Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. JANUÁR 9. SatrudfadU jej Ne (?) lógj ki a sorból Jó órája beszélgettünk már az igazgatóval, aki készséges, jó házigazdának bizonyult. Jó évet zártak, volt mit mondania. Nem hivalkodott, kellő visszafogottsággal beszélt, egyszóval minden zökkenőmentesen haladt, a gazdaságpolitikai cikkfelvételek szokott koreográfiája szerint. Egészen addig, amíg a nyereségterv teljesítésére rá nem kérdeztem. Határozottan tiltakozott: azt nem írhatom le, mert ő nem akarja, hogy nyomtatásban országvilág előtt megjelenjen. Négyszemközt, csak nekem — lásd: háttérinformáció — elmondja, de a cikkben ne szerepeljen az adat. Reflexeim azonnal dolgozni kezdtek: olyan kevés lenne a nyereségük, hogy azt titkolni kell? Vagy a termelésük hatékonyságának bajait nem akarja így nagydobra verni? Megnyugtatott: gyanúmmal ellentétben, tekintélyes — negyven százalékos — túlteljesítést könyvelhettek el, és éppen ezt nem akarja közhíreim. Nem akarna di- csekvőnek látszani, magyarázgatta ... Egy száznegyven százalékos tervteljesítés különben is mindenkinek azonnal gyanús lenne. Tiszta ügy! Két-három százalék pluszban, vagy mínuszban, ez senkinek sem szúr szemet. Tíz százalék: kicsit már sok, de még mindig „elmegy” valahogy... A csaknem másfélszeres eredményt viszont jó lesz elhallgatni, jótékonyan takargatni, nehogy valakiben is kételyek ébredjenek annak értéke és tisztasága felől. Katonaviselt atyák engedik így útnak bevonuló fiacskáikat: ne lógj ki a sorból, ne légy első, de utolsó sem, és akkor nem lesz baj. Csak azért nem döbbentem meg igazán, mert nem először hallottam efféle vállalatvezetői aggályokat, nem volt már ismeretlen előttem ez a fajta óvatoskodó álszemérem. „Beindult” az agyam, és megpróbáltam magamat pár pillanatra idegen bőrbe képzelni. Valóban, mennyi kérdés vetődhetne fel — a szóbanforgó igazgatóban is, ha másról hallaná — a száznegyven százalék nyomán! Tényleg ilyen jól dolgoztak, vagy csak „okosan” (alá)terveztek? Miért nem produkáltak már eddig is ilyen eredményeket? Korábban dolgoztak nagyon rosz- szul, vagy most nagyon jól? Valóban ekkorát javult a termelésük színvonala, vagy csak egy új, „jó kezű” főkönyvelő jött a céghez? Micsoda kérdések!? Kezdem érteni a titkolózás okait. Milyen erősek bennünk még mindig az évtizedes beidegződések! Miattuk jut mások látványos eredményeiről elsőként az az eszünkbe, hogy vajon milyen umbulda lehet mögötte ... Gyanakszunk, és gyanakvást sejtünk másokban is. Sírni, panaszkodni viszont sikk lett az utóbbi években. Valamirevaló vállalatvezető már csak óvatosságból sem fest a nyilvánosság előtt túlzottan rózsaszín képet a cégéről. Még akkor sem, ha oka volna rá. Biztos, ami biztos, kever hozzá némi gyászos püspöklilát, az nem lehet gyanús. 1988-at írunk, és így, az esztendő elején, újra csak változásokra várunk. Olyanokra, amelyek helyes értékrendet, helyes magatartásformákat teremtenek végre hazánk gazdaságában. Olyanokra, amelyek nyomán a fekete újra fekete lesz, és a fehéret sem kell afféle biztonsági penészszínűvé szürkíteni. Azért (is), hogy az eredményekkel felhőtlenül és mellékgondolatok nélkül lehessen büszkélkedni, az eredménytelenségért pedig végre szégyenkezni kelljen ország-világ előtt. Változásokra várunk, de már igaziakra. Tavaly óta bizakodva kóstolgatunk bizonyos új fogalmakat, s ezektől azt reméljük, hogy egészséges folyamatokat indítanak el a magyar gazdaságban. Várjuk, hogy — a meghirdetett célokkal összhangban — a gyengék majd nem nyelik tovább feneketlen gyomorként a' költségvetési támogatásokat, az erősek viszont még erősebbek lesznek. Várjuk, hogy beindul egy öntisztulási folyamat. 