Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-30 / 25. szám
e Wemaeetldwi kflrUäp 1988. JANUÁR oü, Cél: a nemzeti megbókólós Afganisztánban Rendezési kérdőjelek A megegyezés aláírása még korántsem mondható karnyújtásnyira lévőnek, számos kérdésben továbbra is jelentős nézet- különbség választja el az egymással szemben álló feleket. Mégis mintha mind többször pillantanának a naptár lapjaira az afganisztáni válság rendezéséről tárgyaló politikusok és a megoldás kidolgozásában jelentős szerepet vállaló ENSZ-diplo- maták. S ez — nem feledve a bizonytalansági tényezőket — mintha a korábbinál valamivel nagyobb optimizmusra adna okot. A kissé indokoltabb derűlátásnak mindenekelőtt két forrása lehet. Egyrészt a megújult, a regionális válsággócok kiiktatását, a belső és a nemzetközi tehertételt jelentő afgán kérdés lezárását célul kitűző szovjet diplomácia. Emlékezetes, milyen nyilatkozatot adott az év elején a Kabulba látogató Az idén mindannyian távozhatnak? — helyiek búcsúztatnak szovjet katonákat Eduard Sevardnadze: „Szeretnénk, ha 1988 lenne az utolsó év, amikor szovjet csapatok tartózkodnak Afganisztánban” — S ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy Nad- zsibullah elnökkel arra a következtetésre jutottak: az átfogó rendezéshez és a szovjet alakulatok távozásához szükséges feltételeket rövid időn belül meg lehet teremteni. Tudatos felismerések Itt kapcsolódik az összképhez az optimistább nézetek másik indoka: a nemzeti megbékélés irányvonalát hirdető, s ahhoz a jelek szerint következetesen ragaszkodó kabuli magatartás. A jelek szerint tudatos, kiérlelt felismerések fogalmazódtak meg az Afganisztáni Népi Demokratikus Pál t vezetőségében, amikor a katonai eszközök elvetése, az amnesztia, a polgári menekültek hazatérése, a fegyveres ellenzékkel való párbeszéd, illetve a nemzeti koalíciós kormányzat létrehozása mellett szálltak síkra. Lehet, hogy sokak szemében ideológiai visszalépésnek tűnt, mégis a valóságot tükrözte, amikor Kabulban leszögezték: az ANDP nem kommunista párt, s a jelenlegi afgán körülmények között nincs szó a szocializmus építéséről. Ugyanakkor igyekeznek megőrizni a társadalmi átalakulás eddigi vívmányait. Az ANDP, noha lemond az egyedüli, hegemén szerepről, továbbra is a haladás serkentője, a szomszédos Szovjetunióval fenntartandó hagyományos viszony szorgalmazója marad — hangoztatják. A nagy kérdés a tárgyalások jelenlegi, képlékeny szakaszában csupán az, milyen erőviszonyok között, milyen felállásban jöhet létre a majdani koalíciós kormány, s nem vezet-e újabb nemzeti tragédiához, bosszú - sorozathoz, hogy ha a szovjet csapatok valóban elhagyják az országot. ról, hány hónap és milyen ütemezés szükséges a végleges távozáshoz. Ám ezek végső soron technikai részletkérdések. Ellenzéki érdekeltérések Jóval alapvetőbb bizonytalanságra utal a Kabul-el- lenes politikai csoportok megosztottsága, az, hogy még saját soraikban sincs meg a kellő összhang. Akadnak, akik hajlanak az együttműködésre, mások véres leszámolást sürgetnek, egyesek elfogadják az egykori uralkodó, az 1973 óta olaszországi száműzetésben élő Zahir sah bevonását, mások hallani sem akarnak a volt királyról. Nem csoda, hogy a legtöbb megfigyelő csupán a lehetőségek, az ígéretes, vagy pesszimista kilátások felvázolására, az eshetőségek egybevetésére vállalkozik, ám határozott jóslatokra nem. Egy biztos: a szű- kebb és a