Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

1987. DECEMBER 31.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Még vizsgaidőszakban Is

Az élet legszebb három éve

Fiatalok és tanulnak. Odahaza pedig valaki — anya, apa, testvér, nagyszülő — mindig izgul; jaj, csak sikerüljön a következő vizsga. Az egyetemeken, a főiskolákon a tél közepe és a nyár eleje a legnehezebben elviselhető. A számadás ideje a vizsgaidőszak.

A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola Szolnoki tagozatának egyik hallgatójával arról beszélgettem, hogyan vészelik át a vizsgaidőszakot, és mit szól mindehhez a család.

Kristyán Kriszta harmadéves, kereskedő.

— Édesapám műszerész művezető, édesanyám könyvelő. Azzal együtt, hogy nem diplomás emberek, rendkívül intelligensek.

Hogy kerültem a főiskolára? Hatvanban, a gimnáziumban elég jó tanuló voltam, 4,7-es átlaggal. Mindenképpen tovább akartam tanulni, ezt valahogy a szüleim is mindig így gondolták.

— Ösztönöztek?

— Nem nógattak különösebben, de azt megkövetelték, hogy annyit mindig „hozzak”, amit a józan eszem lehetővé tesz. Az nyilván hamar kiderült, hogy nem vagyok „hülyegyerek”, úgyhogy otthon nemigen elégedtek meg a hármassal, a négyessel.

A gimnázium utolsó két évében F estre jártam előkészítőre a közgázra.

— Ezek szerint eléggé céltudatosan készültél. Ez is természetes volt?

— Persze. Különösen mamám (édesanyám) biztatott

— Tehát a Közgazdaság- tudományi Egyetemre jelentkeztél, onnan irányítottak át a főiskolára. Nem okozott ez csalódást?

— Dehogynem... Estin mindenképpen elvégzem a „közgázt”. Két év különbözeti.

— Mekkora teher a családnak, hogy tanulsz?

— Nagy teher, éppen elviselhető teher. Az öcsém gimnazista, nálunk 2400 forint a család egy főre jutó átlagkeresete. A főiskolán kézhez kapok 2100 forint tanulmányi és szociális ösztöndíjat.

Azt gondolom, anyagilag mindannyian a legjobb éveinket éljük főiskolásként. Ha végzek és kikerülök, sokkal nehezebb lesz.

— Hogy éli át a család a vizsgaidőszakot ?

— Szorgalmi időben szinte minden hétvégén hazajárok, ilyenkor, ha hétfőre esik egy vizsga, nem. Otthon mindent alaposan megbeszélünk, ilyenkor pedig hazatelefonálok. Azt mon dóm; tanulok, nem ideges- kedek, minden rendben — mert tudom, hogy a mamám így is kétszeresen izgul.

A karácsonyt otthon töltöttem természetesen. Nem, otthon nem tanultam. Azért ki tudjuk úgy sakkozni a vizsgaidőszakot, hogy elviselhető legven a karácsony is, a szilveszter is.

— Még egy fél év, aztán kezedben a diploma. Elhangzik valami köszönetféle otthon?

— Nem, nem hiszem, hogy látványos köszönömöt várnának. Ügy gondolják, úgy is neveltek, hogy én ezt vállaltam és letettem az asztalra, amit lehetett. Biztos hogy nagyon örülnek, és nagyon büszkék lesznek rám, de az közöttünk soha így föl nem vetődik, hogy: — Na, fiam, ezt nekünk köszönheted.

Nem, nem, sohase mondtak olyat, hogy; taníttatlak Inkább úgy érzik; ebben tudok neked segíteni. Olyanban, ami döntően meghatározhatja az életemet.

Igaz, hogy rendre, fegyelemre neveltek, de olyan demokratikus légkört kevés családban ismerek, mint nálunk. Anyám inkább barátnőm, mint anyám, apámmal is nagyon jól kijövök. A felnőtté, a függetlenné válásom ezért nem zajlott olyan viharokkal, mint az másutt szokás.

— Ez min múlik, kin mi - lik?

— A családban az a meghatározó, hogy a szülők tíz, húsz, harminc évi együtt- lét után hogyan élnek egymás mellett. Odahaza a huszonegy évem alatt hangos szót, veszekedést nem hallottam. A szüleim mindig megtalálták azt a formát, ahogy a konfliktusokat a legbékésebben rendezni lehet. Ez aztán rám is átragadt; eléggé föl kell bosz- szantani ahhoz, hogy elkezdjek kiabálni, mert tudom, hogy előtte még milyen sokféleképpen meg lehet beszélni a dolgokat.