1988-tól tehát változásokat várunk. Egy helyes értékrend kialakulását, a máshol már működő mechanizmusok beindulását. Ehhez azonban az is elengedhetetlen, hogy a rossz beidegződések tompuljanak, múljon a gyanakvás, és ne kelljen tartani a kimondott szó „mellékhatásaitól”. Hogy ezentúl a jó bizonyítványt ne kelljen magyarázni, csak a rosszat. Azt viszont igen! Szépségápoló kozmetikusok Mottó: „Célunk megőrizni, amit a természet adott, pótolni, amit megtagadott, és szebbé tenni, ami _____már megadatott.” Rá csodálkozva Kenderesre Kenderes nagyközségre mindent lehet mondani, csak egyet nem: azt, hogy szürkén és egyhangúan l'olydogált volna fölötte az idő. A falu református temploma akár Kenderes Életfája is lehetne: a domb, amire épült bronzkori sírokat rejt, az alapjában románkori stílusjegyeket őriz, de mai formájában már az eklektika elegyíti történelmi korok ízlésvilágát, végül a torony mai, deszkából készült kalotaszegi, székely szoknyáját a Horthy-családtól kapta. A honfoglalás után az Aba nemzetség ütött itt tanyát, Hunyadiék idejében Kenderest Balázs paraszt származású vitéz szolgálta meg az itteni birtokát, és amikor a Rákóczi szabadságharc leverése után a rebellis falu bújdosni kényszerült, a visszaszállingózóknak Szűcs János szerény- legénységével nyújtott viszonylagos védelmet. Egészen 1728-ig, amikor aztán „rátenyerelt” a térség jobbágyföldjeire a nagybirtok. A tanácsháza komoly és tekintélyt parancsoló, mint a nagyközség legtöbb közintézménye. Czakó Sándorné tanácselnök asszony egykori vibráló egyénisége is hozzácsiszolódott a tiszteletet követelő beosztáshoz és talán a helyhez is, ahol a munkáját végzi. — A KISZ-ből jöttem éppen a „minikorszakban', 1976 február elsején — meséli ma már nevetve. — A szoknyám térden felül ért, ahogyan azt a divat megkövetelte. Persze, amikor megkaptam a bizalmat és tanácselnök lettem, menten lecseréltem az egész ruhatáramat, ahogy viszont a beosztásom kívánta. A nagyközség múltját viszont nem lehet „lecserélni”. A maiak beleszülettek abba a megváltoztathatatlan történelmi ténybe, hogy Kenderesen volt Horthy Miklós kormányzó családi birtoka. Azt, hogy a falu tágasabb, a környező településeknél nagyobb léptékű, ennek is következménye. Az viszont, hogy itt csak 1965-ben épült állami pénzből közintézmény — a nagyközségi művelődési ház — ugyancsak az örökség számlájára írható. — Abban az időben gyakran elhangzott: ne adjunk pénzt Kenderesnek, adott neki Horthy. Ha csak 50 százalékát kaptuk volna meg annak, amit a környező települések, ma már nem itt tartanánk — mondja a tanácselnök asszony. Azért panaszra így sincs okuk, sőt: bőségesen lenne dicsekedni valójuk azzal amit napjainkban elértek. A kastélyt, melyben szakmunkásképző intézet kapott otthont, éppen a közelmúltban újította fel a megyei tanács, műemlékjellege miatt, 30 millió forintos költséggel. Megfiatalodott a posta, a gyógyszertár, szépültek az iskolák, a gázt is bevezették a nagyközségbe és a villany, meg a vízhálózat kiépítettsége is 100 százalékos. Azért érdemes lapozni az urbanizáció további leckéi között is. Sokan vezetnék a gázt, de hát nincs rá kontingens. A hatezer kenderesi állampolgárból ezerhuszonhat a 60 éven felüli, számukra kellene a jelenleginél tágasabb szociális gondozó — barátkozó, egyszóval