Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
8 Erodálom, művészet 1988. JANUÁR 9. F. Tóth Pál: Fussatok még egy kört ataji Balázs rendőr P százados nem aludt az éjszaka. Már tegnap és azelőtt sem pihent eleget. A váratlan helyzeteket teremtő munka riasztotta fel és tartotta ébren. Most pedig az a víziószerű képsor, amit az emlékezés újra meg újra lepergetett előtte. A telefon vasárnap este tíz óra előtt néhány perccel szólalt meg a lakásán. A gyerekek, Béluska és Anita már régen lefeküdtek és aludtak, a felesége pedig a tévékészülék előtt unatkozott, s talán éppen azon töprengett, hogy ágyazni kellene, amikor csörgött a készülék. Az ügyeletes jelentkezett a kapitányságról. Mint mondotta eltűnt gyermekek ügyében kellett intézkednie, most indulnak a helyszínre, a kocsi piár útban van, hogy a főnököt felvegye. Még annyit közölt röviden, hogy künn a holtág melletti hobbi földeken veszett el két gyerek. Hozzák a nyomozó kutyát is, hátha szükség lesz rá. — Egyél valamit, ki tudja, mikor érsz haza — mondta az asszony, aki már nem is mérgelődött, hogy a férjének el kell mennie. Ha nem is sűrűn, de előfordul ilyesmi, amikor a szolgálatos nem boldogul egyedül. Hiába, ilyen hivatás az övé, még azt is be kell jelentenie, ha eltávozik hazulról. A felesége eleinte berzenkedett az otthoni hívások miatt, de aztán megszokta és elviselte. Csak a munkával járó feszültségektől, idegességtől féltette. Most is, amikor lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, a szemében rep- desett a nehezen titkolható aggodalom. — Sietek, amennyire csak lehet — köszönt el, s a felesége tudta, hogy nem marad tovább soha egy perccel sem, mint ahogy a munkája becsületes intézése azt megköveteli. A kocsiban, miközben a jármű sebesen haladt a külső városrészek felé, az ügyeletes őrmester kérdezés nélkül is sorolta, amit tudott. Két kisfiú tűnt el, az egyik öt-, a másik hétéves. Nem testvérek, csak jó barátok. A telkek szomszédosak. Már hazafelé készülődtek a szülők, amikor a gyerekek szokásuk szerint még futni akartak egy kört a közelben. De most nem jöttek visz- sza a szaladgálás után. Azóta keresik őket. Ä századosnak a nyelvén volt a megjegyzés, hogy előbb is szólhattak volna segítségért, de mégsem szólt, nem akart ítéletet alkotni, mielőtt megismerné a körülményeket. A környéket egyébként jól ismerte. A Tisza holtágánál gyermekkorában sokat játszott együtt a pajtásaival. Csónakáztak, horgásztak, nyáron a fahídról fejest ugráltak a vízbe, a környező erdőben barangoltak, fészkekből madártojást raboltak. Akkor, húszhuszonöt éve még zsombékos, ingoványos volt a part, azóta feltöl- tötték, s a kanyargó víz partján végig nyaralók, hétvégi házak épültek. Egyszerű kis bungalók és hivalkodó betonlábakon terpeszkedő emeletes építmények. Később egész utcasorok alakultak ki, a nép adta találó nevekkel: Tavasz utca, Páva utca, Zeg-zug Ijöz... Egyszer neki is felajánlottak itt egy kis telket, egészen olcsón, de a felesége lebeszélte, minek az, ha nincs aki gondozza, megművelje a kertet. Igazat adott neki, bár olykor-olykor, amikor erre hozta a véletlen, elfogta egy csöppnyi nosztalgia. A gépkocsit vezető őrmesternek nem kellett a helyszínt keresgélnie, kisebb csődület volt még mindig a kerítések előtt. Pedig már