra sandítok. Azt hittem, tündibündi majd falja a halat, de nem. Enni is tud a saját modorában. Kelletlenül, undokon, sértetten, becsapó ttan

csipeget a halból, s közben állandóan suttog valamit a férjének. Intézem a saját halügyemet, de oldalra pillantva látom a házaspárt, ahogy állnak majd Székesfehérváron a válóperes bíró előtt. Kicsit később, a fizetés után, újabb látomásom támad. Tündibündit egy hét végén megfojtja a szeretője, s a férjet csak tanúként idézik meg.

akóné mindent akart, amit csak pénzen meg lehetett szerezni. Az urát, aki a termelőszövetkezet egyik állat- gondozója volt. új meg új tervekkel biztatta munkára. Igaz, Cakót nem kellett nagyon sürgetni, hajtotta ő magát anélkül is. Egyrészt mert szerette a munkáját, másrészt mert mindenképpen teljesíteni akarta az asszony kívánságait. Ezektől a becsvágya erőre kapott, és folytonos jó feszültségben tartotta benne az igyekezetét. Így épült fel az új, négyszobás ház, szebb, mint a két szomszédé, s drágább vasrácsos kerítéssel, mint bárkié az utcában. Így cserélődtek ki a bútorok, s teltek meg szép gépi perzsaszőnyegekkel és tetszetős porcelán- meg kerámiafigurákkal a szobák. A javak bősége a harmincnyolcéves asszonyt büszkeséggel, a kilenc esztendővel idősebb urát meg mély elégedettséggel és biztos önbizalommal töltötte el. Cakóné ezután soronkövetkező vágyának új sínjére állította rá az urát, aki engedelmes készséggel haladt rajta előre, az erősebb irányító akarat igájában. Sokszor vállalt helyettesítést, éjszakai műszakot, különösen az elletések idején, s a gondossága folytán szaporodó életképes állatok nekijáró hányada is szép pénzt jelentett. Így azután sokasodni kezdtek az autóvásárlásra félretett forintok is. Cakóné a helyi vegyesboltot vezette, és ez sem volt minden haszon nélkül való. A tizennyolc éves lány az általános iskola befejezése óta a helybeli varrónő mellett tanult szabni-varrni, azzal az anyja által sugalmazott céllal, hogy amint kellő tudást és gyakorlatot szerez, maga mellé vesz mint alkalmazottat néhány lányt, és önállósítja magát.

A szőke kislány, akinek csinos arca, kék szeme már iskoláskorában vonzotta a fiúkat, éppen olyan engedelmes anyagnak bizonyult az anyja kezében, akár az apja. Bár Cakónét Jucinak hívták, gyermekét nem keresztel tette Júliának. Ez már nem illett a gyönyörű házhoz, sem az ő öntudatához, s amellett nagyon is emlékeztetett volna a szegényparaszti eredetre, ezért az Andrea nevet választotta ki számára. Andreát az asszony anyai féltése, s legalább ennyire becsvágya miatt is szigorúan óvta a köny- nyelműsködéstől, a nem kívánatos hatásoktól — s a kislány a köréje húzott határvonalat soha nem lépte át.

— Te nem leszel a mindenféle rossz kölykök prédája — ismételgette untalan. —• Amikor eljön az ideje, férjhez mész, addig nem engedhetsz senkinek sem. Az urad, meglásd, hálás lesz a tisztaságodért.

Ha sétából vagy táncból jött haza, Cakóné a gyakorlott asszony pontosságával kérdezte ki Andreát, aki lesütött szemmel és rózsaszínből pirosra gyúló arccal számolt be a hazakísérés ideje alatt váltott és engedélyezett néhány csókról.

— Neked is jólesett? — firtatta jónéhányszor merő tekintettel Cakóné.

— Nem is tudom... — felelt neki minden alkalommal elvékonyult, vontatott hangon Andrea, és kerek arca még pirosabb lett.

Cakóné olykor olyan közeledési kísérletek felől is tudakozódott, amelyekre a képzelete késztette, s ez a képzelet különös kényszerrel néhány pillanatra olykor a lánya helyébe varázsolta.

— Ilyenek nem voltak... — hebegte az effajta érdeklődésre Andrea.

— Ne is legyenek — vágta rá komoly szigorúsággal az asszony — az én lányom ne adja le magát senkinek, aki nem hozzávaló. Még házasság útján sem.

— Néhány csókig elmehet — mondta Cakóné az urának. — De hogy ki legyen az ura, azt majd én határozom meg, hogy ne járjon rosszul. Én most már jól tudom, milyen ember való férjnek. Azt akarom, hogy mindenben elégedett legyen — fűzte hozzá. Erősen ránézett az urára, s telt ajkát egy egészen picit félrehúzta.

Bihari Klára:

„Ha olyan lennél../’

— Jól van, jól, majd csak találunk neki egy mindenben megfelelő, derék fiatalembert — bólogatott Cakó. Ilyenkor, amikor nyílt célzás történt arra, hogy a lánya is nő, akinek férfi kell, mindig zavar fogta el. Különösen azért, mert a pattanóan kemény húsú, telt mellű, üde arcú Juli effajta szavaiban és merő tekintetében nehezen elviselt szemrehányás lappangott. Ez, maga sem tudta pontosan, miért, azt juttatta eszébe, milyen morgolódva és sokáig szellőzteti- mossa felesége az ő munkaruháit, amelyek kiirthatatlanul magukba szívták az istállószagot, és mindennek ellenére hányszor fordult hozzá éjszaka anélkül, hogy ő le tudta volna rázni a megbéklyózó, álombahúzó fáradtságot.

