Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-30 / 25. szám

8

Irodalom, művészet

1988. JANUÁR 30.

Páskándi Géza:

okán nem sejtik, hogy az én nagyapám tudja, hogy’ s mint van a mennyország tájékán. Múltkor is elmesélte, hogyan fúj sorakozót Szent Péter, amikor a Lelkek közül valakinek friss hírt szeretne mondani.

A Lelkek felsorakoznak, Szent Péter pedig kisuvickolt, recsegős csizmában — így meséli nagyapám — végigsétál a sorok között, s azt mondja:

— Maga, meg maga, meg maga, lépjen ki!

A Lelkek szép illedelmesen kiállnak a sorból, s csendben várakoznak.

— No leszkapsz! — gondolja riadtan a többi, sorban maradt Lélek. s van aki persze kárörömmel is. i

Ekkor Szent Péter, mintha csak kitalálná gondolatukat, nagyot nevet:

—i Berezeltetek, mi? !

Mi tagadás, — mondja nagyapám —, a Lelkek mind nagyon berezeltek.

— Na maga utcát kapott a Földön. Nem hallja? Utcát neveztek el magáról.

A lélek meg csak áll, s azt se tudja, sírjon-e, nevessen-e, — s nagyapám éppen úgy csinál, mintha ő maga lenne ez a lélek.

— Magának is fényesebb lehetne a gombja! — szól Szent Péter. — Bezzeg, ha látnák a múzeum vizi- tálói, milyen szerencsétlenül áll itt...

— Miféle múzeum? — hebegi a Lélek.

— Miféle, miféle! Magának a szülővárosában takaros kis múzeumot építettek. Még beléptidíjat se kell fizetni. Vagy nagyon keveset.

A Lelkek csak bámulnak — meséli nagyapám —, olyik szívének kertjében bizony az irigység kezdi nyitni sárgácska virágját, melynek levele úgy csíp, mint a csalán. Mert szó, ami szó: más elbánás várja azon Lelkeket, akiknek emlékével a Földön valami szép történik, mint azokat, kikkel rút dolgok, vagy éppen semmi, mintha nem is éltek volna.

S bizony Szent Péter — hunyorít) nagyapám — nemcsak eme híreseket állítja ki a sorból.

— Maga, meg maga ...

Reménykedve lépnek ki a Lelkek.

— No magát megint szapulják a Földön. Sose'lesz vége!

— Hogy engem? — kérdi ijedten a Lélek.

— Bizony ám! Hogy így, meg úgy nem jól csinálta a dolgot. Szépen megszökött az igazság elől!

A Lélek tudja, aznap csak száraz kenyeret kap, s hozzá csupor vizet.

Mert — azt mondja nagyapám — a mennyország leginkább egy nagy kaszárnyára hasonlít, ahol még zárka is var»! De én tudom, csak azért mondja, hogy ne vágyjon oda senki, mert akkor ott sem volna hely.

— Hát magáról mért nem írnak soha semmit az újságok? Még az apróhirdetés sem! — fordul a másik felé a bajszos Péter.

A Lélek lesüti szemét, nagyon röstellkedik, hogy eltelt annyi év, és róla még semmit nem neveztek el. Mert ha itt lenn tudnák — emeli fel ujját nagyapám —, hogy ott fenn milyen fontos a mi vélekedésünk, ezerszer meggondolnánk, mi földiek, hogyan gazdálkodjunk az emlékükkel.

Néha, miközben nagyapám ezt meséli, kikukkant nagyanyó is.

Nagyanyó —, akár a mesében: kis ősz, töpörödött asszony. A fésű alig áll meg apró kontyában, olyan ritkaszálú lett, de a régi utcában senki olyan túróscsuszát nem tudott csinálni, amilyet ő. Ettől még Penyigey Béla bácsi is megnyalja mind a tíz ujját, pedig ő bárók és grófok asztalánál is vendégeskedett. Volt egy gyönyörűséges leánya — meséli nagyapám — hosz- szú- és vörhenyeshajú, egy amerikai milliomos vitte el a háztól. De Béla bácsi maga is valami báró vagy gróf volt, nagyapámnak távoli rokona. Olyan ménese volt, hogy még a kormányzó úr is csodájára járt.