közben teljesen besötétedett, de a tűrhető közvilágítás, az ablakok és gépkocsireflektorok tompa fényeiben álldogáló emberek, különös útbaigazító jelként, messziről mutatták az utat. Azt az estét és éjszakát Pataji Balázs rendőr százados sohasem fogja elfelejteni. A kérdezősködés- re nem volt sok idő. A kétségbeesett szülők közül a Csaba nevű kisfiú édesapja — aki doktor Fazekas néven mutatkozott be —, volt olyan állapotban, hogy a legszükségesebb útbaigazitást megadhatta. Ö hozta elő azt a néhány holmit is, amit a nyomozó kutya orra elé tartott az őrmester, s a kutya nemsokára húzni kezdte maga után a szíjat fogó rendőrt. Az utca utolsó házánál, ahol már az üres telkek kezdődtek, a kutya átbújt a drótkerítés alatti nyíláson, és a ház felé iramodott. A kert végében egy keskeny ösvény vezetett a zsombékos mező irányába. A rohanó állat itt megtorpant, s egy vízzel teli gödör szélénél idegesen szaglászta a talajt. A hiztatásra futkosni kezdett, de mindig visszatért ugyanarra a pontra. A rendőröket követő kíváncsi emberek, a kertet, vete- ményeket is ledíbolva tódultak be a telekre, s megdermedve bámultak a lámpákkal megvilágított víztükörre. A százados érezte, hogy nincs vesztegetni való ideje, ha gyorsan nem intékedik, rövidesen erőt vesz az embereken a pánik, hiszen mindenki sejti, hogy mit rejthet a víz mélye. A jajveszékelő édesanyákat ugyan sikerült a nyaralójukban tartani, de ha ők is megsejtenek valamit, képesek a legesztelenebb cselekedetekre is. — Menjenek innen, emberek! — harsant a százados hangja. Téves a nyom, mára befejeztük. Volt, aki elhitte, volt, aki nem, mindenesetre sokan elszéledtek. Az őrmester, a látszat kedvéért, a kutyával még tett egy kis sétát, azután visszatértek a nyaralóhoz. — Kérem, menjenek haza, mi tovább folytatjuk a nyomozást — mondta a százados a magukba ros- kadt szülőknek. — Csak pár óra van hátra, és mindjárt szürkülni kezd. Higgyék el, mindent megteszünk. amit csak lehet. — Ha megengedi, én visszajönnék — fordult hozzá az eltűnt Csaba édesapja, akit a százados, úgy emlékezett, már ismer valahonnan. Talán bíró vagy ügyvéd, gondolta, és csak annyit mondott, hogy nincs kifogása a jelenléte ellen. Ami későbbiekben történt, már oyan volt, mint valami lidérces álom. A kapitányságról még hazaszólt a feleségének, hogy ne izguljon, valami közbejött, ne várják reggelnél előbb, legjobb, ha bemegy a munkahelyére, majd ott keresni fogja. Azután, a tűzoltóságot mozgósították, szivattyúkat küldtek ki a rohamkocsival a helyszínre. A nap még fel sem kapaszkodott a látóhatár szélére, amikor a szivattyúk dolgozni kezdtek... Közben sikerült előkeríteni a ház és telek tulajdonosát. A motorzúgás elől behúzódott vele az épületbe. Faggatni kezdte: — Mi ez a gödör tulajdonképpen? — Ciszterna — hangzott a meglepő válasz. — Itt a víz közelében? Mi szükség volt erre? Az ijedt kis ember, aki jóformán azt sem tudta még, hogy miről is van szó, de a nagy felvonult apparátusból azért sejtette, baj van, kissé nekibátorodott, s majdnem fölényesen válaszolt: — A Tiszából nem emelhetek ki vizet az öntözéshez, öntözni pedig kell, ha szárazság van, nem igaz? — Miért nem kutat fúratott inkább? — Ez volt az olcsóbb. — Hol a munkahelye, mi a foglalkozása? — A gépgyárban vagyok