Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
1988. JANUÁR 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Abonyl úti tanyázás A Május 1. Ruhagyár túrkevei telepén évente mintegy 100 ezer kosztüm, blézer illetve kabát készül. Az itt varrt divatos termékek fele szovjet, egyötöde nyugati export, a többi pedig a hazai boltokban talál gazdára Fotó: D. G. Egy ember, aki újra született Szolnokról a Keleti felé utazva az első vasúti megálló Abonyi út. Még pár éve is őrház fogadta itt a leszállókat, de mára már csak a hallgatag „vasbakter” maradt, ami egy fémből készült szekrényféleség. Oláh Bélá- ék nyúliramodásnyira laknak a sínektől, de bizony egyensúlyozni kell, hogy az ember ki ne tapossa a legnagyobb tócsa szemét. A 72 éves házigazda, aki hajdanában a vasútnál szolgált, és még ma is remekül bírja magát, éppen a kertben ásott.. — Elkésett vele, ősszel kellett volna — ugratjuk. — Ezzel aligha, mert lucerna volt 1 a szentem, de már csak füvet hajt. Másodmagával, feleségestül él itt Béla bácsi. Mutatós kockaházában két szoba, fürdőszoba. Három gyerekük született, de ők már valamennyien szolnoki lakosok, a két öreg viszont hajlítha- tatlan. — Mi már csak akkor megyünk, ha visznek. Egyébként is van minden: vezetékes ivóvíz, villany, az esték ellen, meg televízió. Különben is megfizethetetlen a nyugalom, a csend, a végtelen térség — mondja Margit néni, a feleség. Béla bácsi elkísér a vasút túloldalára, vagy ahogyan ő mondja, a lakótelepre, ahol nyolc tíz ház alkot egy utcácskát. Űtközben dohog: a téesz jobban vigyázhatna az útra, behemót gépei összevágják, felhordják a sarat, de a takarítás... Érdekes alkalmi lakója ennek a kis tanyaközpontnak Patkós Gyula, a „Gyivi” egykori igazgatója, akit csak tanár úrnak tisztelnek az emberek. A korábbi vonattal érkezett itteni „birtokára” Szolnokról, és az egyik jó szomszédjával, Bíró Jánossal éppen a konyhában tanakodnak arról, hogy az előre megfontolt szándékkal leölt 180 kilós hízó földi maradványait füstölni kellene. Előttük házibor, ami ugye az egyezkedést, meg a gondolatokat is eredményesen befolyásolja ebben a saras, csúnya januárban. János egyébként most szabadságát tölti: két családja közül a fia már letöltötte katonaéveit és dolgozik, míg a lánya, Csilla nyolcadikos. At- ballagva hozzájuk éppen a tanulásban zavarjuk. — Szolnokra, a Csanádi körúti iskolába járok és reggelente hat körül kelek, mert hétkor indul a vonat. Telente kicsit félős a hajnali séta, mert a peronon nincs lámpa, és harapni lehet a sötétséget. — Hová, merre igyekszel nyolcadik után? — Mivel négyes tanuló vagyok, az egyik szolnoki szak- középiskolába. Kereskedő szeretnék lenni, mint a rokonom, Ács Katalin. Katival nem beszélhettünk, mivel éppen a megye- székhelyen dolgozott. Mindenfelé elismerően, szóltak róla, hiszen innen járt be naponta Szolnokra, az iskolába, Leérettségizett, majd a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán diplomát szerzett. Otthon találtuk viszont édesapját, a Cl éves nyugdíjas Károly bácsit, aki feleségével és az anyósával él egy fedél alatt. — Károly bácsi miképpen bírja ezt a nagy nőtöbbletet? — Bölcsességgel, meg úgy, hogy tágas is, széles is, nagy is a kert. 1960 óta laknak itt, és az ólban jónnéhány süldő, kismalac röfög, mert ugye a 3 ezer 380 forint nyugdíj kettőjüknek az éhenhaláshoz túlontúl sok, a megélhetéshez pedig végtelenül kevés. Ez a néhány család most járdát szeretne építeni: a kőlapok egy része már az utcán, de még várnak többet is a szolnoki tanácstól, hogy hajnalonta, meg esténként ilyentájt ne a sarat kelljen taposni. Bolt, kocsma itt nincs, bevásárolni Szolnokra utaznak a vonattal, ami hét kilométer. Meg az orvoshoz is. — Nem is hiányzik itt a doktor — mondja Károly bácsi. — A tanyasi ember negyedét se annyira beteg, mint a városi, vagy ha igazán az, akkor legtöbbször már Szent Mihály lova kell ide! Valami igazság lehet a velős állításban, mert eszten- deikhez viszonyítva tényleg jól bírják magukat az itteni emberek. Messze innen, ahol az ég karimája