Nagyapám meséli: a szépséges Sárika nékem is rokonom szegről- végről.

— Vajon mit csinálhatnak ott fönn? — bök fel, mintha a régi zöld utcában a mennyezetre, a mestergerendák közé, de én tudom: azt akarja, a csillagokra gondoljak én is mostan.

— Még, még! — bökdösöm nagyapám oldalát, s ő tudja: ez azt jelenti: „még mesét!”"

Meséli nagyapám

Mert nem szeretnék most lemenni az utcára, naeyon nagy a zaj, a füst és köd, a forgalom. Mire én leérnék a tizedik emeletről, ez a lift megint rossz, lehet, elmenne a kedvem, hogy kószáljak a ház előtt a sok törmelék-kő között, s még egy fa sincs, ami mögé elbújhatnék, ha jönne az a fiú, akinek nincs nagyapja, se nagyanyja, és nem rokona a szépséges Sárikának. Ez a fiú mindig csúfolódik. hogy nékem nagyapám van.

— Miféle srác az, akinek nagyapja van? Az ilyen nem ember.

Még köpni is szokott egyet.

Ezért, mikor reggel iskolába indulok, s nagyapám utánam szól, várjak, ő is lehozza a szemetet, próbálok elszökni. Jól tudom, miért akar velem jönni. Hogy lent még megigazítsa a sálamat, s még egyszer megcsókoljon. Ami nem volna éppen rossz, ha nem állna ott az a fiú, akinek nincs nagyapja, s akitől! félek, s aki aztán a buszig, de még a buszon is hajtogatja: „Láttam a nagypapust, megint jól lesmárolt”.

Nem tudom, hogy hívják, még két-három hete sincs, hogy a zöld utcából ebbe a nagy tömbházba költöztünk. Bemutatkozott egyszer, de úgy elhadarta a nevét, kicsit pösze is, hogy nem értettem semmit. Szégyelltem volna még egyszer megkérdezni, féltem, kinevet. A többi gyerek meg olyan, mint a suhogó Denevérszárnyú Ember. Kora reggel az ajtón mindegyik kirepül, s délután vagy este meg be. A folyosón semmi, a lépcsőkön a huzat olyan, mint az új postás: le- föl jár egy-egy lakásszámot keresve.

Hát így. S akkor hát estefelé, miután a legfontosabb leckémet már megcsináltam, s a televízióban sincs semmi, odamegyek a nagyapámhoz, s azt mondom:

— Megyünk?

ö már tudja, ez mit jelent.

A spájz mellett van egy mélyedés, ide tulajdonképp egy beépített szekrény jönne, de az még nincsen. Ide teszünk két széket, egy kicsit, s egy nagyot. S amíg bent apám, anyám, nagyanyó, bátyám és húgom a televíziót nézik, én nagyapám meséit hallgatom. De ezt még húgom se tud’a, pláne a bátyám, mert ő ilyeneket mondana:

— Hát lány vagy te? A mese a lányoknak való. — Kitelik tőle.

Néha, amikor a családból valaki meglát bennünket, nagyapám azt mondja:

— Kikérdezem a technika-leckét.

Azért ezt mondja, mert ehhez

igencsak ért. Ezt elhiszik neki.

S amikor az ajtó becsukódott a kíváncsiskodó után, ő újra kezdi.

Bizony, ha a földiek tudnák, hogy a Lelkeknek ott a sorban, milyen fontos, hogy lentről jó híreket kapjanak — ezerszer is meggondolnák a dolgot. Több múzeumot, utcát neveznének el róluk, hogy nagyobb legyen az eszem- iszom. Mert — emeli fel ismét ujját nagyapám —, ilyenkor este díszvacsora van a mennyországban, pezsgőt bontanak, franciát, annak

tiszteletére, akiről jó hírt hoztak a fellegek közé.

Az egyik Lélek egy ilyen vacsorán felállt, s megkérdezte Szent Pétertől, aki szép magyar dolmányban, huszármentében az asztalfőn trónolt:

— Édes Szent Péter, nem írhatnék én a földre egy tábori lapot?

— Miféle tábori lapot? — pödörte meg hökkenten kackiás bajszát az öreg Péter.