szállításvezető. — Értem, szóval a markológép ingyenbe volt. — Nem egészen, az üzemanyagot kellett megfizetni. — Hogy is hívják? — Engem? Csető Istvánnak, kérem szépen — ismét meghunyászkodó volt a szemben ülő hangja. — Százados elvtárs, százados elvtárs! — lökte be az ajtót az őrmester, és mintha rosszul lenne, támaszkodva dőlt az ajtófélfának. Szólnia kellett, az arcára volt írva, amit jelenteni akart. A motorokat közben leállították, s a tűzoltók, a létrákat félrelökve, egymás után ugráltak le a gödörbe, térdig gázolva a fenéken összegyűlt iszapban. Nem kellett sokáig kutatniuk. Az iszapos gomolyag megmutatta a két kis emberke mozdulatlan testének körvonalait. Egymás kezét görcsösen fogva, egymásba kapaszkodva, mint két agyagszobor feküdtek a gödör lejtős oldalánál. — Ne nyúljanak még hozzájuk! — mondta a százados, s nem tudta, milyen lelki kényszer hatása alatt, de kibukott a szó a száján: — No, Csető, lemegy értük? Az ember teljesen magába ros- kadt, és könyörögni kezdett: — Ha istent ismer, ne kívánjon ilyet tőlem! — Menjenek innen, mindenki menjen innen! — ez a felszólítás Csaba édesapjának is szólt, aki eltakarta a szemét, nem bírta nézni tovább a lenti látványt. A jegyzőkönyvet csak napok múlva tudták lezárni. A szülők, különösen az édesanyák alig voltak kihallgatható állapotban. Végül is Fazekas elmondására épült a száraz. hivatalos szöveg. Á szülők felelősségét nem lehetett megállapítani, bár Csaba édesanyja folyton önmagát okolta hangos jajveszékeléssel a történtekért. „Miért is mentünk ki aznap? Miért nem maradtunk otthon? Miért is engedtem el őket, miért nem tiltottam meg nekik, hiszen este volt már!” A kisebbik fiú, Gáborka édesanyja nem engedte, hogy a másik asz- szony magára vegye ezt a szörnyű terhet. „De hiszen én is biztattam őket, hogy no, fussatok még egy kört!” Igen, ez volt az utolsó mondat, amit a szüleiktől hallhatott még a két kis vidám csikó. Mint ahogy máskor már annyiszor, mielőtt hazaindult'ak a városi lakásba, hiszen azután egy hétig megint csak az otthoni zártság béklyózta őket. Nem, a gödörről semmit sem tudtak, s arról még kevésbé, hogy a gyermekek elhagyták a biztonságos területet, és — lehet, hogy már nem először — nekivágtak a kertek felé vezető ösvénynek. A kerítésen lévő nyílás mindenesetre arra vallott, hogy ismerhették a járást arrafelé mások is. A gödört engedély nélkül kiásó és kerítetlenül hagyó Csető István eleinte még védekezett, de aztán belátta, hogy nincs értelme szépít- getésnek. Az a látvány az ő számára is még sokáig emlékezetes lesz. Pataji Balázs százados a legjobban azon lepődött meg, hogy dr. Fazekas nem kérte Csető megbüntetését. — A fiunkat ez már úgysem adná vissza — mondta. Mint jogász, ő biztosan tudta, hogy a ciszternakészítőre legfeljebb szabálysértési hatóság ró majd ki büntetést az engedély nélküli kiásás miatt. A gondatlanságból okozott veszélyeztetést aligha tudja kimondatni rá az ügyészség képviselője. De Csető ezt még nem is fogta fel teljes összefüggésben, így talán mégis azzal bűnhődött, hogy a lelkiismeretfur- dalás mellett félelmet is érzett, egy ideig bizonyosan. A temetésen Pataji százados is ott volt. A látvány, a fájdalmakat hordozó hangok kegyetlen vibrálása most is ott motoz az idegeiben. Két kis fehér koporsó, sokszáz