Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-30 / 25. szám

1988. JANUÁR 30.

Irodalom, művészet

9

Csanády János:

A folytatások vadvize

A folytatások vadvize forrásától messze csörgedez, de hol van még, de hol van még a tenger? Tiszába fut és szétterül a folytatások vadvize, az ártérben halat nevel, s holtágakban

vadnövényeket, hajnalokba pára-örvényeket, keringtet a tiszai táj fölött, a folytatások vadvize if júsága szép idejét tölti

a zsombékokban,

a kubikgödör

kárászokat és csukákat nevel, az ősz, a tavasz áradás, feltölti a szőke Tisza

a bölcsőt,

a folytatások vadvize tovaszalad a tenger

felé - de jönnek az éves esők,

hóolvadások, áradások,

a sirályok, a réti sas,

a folytatások vadvize,

elsodorja a nomád sátrakat;

megmentem magam

a nyárban

a mártélyi zöld holtágban, s tova folyik szívemben - mint a vér; a folytatások vadvize sulyom-mezőt nevel, gyér hajam súlyos-koszorúval övezem édes mostohám, Dunántúl így küldi üdvözletem édes hazám - Tiszántúl, a folytatások vadvizével; de hol van még, de hol van még a Tenger?

Herbszt Zoltán:

Kőtollú madár

Százkaromnyomú ének — titkos madár — ágon viaskodó szép madaram

ha énekelsz olló-szára csőröd feldarabolja a levélszúró napsugárt,

ha őrződ az erdőt, nyugodtan alszanak a vadak, vigyáz rájuk egy kiáltás

Fogsz még repülni, énekelj! ha most barna ághoz köt is kővé fagyott tollad.

Művészet ma címmel nemzetközi kiállítás nyílt a Budapest Galéria Lajos utca 158 alatti kiállító termében. Irodalmi oldalpárunk képei a tárlaton készültek.

Albena Mihailova (Bulgária): Illusztráció ’87

rűbb darabokat adjanak magának.

Ettől fogva se Béla, se én nem nagyon szólunk közbe. Az öreg beszél:

— Nem vesznek fel oda már engem. Ha bemegyek valami üzembe, azt hiszik, kódúim akarok. Ebben a ruhában? Hát kidobnak. Kinek kall olyan öreg esztergályos. Meg aztán nincs meg a sze- mélyazonosságim. Elvesztettem Borosjenőn. Megtalálták, de a fene eszi, soká érkezik ide. Leküldték Sztáliinvárosba, ott ás dolgoztam, de a lányom nem vette át, a büdös kurva. Ezért csináljon az ember gyereket. Ez a lányom még az első feleségemtől való, a másik kettő kinn van Cseszkóba, de oda se mehetek ki, hatszáz forint az útlevél. A mostohafiam nem akarja az örökség miatt, hogy kimen- jek. Jtt én nem ugrálhatok, nincs meg a személyazonosságim. Szombaton is, bementünk a festőművésszel a Gül Babába, ettem egy bablevest, a festőművészt igazoltatták, én bizony be voltam gazolva, hogy elkapnak, aztán nincs igazolványom. Bevisznek a Hatvanba. Már vótam ott, bevittek, mert keretlegóny vótam, de a miskolci zsidók kimentettek. Nem bántottam én őket, azt mondtam: ■hozzátok utánam a puskát, aztán fűlem dógozzatak azt, amit akartok. Oda kerültünk Kunmadarasra. Aztán a Hatvány kastélyba is. Ott micsoda szajré vöt. Mindenki szajrézott, a tisztek, a németók, mindenki. Olyan ékszereket hoztam onnát, hogy no, egy egész kis batyuval. Volt ott egy olyan hosz- szú távcső is, amin a csillagokat szokták nézni, azt is elhoztam. De igen nehéz vét, útközben beledobtam az árokba.

Megáll, tűnődik egy darabig. Sötét van már, a viz fekete, a rádűlő fényoszlopok kontrasztja még feketébbé teszi. Hol Béla áll fel, hol én, kihúzzuk a horgot, nézzük a csalit. Aztán visszadobjuk. Hátunk mögött, fenn, a lépcsősor tetején, az öreg megint duruzsol.

— A festőművészt azért igazoltatták, mert egy inget akart eladni. Nem tudom, honnan vette — mondja maliciózusan. Aztán nekem, a vendégnek kijáró udvarias magyarázattal: — Azért híjják festőművésznek, mert a Ligetben festette a népeket, de nemigen találta el az arcot. Van egy szoba- ■konyhás lakása meg egy zsidó fe-> iesége, az tartja el. Csuda, hogy ilyen ügyetlen zsidó is van, aki ennyire szegény. Igen csúnya asz- szony, nekem nem köllene. (Csúnyábban mondja.) Most el akarja cserélni a Jakását.

Harákol, köpköd. Ha nem látod, csak a rekedt, fáradt hangjából tudod, hogy öregember. Mert múltja van, de igazi öregemberemlékei nincsenek.

Még dünnyög, nevetgél magában. Talán most öregember igazán, de nem érteni, mit beszél. Aztán hamarosan fel is áll, mint aki könnyített a lelkén.