a szántásra simul, nyújtózkodik még egy tanya: temérdek kazallal, épülettel. Mihályi Ferenc lakik itt, és hozzá is kigyalogolunk a ci- pőtalpmarasztaló dűlőkön. Feleségét tavaly előtt temette, és most az élettársa segít neki a temérdek jószág etetésében, itatásában. — Ide hallgasson, dolgoztam én Szolnokon is az iparban, de a zárt csarnokban egy nap hosszabbnak tűnt, mint itt egy év. Igaz, hajnaltól estig mozogni kell, mert a hat tehén, a nyolc üsző, bika, meg az öt anya- disznó mind követeli a porciót. — Család? — Egyetlen fiam Szolnokon él a két unokámmal, de engem nem vonz a városi fény. Amíg a kezem emelni bírom, nekem ez az igazi élet. Noha, korábban voltam én értetlen paraszt, meg fújtak is rám, hiszen téesz- be soha nem mentem, de most megbecsült embernek mondanak, aki a háztáji és a kisegítő gazdaságával segíti az ellátást. Érti ezt maga? — mondja nevetve, miután megnézzük a jószágokat, és a küszöbig lopakodó sötétségben a mezsgyéig kísér. Elővigyázatosságból, mert errefelé rendszerint mindenhol három kutya szolgál. Ez alól az ő portája sem kivétel, bár ahogyan mondja, tartani kettőtől kell, mert annyi harap csak. A fene tudja, ki hogy van vele, de nekünk egy is sok, ezért még egy darabig hátra-hátrané- zünk... D. Szabó Miklós A kórteremben a velem szemben ülő fekete bajúszos fiatalembert bámulom. Soós Sándor 32 éves üzemmérnök, a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalat Szolnoki üzem- igazgatóságának csoportvezetője 1987. november 11-én másodszor is megszületett. Súlyos, életveszélyes balesetéről kopaszra nyírt fején ma már csak egy 20 forintos nagyságú mélyedés árulkodik. Vaspálca a fejben Mi történt azon a hűvös, borongós, télre készülődő szerdai napon? A TITÁSZ Szolnok Vidéki Kirendeltségének fenntartási csoportja aznap reggel utasítást kapott a tiszasülyi Rákóczi úti körzeti trafóállomás mérő- szekrényének cseréjére. A csoport Kiss János vezetésével megkezdte a munkát. Délután fél kettő tájban Soós Sándor, csoportvezető, Tószegi Tibor és Csaj bók Gyula szerelőkkel ugyancsak odaérkezett. Az utólagos ellenőrzésnél a fiatal csoport- vezető észrevette, hogy az oszlopkapcsoló két szélső érintkezője nem záródott tökéletesen. Ezért a „működtető pálcával” — ezek másfél méteres vékony kampós rudak, amelyek segítségükkel a földről is lehet az oszlopokon lévő szerkezeteket ki-bekapcsolni — akarta az oszlopkapcsolót bezárni, de a négy részből álló működtető pálca legfelső, egymásba kapcsolódó szemei kinyíltak és a vasrúd lezuhanva Soós Sándor koponyáját átszakítva beleállt a fejébe. Csajbók Gyula még most is belefehéredik, amint az emlékei között kutat: — Valami kiáltásfélét hallottam, s azt láttam, hogy Sanyi a földön ül és a fejéből egy vaspálca áll ki. Megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült. Odarohantam, akkor már ömlött belőle a vér. Még eszméleténél volt, beszéltem is vele, csak 5—10 perc múltán ájult el. Aztán a látványtól majdnem hasonló sorsra jutottam én is. — Éppen a földelő — rö- vidrezáró vezetéket tekertem össze — meséli Tószegi Tibor —, amikor Csajbók Gyuszi ordított. Odaszaladtam, megpróbáltam a vasru- dat Sanyi fejéből kihúzni, de az keményen állt, így lóhalálában orvosért futottam. — Negyed négyre meg is érkeztek — veszi vissza a szót Tószegi Tibor. Elgondolkodik, láthatóan keresi a szavakat: — Az a három ember a mentőtiszt, az ápoló, meg a gépkocsivezető szinte emberfeletti munkát végeztek. Olyan gyorsan, olyan begyakorlottan, összehangoltan dolgozni embereket én még nem láttam. Bekötözték a sebet, vért vettek, injekciót, infúziót adtak, szabaddá tették a légutakat, s mindez szinte egy pillanat alatt zajlott le. Mire észbekaptunk a mentőautó meglódult és sivítva, vijjogva már Szolnok felé vágtatott. — Az biztos, hogy a padlóig nyomtam a gázpedált — húzza össze a szemöldökét Hodos János, a mentőkocsi vezetője. Jöhettünk vagy 120-szal. — Pedig amikor bejelentették az esetet, akkor még csak egy jelentéktelen fejsérülésnek tűnt — emlékezik vissza Zajacz László mentő- tiszt. — Már