Végül is a vőnek valót nem kellett kötéllel fogni. A legjobban kereső, már autóval is rendelkező traktorista, Szijjas Bálint kezdett Andreának udvarolni, és nemsokára meg is kérte feleségül. A keménykötésű. fekete hajú, széles vállú, huszonnégy éves fiú szemre tetszetős ellenpárja volt a mézszőke, törékeny Andreának. A fiú; mint szerelmes jövendőbeli ura, tisztelte Andrea tartózkodását, mert szerinte a könnyen megkapható lányok a házasságban sem változnak meg, s büszkévé tette az a tudat, hogy ő lesz felesége életében az első férfi.

Az esküvő mindkét család nagy megelégedésére hamarosan megtörtént. A fiatalok részére már régen fenntartott és előkészített két szobából nagy boldogság sugárzott.

—• De jó nekik! — sóhajtott olykor Cakóné, amikor a házasok felkeltek a közös vacsora-asztal mellől, hogy külön lakrészükbe menjenek. Hátrafordult a székén, és hosszan utánuk nézett.

— Jó hát — hagyta helyben az ilyenfajta megjegyzéseket Cakó fe- szélyezetten. Ügy érezte, neki szól a szemrehányásként hangzó megállapítás, s arra kényszeríti, hogy válaszoljon rá. — Most esküdtek, fiatalok, hogyne lennének boldogok. — Mindenkinek megvan és megvolt a maga ideje.

Ennek az újra meg újra elismételt mondatnak kissé védekezés íze volt, mert a „de jó nekik” sóhajában nem csupán anyai öröm, hanem valamiféle vád is rejteke- zett.

Néhány hónappal később azonban elfakult a boldogság fénye. Andrea halványodó arcán gyermeki ijedtség és megbántottság látszott, a fiatal férj pedig morcosán jött-ment, s ült az asztalnál.

—■ Mi bajod? Mért vagy olyan kelletlen? — faggatta a lányát Cakóné. — A férfiak nem szeretik nézni a feleségük fancsali képét.

— Semmi bajom, anyuka — felelte Andrea, de könnytől elködö- sült szeme, meg a félretekert feje másról vallott.

— Engem ugyan nem csapsz be! Légy őszinte, hiszen én segíteni akarok neked. Ki vele, mi a baj?

— Jaj, anyuka! — Andrea megint elfordította a fejét. — Szégyel- lek én arról beszélni! Hagyjon, ne kérdezzen... majd... majd egyszer elmondom. ..

Cakóné nem vallatta tovább a lányát, mint aki már mindent tud. Még azt is, hogy ezt a puha, gyámoltalan teremtést hiába próbálná kioktatni. Ehelyett a vejét vette elő.

— Mi van köztelek? Mert látom én, hogy valami nincs rendben.

— Nincs hát... — mondta sötét tekintettel a fiatalember. — Zsákbamacskát vettem én a lányukkal.

— De hiszen eleinte... — kezdte Juli, de a fiú keserűen a szavába vágott:

— Eleinte! Mikor még hályog van az ember szemén! Azt hittem, a jó nevelése, meg a gyakorlatlansága miatt olyan restellkedő, és ennek még örültem is. De most, öt hónap után is csak olyan szégyenlős, csak olyan máié. mint az első héten. Pedig hát én mindent megtettem a változásért. Azt hittem, mellettem kifejlődik.

— Van, aki hamar tanul, van, aki lassan, vagy soha.

Cakóné belenézett a veje arcába, szeme rávillant a dús, barna haja alól, és halk kis kacagással hozzátette:

— Majd én elmagyarázok neki egyet s mást. Bárha az apja természetét örökölte, hiába minden.

— Maga, úgy hiszem, érti a módját — felelt a vő, és az ő szeme is megvillant. — Boldog lehet az ura, hogy ilyen asszony jutott neki, akit, úgy vélem, tanítani se nagyon kellett.

— Hol van ő már attól, hogy boldog legyen! — mondta az asszony. A szeme és mosolya csupa tűz és csupa ígéret volt. — Hiszen ha olyan követelő lenne, mint te...

Úgy négy héttel később, amikor hazatért a varrodából, Andrea hiába várta terített asztallal az anyját, meg az urát. Csak az apja jött meg, s vele együtt ült az asztalnál az éjszaka közepéig. Egyikük sem próbálta a faluban és a Szijjas- családnál keresni az eltűnteket, meg az autót, mint akik lelkűk mélyén sejtik, mi az igazság. Éppen ezért hangosan nem is találgatták, hová lettek azok ketten. Némán üldögéltek, anélkül, hogy egymásra néztek volna. Azután lefeküdtek azzal a bizonytalan reménnyel, hogy reggel bűnbánóan előkerülnek, bár a hiányzó ruhák és táskák másról tanúskodtak.

Másnap azonban csak egy levél érkezett Andrea címére, talán Bálint valamelyik barátja dobta be az utcai ajtóra erősített dobozba. Csak ennyi állt benne:

„Ha olyan lennél, mint az anyád, nem hagytalak volna el.”

Este Andrea sírva mutatta a levelet az apjának.

lyen szégyent hozott rám... Tegnap még nem akartam hinni... Az anyámmal ment el. Csak azért, mert nem tudtam, mit akar. De ugye visszajön, apuka? Hiszen anyuka öreg őhozzá, nem érthetik meg egymást... Cakó elolvasta a kétsoros üzenetet, s megértette, hogy az egy kis őrá bízott kiigazítással neki is szól. Sokáig gyürkélte maga elé meredve a papíros szélét, azután fejét ingatva így szólt, mint aki megadja magát a jó ideje feje fölött keringő, s a vő hozzájuk költözésével még sötétebbé váló fenyegetésnek:

— Ezek ketten, lányom, már soha nem jönnek vissza.

Összeállította: Rékasy Ildikó

Nagy István: Dclfines nő

Oscar Estroga: Ló