tágabb térség szempontjából is óriási jelentőségű lenne, ha véget érne az immár kilenc éve folyó polgárháború. Moszkva és Kabul egyaránt a poSorrend-vita litikai, tárgyalásos rendezést sürgeti, s erre hosszú idő Ki a legnépszerűbb Finnországban? Hogy ki a legnépszerűbb Finnországban, az hamarosan kiderül — mondják félig tréfásan, félig komolyan a skandináv állam lakói. Nyilvánvalóan a január végi elnökválasztásra célozgatnak, és a második vagy a harmadik levegővétel után már azt is megsúgják, hogy szerintük ki kerül ki győztesen ebből a politikai erőpróbából. Hát ki más, mint Manu! Azaz Mauno Koivisto, az ország jelenlegi köztársasági elnöke. Finnország ma a világ irigyelt államai közé tartozik, s ebben nagy szerepe van poldtáikusainaik, főleg államfőinek. A fogalommá lett finn külpolitika, amely a semlegesség talaján a békés egymás mellett élésre, az európai biztonsági és együttműködési folyamatra épül, több évtizedes gyökerekből táplálkozik. Hosz- szú ideig Paasikivi-Kekko- nen vonalként emlegették, ma már az ügy érdekében sokat tett államfők sorában ott találhatjuk a mostani elnök nevét is, emígyen: Paasikivi—Kekkonen— Koivisto vonal. Paasikivi annak idején azt vallotta, hogy: „Minden nép számára a külpolitikai biztonság a legfontosabb, de különösen az Finnország számára. Ha ezt biztosítottuk, minden más elrendeződhet”, Finnország ennek szellemében kötött barátsági és együttműködési szerződést 1948-ban a Szovjetunióval. Kekkonen negyedszázados elnöksége alatt továbbépítette, fejlesztette ezt a kapcsolatot. Emellett személy szerint is nagy szerepet játszott abban, hogy 1975 nyarán Helsinkiben összeült az európai biztonsági és együttműködési értekezlet. Koivisto, aki 1981 őszén először ügyvezető elnökként, majd 1982 elejétől megválasztott elnökként került a beteg Kekkonen helyére, nagy elődei útját folytatta a külpolitikában. Az államfőknek Finnországban mindenkor nagy a szerepük a belső politikai stabilitás, a nemzeti egység biztosításában is. Koivisto ilyen szerepvállalására legutóbb tavaly tavasszal volt szükség, amikor felbomlott a finn kormányok hagyományos gerincét alkotó centrum-szociáldemokrata házasság. A Centrum párt hatalmi törekvésekből nem vállalta tovább az együttműködést a szociáldemokratákkal. Vezére, Paavo Väy- rynen, korábbá külügyminiszter most Koivisto vetélytár- sa az elnökválasztáson. A másik vetélytárs az a Harri Holkeri, akinek pártja 1987 tavaszán az ország történetében először, koalícióra lépett a szociáldemokratákkal. A Nemzeti Koalíciós Párt elnöke, Harri Holkeri azóta Finnország miniszterelnöke. A szociáldemokrata-konzervatív nagykoalíció ötlete állítólag Koivistótól származott, s úgy tűnik, bevált. Olyannyira, hogy a finnek az elnökválasztás kapcsán most úgy kalkulálnak: Koivistót választják meg újra államfőnek, aki majd ismét Hol- kerinek adja a miniszterelnöki megbízatást. A hagyomány ugyanis az, hogy az elnökválasztás után új kormány alakul Finnországban irigy lésre méltó persze az is, amit Finnország a gazdaság terén elért. Egykor Európa legszegényebb államai között tartották számon, Skandináviában csak „szegény rokonként” emlegették, ma a tizedik leggazdagabb ország a világon. A szakértők több mint tíz éve finn gazdasági csodáról beszélnek, nem alaptalanul. Finnország egy főre jutó 11 ezer dolláros nemzeti jövedelmével olyan államokat előz meg, mint Franciaország, vagy Nagy-Britannia. Hogy