tágasabb élettér. Egyelőre nincsen, de ha az egyik óvodát felszabadítanák, a másik bővítésével, úgy nem lenne gond sem a gyerekekkel, sem az idősebbekkel. No, és hát a mozi. . . A falu központjában csúfoskodik, messze kiríva a takaros magánházak, ápolt közintézmények környezetéből. A tanácsháza ablakából csak keseregni lehet a látványon és időnként szemrehányást tenni a megyei Moziüzemi Vállalatnak, amelyiknek nincs pénze a felújításra. — Szép ez a falu no, szép — mondogatom magamban, ahogy az utcákat járom. Gyöngyszeme lett a község központjának a könyvtár. Nincs egy esztendeje sem, hogy átadták, s látszik, nagy műgonddal tervezte meg a fiatal építész ifj. Mészáros János, akinek ez volt az első komolyabb munkája. Odabent kiderül, hogy nem túl szerencsésen kapott helyet a közös légtérben a kölcsönző részleg, az olvasóterem és a klub szoba, hiszen a közelmúltban kínai vendégek jártak a galérián és míg ők jókedvűen eltanakodtak odafenn a társalgóban, a többi helyiségben megállt az élet. De hát olyan ritkán fordulnak meg kínai vendégek a faluban, hogy komoly- konfliktusba nem kerülhetnek azok, akik odabent egy levegőt szívnak. A kastély, imigyen felújítva a megye egyik legrangosabb műemlékjellegű épülete lett. Hát, persze a jelen azért csak belerajzolt a klasszicizáló látványba: valamikor egy fene modern szárnyat épített az udvarra a helyi ktsz. A kenderesi tanács tiltakozott az ellen, hogy odakerüljön a jellegtelen tanügyi létesítmény, de akkoriban a Törökszentmiklósi Járási Tanácsnak, mint másodfokú hatóságnak, egyetlen tollvonása elég volt ahhoz, hogy áthúzzon minden ellenállást. Most látszik csak igazán, hogy mennyit ártottak az összképnek, de hát az iskola igazgatónője dr. Kulcsár Tamásné már csak annyit tehet, hogy megpróbálja a frissen ültetett fákkal elfedni — legalább unokáink elől — a stílustörő buzgalmat. A faluban járva-kelve kísérőm is akad. Egy mérföldlépő gumicsizmában nagy- kucsmás kisember szegődik mellém szinte észrevétlenül, s miközben élénk madárszeme házról-házra ugrál, néhány tőmondatban elsorolja életét. Napszámos volt, rizs- földeken dolgozott, nem egyszer látta kocsizni a határban Szeleczky Zitát, a kor díváját, aki rizs földet bérelt a környéken. Lova, tehene nem volt, a saját földjét kellett művelni, napszámban dolgozta le a jobb módú gazdáknál a kölcsön fuvart. Mondandója odahord: a nagy léptékek nehogy azt sugallják nekem, hogy mindenkinek csudamód jó dolga lett volna a faluban. . . Hogy mekkora darab kenyér és milyen áron jutott a kenderesieknek, erről aligha tudna bárki is avatottabb felvilágosítást adni Kovács Pál tsz-elnöknél, aki a nyugdíjba vonulása előtti utolsó napokat tölti a November 7 Tsz-ben. — Itt már volt nagyüzemi gazdálkodás akkor is, amikor a kollektivizálás csak merész álom volt az országban — kezdi a visszaemlékezést a mezőgazdász. — A Horthy-birtokon, Magyary- Kossa földjein, a Nemes gazdaságban rizzsel foglalkoztak, aztán kertészkedéssel, díszcserjékkel, versenylótenyésztéssel. No hát mindebből ránk utódokra nem sok maradt. Volt olyan irányzat, hogy a múlt átkos hagyományait össze kell zúzni, ez sikerült, viszont újat teremteni helyette nem volt köny- nyű. — Milyen földnek számít a kenderesi-bánhalmai határ? — Nézze, az egy harmad része szikes, belvizes, a szántó többi része azonban jó. Mégsem tartoztunk soha u legjobb szövetkezetek közé. — Mit csinálna most másként, mint tsz-vezető? — Túl sok újat nem tudnék kitalálni. A csodák ideje