Hogy mi történt velem ezalatt a két és fél év alatt? Az ember kikerül otthonról és önállóvá válik. Ez legalább olyan jó érzés, mint az, hogy most már nem látnak el. Persze, megtanul az ember idegeskedni, pénzt beosztani, mégis, az egy idillikus állapot. E. S.

A képviselői munkáról

vényhozói funkciójában tölt, meg lehet felelni mind a választók, mind a Parlament elvárásainak. Más kérdés, hogy ehhez számunkra nagyobb segítséget kellene adnia az Országgyűlés irodájának és talán a sajtó nagyobb nyilvánossága is könnyíthetné a törvényhozók és a közvélemény párbeszédét. A képviselőcsoport üléseinkről, a parlamenti állandó bizottságokban végzett munkánkról, és az Országgyűlés ülésszaka alatt kifejtett véleményalkotásainkról kevesett tudnak a hazai újságolvasók. Elmondhatom, hogy ez nem minden megyében van így. A Hajdú-Bihar Megyei Naplót például nem egyszer nézzük irigykedve képviselőtársaimmal: ott lényegesen nagyobb nyilvánosságot kap a képviselői munka.

— A Magyar Sajtó az újságíró szövetség szakmai orgánuma a közelmúltban cikksorozatot közölt az országházi sajtómunkáról. Ebből kiderült, hogy a műfaj keresi a helyét, reméljük mihamarabb meg is találja. Egyébként milyen tartalékokat lehetne még megmozgatni azért, hogy szélesedjen a Parlament és az állampolgárok demokratikus párbeszéde?

— A személyes találkozást a választókkal semmi nem helyettesítheti. Igaz, egyre több időt rabol el a képviselőktől a törvényelőkészítő,

'gszabályelőkészítő munka, ám ez semmiképp nem mehet a választókkal együtt töltött idő rovására. Már- csak annál a kényszerítő oknál fogva sem, hogy a bizalmat illik megszolgálni. És aki arra gondol, hogy e megtisztelő megbízatást újabb cikluson át képes lenne betölteni, kell, hogy a jövőbeni voksokért is lássa el lelkiismerete szerint munkáját!

—Pb—

Nagyobb döntési jog - nagyobb felelősség

Növekszik a szava és a tekintélye az Ország- gyűlésnek. Elmúlt az az idő, amikor a honatyák jelenléte egy-egy ülésszakon puszta formalitás volt, és az egyhangú szavazatok a mindenkori politika melletti egységes kiállást voltak hivatva demonstrálni. Ma már a döntés joga — és kötelessége — a képviselők kezében van, és ők mindinkább élnek is vele. A nagyobb döntési jog nagyobb felelősséget is jelent, melyet csak akkor lehet lelkiismeretesen felvállalni, ha kellő felkészülés előzi meg a voksolást.

De vajon * terhelhetők-e tovább a képviselők? Napi — jobbára vezetői — munkájuk mellett képesek-e időt és energiát szakítani arra, hogy a mezőgazdaságtól az iDaron át a közlekedés, a kereskedelem vagy éppen a honvédelem kérdéseiben egyaránt otthonosan mozog- jannak? Errő beszélgettünk Czibulka Péterrel, a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat vezérigazgató-helyettesével.

— Űvv gondolom, nyugodt lelkiismerettel dönthetnénk a. legbonyolultabb kérdésekben is, ha elegendő időnk lenne a felkészülésre — mondja a szandál térség képviselője. — Gyakran alig egy hónappal az ülésszak előtt jut el hozzám a törvénytervezet, vagy módosítási indítvány, márpedig legalább két-három hónap kellene ahhoz, hogy egy-egy témában elmélyüljünk, feltárjuk a jogi előzményeket, kiszámítsuk a politikai, társadalmi, gazdasági követCzibulka Péter

kezményeket. Érezzük mi a felelősséget, dehát az idő sürget, így arra sincs mindig mód, hogy a választóink véleményét integráljuk egy- egy döntésben. Ehhez az is hozzájárul, hogy „szigorúan titkos!” felirattal kézbesíti a futár a képviselőknek az Országgyűlés anyagait, és jóllehet a boríték tartalma közel sem annyira bizalmas, hogy ne oszthatnánk meg a választóinkkal, de már ez a felirat sok képviselőnél bizonyos görcsöt okoz.

— Egyszóval több idő kellene a felkészülésre: ezek szerint ön támogatja azt a nézetet, melynek egynémely képviselő már hangot is adott, ha nem másutt, hát a Parlament folyosólyán, nevezetesen, hogy legyenek a képviselők „profik”, munkájukat végezzék főhivatásban?