mi a gazdasági siker titka? Mindenekelőtt a finnek szorgalma, munkaszeretete, s az, hogy a legreménytelenebb helyzetekből is meg akarják és meg tudják találni a kiutat. Másrészt az, hogy mindenkor az ország lehetőségeihez, de szigorúan a világgazdaság igényeihez igazították gazdaságpolitikájukat. Aligha véletlen, hogy 1960—1975. között itt zajlott le a leggyorsabb szerkezetváltás. A gazdasági növekedés ma három százalék körüli, az inflációt sikerült 5 százalékosra csökkenteni, a munkanélküliség 5—6 százalékos. Hozzáértők véleménye szerint a „finn gazdasági csodában” persze nem kis mértékben része van a Szovjetunióval kialakított stabil gazdasági együttműködésnek. Finnország az NSZK után a Szovjetunió második legnagyobb kereskedelmi partnere. Most az elnöválasztások küszöbén ilyen képet mutat Finnország. Nem rossz háttér ez Koivistóhoz, akivel — úgy mondják — a finA legtöbb kérdőjel egyébként épp e csapatkivonás körül áll fenn. A szovjet külügyminiszter szavai arra utaltak, hogy megkezdésére azon amerikai kötelezettségvállalás után kerülhet sor, amely kizárja a népi hatalom ellen katonai akciókat folytató fegyveres csoportok támogatását. Washingtonban viszont másként látják a dolgot: a Fehér Ház előbb a csapatok távozásának megkezdését, és a határidő S égének rögzítését követeli, ííg a katonai és „hunnani- tárius” segélyek beszüntetéséti helyesebben „fokozatos csökkentését”) csak ezután tervezi. A két álláspont meglehetősen ellentétes, s bár a kompromisszum kialakítása nem kizárt, a sorrend-vita miatt könnyen ismét holtpontra juthat a rendezés folyamata. Remélhetőleg ezt segít megakadályozni a Genfben, ENSZ-közvetítés- sel folyó afgán—pakisztáni párbeszéd, amelynek újabb fordulójára valószínűleg februárban kerül sor. Diego Cordovez főtitkárhelyettes legutóbbi nyilatkozataiban igen kedvező képet festett. Szerinte a szükséges dokumentumok szövegét már 95 százalékban megszövegezték. Márpedig ha az értelemszerűen washingtoni garanciákat is tartalmazó okmányt csakugyan aláírják a svájci konferenciavárosban, akkor a csapatkivonás akár már májusban megindulhat — írta nemrég a moszkvai Pravda. Más orgánumok ennél azért hátrébb lapozgatnak a kalendáriumban, s sok szó esik még mindig aróta most tűnnek a legjobbnak az esélyek. Szegő Gábor Az elnöki szék elnyerésére ismét Mauno Koivisto jelenlegi államfőnek van a legnagyobb esélye (Fotó: AP — MTI — KS) Politikai korrupció Olaszországban Rossz nyelvek szerint Olaszországban a korrupció éppúgy hozzátartozik a mindennapi élethez, mint a spagetti vagy a labdarúgás. A városi tanácsi hivatalok közelében feltűnés nélkül kószálnak emberek, akik némi „zsebpénzért” képesek pillanatok alatt kiállítani olyan igazolásokat, amelyekre a csigalassú bürokraták miatt hónapokig kellene várni. Elég egy kisebb ösz- szeg az iskolaigazgatónak, és a lusta vagy tökfejű gyerek máris átcsúszik a vizsgán. Ha valaki nagyobb házat akar építeni az engedélyezettnél, már mélyebben kell zsebbe nyúlnia, hogy az illetékes behunyja szemét, de nyilván így is megéri. A legelterjedtebb fajtája a korrupciónak azonban Itália politikai köreiben dívik. Legalábbis Franco Cazzola cataniai jogi professzor és kommunista városi tanácsos könyve szerint. Ez a könyv most januárban jelent meg, és az olasz politikai korrupció elmúlt száz évét taglalja. Cazzola két éven át kutatta a különböző ügyészségi irattárakat, a parlamenti bizottságok jegyzőkönyveit, a sajtót. Megdöbbentő következtetésre jutott: az olasz politikusok napjainkban összesen naponta 9 milliárd lírát (7,2 millió dollárt) tesznek zsebre kenőpénzekből. A „kis borítékok” (bustarelle) üzletága az olasz vállalkozások 12. helyén áll, közvetlenül az Olivetti után, és megelőzve az Alitalia állami légitársaság árbevételét. 