gyászruhás ember, köztük Csaba iskolatársai csapatosan, tanítók, tanárok. Még szerencse, hogy Gáborka óvodáspajtásait nem hozták el erre a szomorú, lelkeket felkavaró eseményre. zóta is töpreng az eset A tanulságain, főleg azon, hogy meddig terjed és mérhető-e egyáltalán a szülői felelősség. Időnként azon kapja rajta magát, hogy csak áll az ablaknál és leskelődik kifelé. Lefelé, le a térre, ahol a környékbeli gyermekekkel, barátaival Béluska is ott szaladgál, futkos a labda után. Érzi, hogy agyában ott fészkel, motoszkál a gondolat: „Jaj, az a labda ki ne guruljon a kocsi- útra!” Pedig kigurult már sokszor, de a gyermekeknek mindig szerencséjük volt. Mert az autók többségében a környékbelieké, és a benne ülők is tudják már, hogy vigyázniuk kell, mert az övéik is ott fociznak. De ha mégis, egyszer csak egy vadidegen robog errefelé a kocsijával, és későn veszi észre a kipattanó labdát! Legszívesebben üvöltene a fiának és hazaparancsolná. De tudja, ez képtelenség. Megütközne rajta az utca népe. s a fia is úgy nézne rá, mint a bolondra. Nem értené a dolgot, nem tudná, miért ideges mostanában az apja, aki pedig egyébként egészen normális ember. Birtalan Ferenc: Fedetlen arccal 3 V Feloldozásra nincs hatalmam. 1 . Gyónni nincs kinek. .•:%f " * Ezer év szennye, vére rajtam. Száz Dózsás évtized. Véletlenekhez nincs közöm. Isten ha van, legyen. Halálos harchoz öltözöm. Fedetlen arcom és szívem. Benjámin László; Ahogy eljátszik Nevetséges, de nem nevettető, ahogy eljátszik velünk az idő: ahogy odaad, ahogy visszavesz, ahogy kicselez, ahogy kicserez, ahogy elkever, ahogy felfedez, ahogy élre tesz, ahogy félre tesz ahogy eltöröl, ahogy megjelöl, ahogy életre kelt, ahogy megöl, ahogy megtalál, ahogy elveszít, ahogy görcsbe ránt, ahogy kifeszít, ahogy mélybe húz, ahogy partra vet, ahogy kinevet, ahogy betemet ahogy naponta újra hiteget. Bertha Bulcsú; Jelenet növel, halakkal Sorban állok Füreden a halsütőnél. Hatan-heten várakoznak előttem, de gyorsan fogynak, mert van, aki csak egy pohár borra fizet be. Előszezoni nyaralók, borral vigasztalódnak. Előttem fiatal házaspár áll, a férfi nadrágos, szőke, szakálltalan, sovány. Az asszony kis gombszemű, fitos orrú baba, csipkés, tündi- bündi szaknyában. Nem egy hódító jelenség, de csinoska, rátarti, erőszakos. Az a típus, akit a szülei befizettek az öröklakásba. Előretekingetek, mint mindenki. A pult tiszta, a boroskancsók fedettek, hátul egy öregasszony süti a halakat, az első vonalban fiatal férfi udvariaskodik. Közben akaratlanul is hallom a tündi- bündi nő szövegét: „Ha te ilyen gyáva alak vagy, majd én megmondom az apádnak. .. Tőlem úgyis fél... Mit képzel az a vén... Mindjárt mit mondok... ” Egy üdülős alkoholista előretolakszik és kér még egy pohárral. Túlzók, nem kér. Csak előrecsúsztatja a pénzt és a poharát. Tündibündi zúdít még a férjére egy fél mondatot, aztán a halsütőhöz fordul: — Két hekket adjon, az egyiket csomagolja be, a másikat itt fogyasztjuk. Abból az erős paprikából is adjon hozzá egy marokkal. — Ez a kettő jó lesz? — kérdi a halsütő. — A kisebbiket csomagolja be, a másiknak meg dobja el a farkát, az csupa szálka, ehetetlen. — Ezt így sütjük, tessék ott hagyni a papírtálcán. .. — Azt mondtam, dobja el a farkát! Vagy egye meg, ha