—. No jóccakát — köszön s elbaktat a gyenge fényű ívlámpák alatt a rakodóparton. Biztosan a Gül Babába megy, egy bablevesre. Még sóhajtok érte egy röpke fohászt, hogy ne igaizoltassák, hisz így a leghasznosabb tagja a társadalomnak: ha gilisztát árul. És Rupert Brooke nagy halfejű istenei bizonyára nem feledkeznek meg méltatlan szolgálójukról, s majd halála után magukhoz veszik, Ganymedesüknek. Kiismerhetetlenek az üdvözülés útjai.

Összeállította: Rékasy Ildikó

ajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba, és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította.

— Hazajöttem — mondta az asz- szonynak,

— Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony.

— Nem.

Bementek a konyhába, az asz- szony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal mellett a székre, a kabátot az ölében tartotta.

— Add már ide, te szerencsétlen

— mondta az asszony, és elvette a kabátot.

Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit, és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömte magába.

— Még meg se melegedett... — mondta az asszony.

Hajdú abbahagyta az evést, és felnézett.

— Mit bámulsz? ~ kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó.

— Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával.

— Moslékot' főzöl. Ez az igazság. Anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme.

Belekotort az ételbe, és a szájába dugta a tele kanalat. Az asz- szony otthagyta és lefeküdt.

Három éve házasodtak. A férfi a szerelőrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnöknek szólították, és túlzott tisztelettel hallgatták az utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, .Ihol beránci- gálták egy pofa sörre. Hajdú erős- ködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már hozta az inas a deci cseresznyét, és a korsó sört.

Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja-anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg verejték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a szerelők, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belédiktálták a következőt is.

Tellett a szerelőknek, mert lopták az anyagot, és maszekoltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idejében, és így lesz ezután is mindaddig, amíg maguk a szerelők le nem szoknak róla. Nem azért itatták ők Hajdút, hogy szemet hunyjon valami felett is. Nem volt erre szükség. Csak éppen sajnálták, amiért ilyen nagyokosnak hiszi magát.

— Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel, miután felkelt. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott.

— Te szakítottad le — mondta a

felesége.

—> Hozzá se nyúltam.

— Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől.

— Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam.

— Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem?

— Ezt csak rám fogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul velem elő ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy nagyon részegnek éreztem magam és elindultam. Átmentem az úton, és integettem egy taxinak. És kész. Utána felébredtem itthon.

— Még beszélgettél is velem — mondta az asszony.

— Nem emlékszem — mondta Hajdú.

Császár István:

Egy

történet

vége

Valamikor később, együtt iszogatva a szerelőkkel, elmesélte nekik az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak.

— Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják, pajtás. Minden rendes piásnak amnéziája van. Iszol, aztán egyszer csak elszakad a film.

— Végre van valamim — mondta Hajdú, és megint csak nevetett, mintha boldogságba csiklandozták volna. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott <am- néziás, az Amnézia osztály előadója!

A szerelők is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú.

Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Ott könyökölt, a karjára hajtotta a fejét, bóbiskolt, de csak rövid ideig, aztán, ha lépések kongását hallotta, ismét az utcát leste, a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a fűszagú éjszaka. Egyszer ősz hajú ember ment a túlsó oldalon, kézenfogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt, és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az ehhez hasonló jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Talán olyan gyorsan romlott e’ -a kapcsolatuk, hogy nem volt ideje megváltoztatni a viselkedését. Még mindig úgy várt, mintha azt hinné, hogy nem az az igaz, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon.

— Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást?

— Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony.

— Vakító csillár — mondta Hajdú.

— Este itt volt a Sanyi — mondtál az asszony, — Ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le.

— Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét.

— Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje.

— Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált.

Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott kon- fekciós öltönyt, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe.

— Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajdúné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogv a sógorának valóban érzéki keze van.

— Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett.

— Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak! Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem!

És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek.

— Hát én szerettelek. Szerettelek téged.

—Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony.

Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette.

— Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét, és horkolni: kezdett.

— Feküdj le — mondta az asz- szony fáradtan. Hajdú felnézett.

— Ja? — kérdezte, és az ágyhoz cammogott.

— Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel.

— Ahogy szoktál — mondta a felesége.

— Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj.

— Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony, és így éltek tovább.

Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Újabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat.

Hajdúné gyakran gondolt arra, hogy! elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól, akinek akarta magát.

Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett.

tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna.

A húsz forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az előszobában, mint máskor.

— Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött.

Az asszony az ágyban feküdt.

— A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem meséli! semmit, soha többé nem mesélt.

Misham Elzeiny (Egyiptom): cím nélkül

Barak László:

Két etűd

i

Mit tudsz te arról, ami még hátravan? Nem ismerheted az álmok hajóját, mely elkerülve minden földi bóját, úszik, lebeg tovább határtalan...

II

szobádon átsuhan egy felhő egy csörömpölő árnyék a térítőn napkorong tüzel ablak nyílik

füvek és fák zizegnek hamu alól virpg nyit szirmot szüntelen morajlik a tenger mozog