— Amilyet régebb a frontról küldtünk mi, katonák. Afféle zöld levelezőlapot. Én arra otthonról mindig csomagot kaptam ... Hátha nekem is kijárnának valamit lent a rokonok. Nagyon zsenánt, hogy mindig másért durran a pezsgő, érettem itt még nem ihatott senki, a végén még potyalesőnek tart a tisztelt társaság, —. s a Lélek jó mélyen lehajtotta fejét.

Bizony, haszontalannak érezte magát a sok híresség között — mondta nagyapám —, hogy érte semmilyen mulatságot nem ütnek nyélbe soha. És Szent Péter, hogy az ilyeneknek is valami hasznát lássa, levitte őket látogatóba ama frissen avatott múzeumba ..:

Hanem ezt máskor meséli el — ígérte nagyapám, most menjek csak tanulni szépen, mert ha igaz, holnap ismét felkél a nap e földön.

* * *

Vajon ki lehet ez a fiú? — töprengtem, s hol a zöld utca, meg az a mesemondó mélyedés a falban? A tévétől s szüleitől elfordult, hogy nagyapja meséinek szentelje idejét... S miért fél annyira attól a fiútól, akinek nincsenek nagyszülei? Csupa kérdés, melyek mögött miféle titok fátylazza önmagát? De címet nem írt a borítékra. Ahogy forgattam, zizegve kihullott valami: jó féloldalnyi írás. Ez is apró, gondos, szép betűkkel; keskeny margó, mint a fösvény barázda.

Magyarázat a Szerkesztő Ürnak

Szoktam néha mesét írni. „Nagyapám meséit”. Most ezt írtam.

Én állami gondozott gyerek vagyok, kicsi koromtól fogva. Kedves direktorunk és a kedves Kopor tanár azt mondták: rendeztünk egy meseíró versenyt itt az intézetben. Én ezt adtam be. Nem nyertem semmit. Megkérdeztem Kopor tanár urat, hogy tán valami rosszat írtam bele. Nem, nem, mondta, de mi nem ilyesmire gondoltunk, színtiszta mesére: valami hihetetlent kellett volna írni, mondta. A mennyország nem lehet ilyen. Szent Péternek nincs magyar hu- szárdolmánva, a mennyország sokkal hihetetlenebb. A tömbház se hihetetlen. Én mondtam, nekem a tömbház is mese, nem ott élek. csak egyszer jártam még benne. Nagyapám és nagyanyám is mese. A húgom, a bátyám is. Kopor tanár úr bólogatott, úgy van, úgy van, de újra azt mondta: igazi, színtiszta mesét várt volna tőlem, így mondta: „ez olyan tömbházsza- gú”.' S csak ismételgette, hogy valami hihetetlent kellett volna írni, egészen hihetetlent. Hát én azt írtam — mondogattam neki én is, ő meg csak csóvált^ a fejét.

Samu Géza: Fa

em forszíroztam hát, volt egy másik pályázat: országos, „a gondozottak élete, hétköznapjai”. Oda küldtem el. Levélben üzentek. Azt írták: a gondozottnak nincs nagyapja, illetve hát van, de nem ismeri. Ez így nem a hétköznapokról szól. Az én hétköznapjaim nem lehetnek ilyenek. Írtam volna meg a színtiszta igazat: a hétköznapomat. Én azt írtam. Ez mind az én hétköznapom, ilyen a hétköznapom. Színtiszta igaz, nem hazudtam, mikor ezt írtam. Nekem egy hétköznap, az életemben ez jutott eszembe.

Mindazonáltal nem tudom, ha mesének nem jó, de életnek se, hétköznapinek se —, akkor miről is írtam, mihez tartozik ez. Hova.

Ezért küldtem el a kedves Szerkesztő Ürnak.

Mit válaszoljak néki?

Mindössze ennyit írtam.

Kedves fiatal barátom! Magam sem tudom, mit mondjak minderről.

Ügy gondoltam, inkább közzé adom szavait. Boldog, aki nagyapja helyett már mesélni tud.

írjon még, hisz ha valóban igaz: holnap ismét felkél a nap nekünk.