úton voltunk amikor rádión utánunk szóltak, hogy igyekezzünk, mert komolyabb dologról van szó. Ahogy kiértünk Soós Sándor már eszméletlen állapotban a villanyoszlop mellett ült, körülötte minden piroslott a vértől, a munkatársai tartották miközben gézdarabo— Nézze, nekünk ha nincs remény, akkor is meg kell tennünk mindent a beteg érdekében — kínál hellyel, a szolnoki Hetényi Géza Kórház második emeleti piciny szobájában dr. Tóth-Dani Péter idegsebész főorvos, aki a műtétet végezte. — Én azon a napon készenléti ügyeletes voltam — folytatja — vagyis otthon tartózkodtam, amikor telefonáltak, hogy egy súlyos koponya- agysérültet kell megoperálni. A sérülés kétségkívül életveszélyes volt, mivel a fej középvonalában húzódó vastag véna úgy összeroncsol ódott, hogy plasztikázni kellett. Soós Sándornak kimondhatatlan szerencséje az volt, hogy gyorsan idekerült, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy bizony 3 évvel ezelőtt még nem tudtuk volna megmenteni őt. Effelől semmi kétség, hisz magam is látom, amikor beszélgetek vele, hogy Soós Sándor bal keze, bal lába minden nehézség nélkül engedelmeskedik akaratának. — Egy kis zsibbadást még azért érzek — mosolyítja el magát — de az is napról napra múlik. Januárban még egy pár hetet eltöltők az Országos Rehabilitációs Központban — fűzi tovább a szavakat — majd jó fél év elteltével még hátravan egy plasztikai műtét, s ha rendbe jövök, okvetlenül visszamegyek a céghez, hisz úgy vagyok vele, hogy a suszter maradjon csak a kaptafánál. — Várják is vissza — említem neki, s amikor elmondom még azt is, hogy munkahelye december közepén kát nyomtak a sebre. Gyorsan nekiláttunk, de amikor a hordágyra tettük már erős görcsös csavaró mozdulatokat tett, ami szájzárral is társult. Megnéztem a balesetet okozó vasat is. Hát mit mondjak: legalább 3—4 centi mélyen fúródhatott a fejbe. Sok mindent átéltem, de ilyen esettel még nem találkoztam, nem beszélve a látványról, ami a helyszínen fogadott bennünket. Őszintén szólva a kórház felé tartva a mentőkocsiban nem sok esélyt jósoltunk arra, hogy a fiatalember megússza ezt az egészet. Hiszen önmagában az iszonyatos mennyiségű vérveszteség is életveszélyes. Sokan meghaltak már ennél jóval kisebb agysérülésben is. Vagy ha nem, akkor meg bénák maradtak, esetleg abnormálissá váltak, s ráadásul még a fertőzés veszélye is fennállt. — Miért? — Mert azóta fejlődött rengeteget itt a kórházban is az idegsebészeti részleg. Előtte viszont az ilyen sérülteket a fővárosba vitték, s tudja az ehhez hasonló súlyos esetekben nemhogy órákon, de perceken, sőt, másodperceken múlik egy emberélet. Persze, hogy ő ma már jól van, ez itt a kórházban sem csupán egy embernek, hanem egy jól felkészült teamnek — munkacsoportnak — így többek között az altatóorvosnak, a műtősöknek, a nővéreknek köszönhető, nem beszélve az utógondozókról, hisz közvetlenül a műtét után a beteg bal oldali végtagjai még bénultak voltak, ami az utókezeléskor a különböző végtagtornák során szépen rendbejött. egy bensőséges házi ünnepségen megjutalmazta azokat a munkatársait és a mentősöket, akik segítettek — olyannyira meglepődik, hogy szóhoz sem tud jutni. Aztán amikor elbúcsúzok tőle a folyosó végén lévő lengőajtóig kísér. Kezet nyújt és megszólal: Mindenkinek köszönöm. A kollégáknak, a munkatársaknak, az orvosoknak, a műtősöknek, a nővéreknek, a barátoknak, az ismerősöknek — sorolja. Szóval mindenkinek, — nyomja meg az utolsó szót, aztán sarkon fordul és határozott léptekkel elindul a kórterem felé. Talán most értette meg igazán, hogy 32 évesen is újra lehet születni... Nagy Tibor A Mezőtúri Bútoripari Szövetkezet az idén bérmunkában gyermekágyat, etetőtálcát és hazai alapanyagból homokozóládát gyárt NSZK megrendelésre, s így 3 millió forinttal növekszik a tőkés exportja az elmúlt évihez képest Fotó: D. G. Abonyi úti tanyalakók: Ács Károly és családja portájuk kapuja előtt, lent pedig Mihályi Ferenc (sapkában), Bíró Csilla és Oláh Béla I másodpercek is számítanak fi suszter maradjon a kaptafánál