a mezőgazdaságban is lejárt. A növénytermesztés szerkezetén nem is nagyon változtatnék, az agrotechnikában lépnénk előre, a nagyobb hozamokat forszíroznánk. Aztán elmondja még az elnök, hogy az igazi tartalék véleménye szerint az emberek lelkiismeretes munkájában van. Példának hozza rá a hatvanas évek második felét, amikor a részesművelést bevezették. Az érdekeltségi rendszer egycsapásra kihúzta a bajból a közös gazdaságot. Az emberek addig „ütötték- vágták” a munkát, viszont amikor már a kenyerük láthatóan függőt a közös terméstől. úgy dolgoztak, hogy az 1969-es esztendőben a zárszámadás után 10 millió forint tartalékot tudtak „speizolni” a kenderesiek. Az már a sors fintora, hogy az 1970-es év elvitte szinte az egészet. Esős nyár volt, még novemberben is arattak, a szem kicsírázott vagy elment a szalmával, így odalett a biztonsági tartalék is. A faluban nem mindenki ette a „közös" kenyeret. Nagy Gábor tágas, tornácps házának homlokzatára az van írva: „Seprűkészítő Szép szál férfi a ház ura, pillantását nem szívesen ölti a másikéba, inkább elnéz az ember feje mellett. Szülei jómódúak voltak, s talán a függetlenségét félt feladni a most 63 éves ember, amikor magán gazdaként művelte a nyugdíjas tsz-tagok háztájiját. Ezt bizonyítja az is — már, hogy óvatos a döntéseiben —, hogy a nősülésre is csak 50 éves korában adta a fejét és túl volt már az ötvenen, amikor a kislánya megszületett. Most cirkot termel, köti a boszorkányok alá a „mopedet”, és árulja darabját 60 forintért, merthogy vevő Monortól Gyöngyösig mindig van. Hogy milyen az élete? Hát. .. Volt jobb is, tán rosszabb is. A választ a kérdésre azért a hosszú hallgatásai adják. Járom a falut és lépten- nyomon előtárul a kastély, így hát megkerülni a falu történelmének ezt a darabját nem lehet. Milyen volt az élet akkor, amikor a kormányzó székelt benne és a Horthy család nyugalmát a kapuban strázsáló csendőr vigyázta, a tetőn pedig zászló hirdette, hogy otthon vannak a lakók? Aligha lenne illetékesebb a válaszadásra, mint a ház egykori gondnoka, aki a monda szerint a „főméltóságú úr” első huszára volt, felesége pedig a konyhán volt a legfőbb fakanál forgató. Megkeresem az idős embert, bemutatkozunk, ő ehhez haptákba vágja magát és tompa tekintetével rámpillant. — Újságíró? Akkor nem állok szóba magával... Már elnézést de én ezt nem tehetem, amit tudok azt majd megírom én. Időm van, még csak 90 éves vagyok — és rázza a fejét olyan tiltako- zóan, hogy kishíján elrepül füléből a nagyothalló készülék. Kenderes múltja kacskaringóival is szép, és ellentmondásaival is tiszteletet parancsoló. Sorsa az ország sorsa is, hiszen hát a Tisza és a Kákát mentén mindig is ösz- szesűrűsödtek a történelmi korok erővonalai. Kiagyalni sem lehetne szebb szimbólumot annál, hogy az egykori kastélyban ma szakmunkástanulók ismerkednek a mező- gazdálkodás tudományával. Jó lenne hinni, hogy a szakismeretek mellett azért a falu múltjából is megőrzik azt, ami fennmaradásra érdemes. Sokan mondják: fiatalok „bizonyítványa”, ahogyan a súlyos milliókért felújított épület falait festékszórókkal összefirkálják. Nem lenne baj, ha e jelképes értesítőbe a község szeretetének és megbecsülésének jó érdemjegyei is bekerülhetnének. Palágyi Béla Képeinken: smink az Árkád üzletházban, arcpakolás a Szolnok Megyei Fodrász Szövetkezet jászberényi Szövetkezet úti szalonjában, szoláriumkezelés a szolnoki Széchenyi úti szolgáltatóházban, és egy szépség az országos bajnokságon — nzs —