Hamaru Kamimoto (Japán): A réten

Imre Flóra:

Áldott

Áldott a föld, az aszfalt meg a fű, Amelyre lépett - őrzik a nyomát.

.Bár szemem lenne ilyen egyszerűi Képe nem tart meg - gyorsan villan át.

Az emlékezet, mint üveggolyó,

Pördül és csillan, messzi fényt üzen. Kis láng, bőrömön szerte induló - Az érintését jobban őrizem.

Szemem lehunyom. Fénylik a sötét. Ott érzem öt, talpig befut a láz,

Felém lüktetni szivárvány-ölét - Magányom újra s újra megaláz.

Áldott az aszfalt meg a fű, a föld: Eltörli nyomát forró nap, eső - Maláriányi vágyat örökölt Testem, s a bőröm nem levethető.

Szász Imre:

Lgilisztapátriárka

Mint később káderül, ötvenkilenc éves. De ezt csőik akkor tudom meg, mikor elmondja. Addig: legalább hetvennek néztem. Jön a Margit-híd felől, alacsony, hajlott, rongyos és torzomborz alak, piszkos ősz hajának kuszasága valahogy mégis patriarkálissá teszi: egy cigánypatriarkára emlékeztet. A napsütés, a mosdatlanság együttesen amúgy is ad neki némi cigányságot. Baktat a nagy bakancsaiban, hátán zsák. Néha reklámozza a portékáját: „Itt a vörös, a vörös. Fenekezéshez a vörös.” De ma nem szól, csak ballag. Pedig nincs rosszkedve, beszédes. Mi vagyunk az elsők a sorban. Béla és én. Az öreg megáll.

— Vasárnap hoztam jó feneke- zőt. Nem vót itt — mondja szemrehányóan Bélának. — Olyanok vótak, mint az ujjam. A Jenőt is kerestem, az a vastag gilisztát szereti márnára. De az se vót itt.

— Vasárnap nem szeretek kijárni — mondja Béla, s hátra se fordul, csak a botját nézi. Az öreg is áll, ő is Béla botját nézi.

— Adjon, papa, két forintért — szólok hátra az öregnek.

Odajön hozzám, belemarkol a zsákba, kiteríti a gilisztákat a lépcsőre. Persze nemcsak úgy pusztán: szakember, tud bánni az állataival. Szép fékete virágföldben vannak, s takarmánynak rothadó gyümölcsdarabkáikat, főtt kukoricát kapnak.

Az üzlet lebonyolódik, az öreg ballag tovább a Kossuth-hid felé. Gyengén megy már a dolga, őszül, hűvösödik, egyre kevesebb horgász üldögél a Pálffy téren. A

konkurencia nem nagy, az öregen kívül csak a „festőművész” árul gilisztát meg a postás „csontot”, azaz a döglégy pondróját. Ebből is csak Pesten, a kőrengetegben lehet pénzt csinálni, s mi örülünk is az apró kényelemnek: házhoz, illetve lépcsőhöz szállítják az árut.

Félóra múlva visszajön, kéretlen leül mögénk, pontosabban Béla mögé. Engem nem ismer, talán tartana is tőlem, de Bélával vagyok, s ez mégiscsak némi garancia.

— Fogtak-e arra? — kérdi Béla, mert mi itt nem fogtunk egy darabot sem.

— Egy halat sem láttam — mondja az öreg, s rekedten, erőtlenül nevet. — Tavaly én is horgásztam, de idén...

Legyint.

— Kevés a giliszta — mondja. — Egész délelőtt ástam, mire eny- nyit össze tudtam szedni. Az a szakállas (nem tudom máig sem, ki az a szakállas), az mondott egy helyet a Rózsadombon, hogy ott van giliszta, de alig találtam. Most már vége a bótnak lassan. A nyáron még kiárultam egy nap ötven forint árát is, most már csak húsz-harminc körül. Délelőtt a MÉH-nél vagyok, ott én vagyok a dongó — nevet a saját viccén —, az is tíz forint.

— Mi lesz a télen, papa? — kérdem.

Vállat von.

Béla is szorongatja:

— Mi a maga szakmája?

— Esztergályos vagyok.

— Mért nem helyezkedik el a szakmájában? Mondja meg, hogy rég volt munkában, értem, egysze-