1870 és 1946 között nemigen kerültek napvilágra politikai korrupciós botrányok. 1946 és 1976 között inkább az államapparátus és egyes vállalati vezetők kerültek pellengérre. A kifejezetten politikai jellegű korrupciós ügyek az elmúlt 11 évben virágoztak fel. Cazzola statisztikája szerint egyetlen napilapban 3000 cikk jelent meg, mintegy 400 esetrőlTÉs ezek közé nem számította az olyan nagy ügyeket, mint a P—2 „szabadkőműves páholy” összeesküvési botrányát,- Roberto Calvinak, a milánói Ambrosiano bank elnökének rejtélyes halálát, vagy a szicíliai bankár, Michele Sindona tőzsdebukását és vesztegetéseit, amelyek korrupcióval párosultak ugyan, de súlyuknál fogva már politikai botránynak minősültek. Mindez persze csak a jéghegy csúcsa. S olvadóban ez is, mert a korrupció elleni feljelentések egyre csökkennek. Csökken ráadásul a törvényes felelősségrevo- nás is: a vesztegetési ügyekben illetékes parlamenti bizottság a hetvenes évek elején még a feljelentések 30 százaléka után indított vizsgálatot. (Ez a szerző szerint összefüggőt a 68 utáni szellemmel, amikor a diáklázadások részvevői össztűz alá vették az intézményeket.) Ma már viszont a panaszok alig 21,4 százalékának adnak helyt. A könyv szerzője szerint a korrupció iránti erős olasz hajlam egyik oka, hogy túlságosan nagy a hatalom a helyi vezetők kezében; az egységes olasz állam alig 117 éves, s a központi kormányzat máig gyenge. A másik ok pedig a mindent behálózó maffia, az „egy szívesség nekem, egy neked” elvének általános elfogadása és érvényesítése. Cazzola szerint a II. világháború után a baloldali pártok is éltek a korrupció eszközével, de a hatvanas évek óta a kormányzó kereszténydemokrata párté az oroszlánrész: a kenőpénzen 58 százalékát teszik zsebre. A szocialista párt nek leginkább azonosulni tudnak. Kocsi Margit különösen 1983-as hatalomra jutása óta igyekszik „pótolni az elmaradást”, s immár a második helyre tornázta fel magát 33 százalékkal. A kis pártok közül főként a szociáldemokraták „jeleskednek” e téren, Állítólag az OKP sem mentes eme olasz betegségtől, igaz, az illegális pénzek csupán 3 százalékát tulajdonítják neki. „Tisztakezűnek” két pártot tart csupán a szerző: a környezetvédőket, akiknek viszont annál több összeütközésük akad a rendfenntartó erőkkel és magas beosztású állami hivatalnokokkal. Továbbá azután is, hogy parlamenti képviselethez jutottak, inkább mozgalom a szervezetük, mint politikai párt. No és az újfasisztákat, akiket bár senki sem veszteget meg, gyakran citáltat- nak törvény elé fedezetlen csekkek és adócsalások (ha nem véres terrorcselekmények) miatt. Ha ennyi pénz jut titokban a politikusoknak, miért panaszkodnak folyton az olasz pártok szegénységükre? — A válasz egyszerű — mondja Cazzola —, az olasz politikusokban meglehetősen gyenge az eszme- és párthűség: törvénytelen juttatásaikat a legritkább esetben osztják meg pártjukkal. összeállította; Zsoldos György 9 Glnőkv^ ;aü£tás Északon Ma még jól felszereltek a kabuli kormány ellen harcoló erők (Fotó: Time — MTI — KS)