— Hadd szögezzem le gyorsan, hogy én ezzel nem értek egyet, legalábbis a mi társadalmi viszonyaink között nem, hiszen ha egy képviselő az országgyűlési munkájáért kapná a fizetést, mi lenne vele öt év után, amikor elvesztené a választói bizalmát? Kezdhetné élőiről az egzisztenciáját? Én úgy vélem, hogy azalatt a mintegy 60 munkanap alatt, amit a képviselő törLeltár, általános forgalmi adó, vadonatúj árcédulák, — manapság ez a divatos téma a kereskedelemben. És nemcsak divat, hanem kegyetlenül sok munka is. 1987-ben pedig kijutott minden napra a munkából, s úgy tűnik, az év utolsó, meg 1988 első napjai mindenkit próbára tesznek, aki kereskedő. Írja az ember a leltározások híreit, a nyitva tartás beütemezett rendjét, s közben gondolkozik.

Ez az év végi leltár

A hatalmas raktárban a több méteres vasvázas polcok alatt egy kopott kis pultnál számlákat állít ki az idős ember. Kék köpenyben, fején simléderes sapkában a pultnak dőlve, állva rója a sorokat. S közben beszél. Méltatlankodik magában.

— Azt hiszik, hogy itt a világ vége. Pedig volt már ennél nehezebb is, nekem elhihetik. Mi ez az ötvenes évekhez képest! És az ember közben kapkodja a fejét. Mindenki sír, — és szórják a pénzt, megy az áru, mintha szárnya lenne.

Kint teherautó fékez s szép szál fiatalemberek, vállukon nehéz tévékészülékek kartonjaival, köszönnek.

— Jó napot, fekete-fehér készülékeket hoztunk, János bácsi.

A számla mellől csak egy pillanatra néz fel, s gyorsan hadarja.

— Délután már itt lesz a színes is. Fogy itt minden, mint a cukor.

Már az irodában ülünk, melegített a vendégnek egy kávét, s kicsit lassul a beszédje, amikor a leltárról kérdezem.

— Nekem ez lesz az utolsó. De jó is már, hogy az utolsó, nézzen rám, hát én már hatvannégy éves vagyok. Ott meg kinn a pénztárban a feleségem, már ő is ráhúzott ennyit. Hát elmehetünk, igaz-e? Különben az igazgató, Pálmai elvtárs még nem tette rá a pontot, de kérem én annyit dolgoztam már életemben, hogy átadom, csinálják mások.

Bacsó János, az Ideál Kereskedelmi Vállalat 505-ös Vénusz vas-műszaki kisújszállási boltjának vezetője, egy kis rábeszélésre leltározza — az életét.

— Jaj, kimondani is sok, 1939 óta vagyok kereskedő. Negyvenegyben szabadultam fel, tudja akkor, hogy volt maszeknál voltam inas. Aztán, hogy megalakult a földművesszövetkezet, annak a boltjaiban dolgoztam. 1961 óta vagyok az Ideál dolgozója. És arra vagyok a legbüszkébb, hogy énnékem a negyvenhat év alatt egy fillér, de egy fillér hiányom nem volt! Ebben az évben 54 milliót írtak elő nekem forgalomtervnek. Tudja mi volt ebben a szakmában nyár végétől, — december 15-én teljesítettem a tervet.

— És az életére mit tervezett?

— Öh, nem gazdagságot, nem rangot, bár azt mondják, jó nevem van a szakmában. Ügy vélem, hogy ennyi munka után tán úgy illenék, villám legyen, nyaralóm, csodaautó, meg a fene tudja mi még. A valóság az, hogy kedves feleségem, Csillag Esztike megörökölte a szülei házát, azt tataroz- gattuk, korszerűsítettük, meg fölneveltük a lányunkat, s még büszke is lehetek rá, főiskolát végzett, gyógypedagógus. És látja, el ne felejtsem már, van egy kis kertem is. Igaz, az is örökség.

— Ennyi?

— Meg egy Zsiguli, meg egy nagy szenvedély: utazás mindenfelé az IBUSZ-^zali Nekem elég. És jövőre úgyis visszajövök, bár már csak segíteni. De visszahúz majd a szívem a brigádhoz, a bolthoz...

A tavaszias télben csakúgy csillog-villog a törökszentmiklósi főutcán a Tavasz ABC. A hátsó bejáratnál sört pakolnak ládaszám, az irodában gombát, húst, virslit rendelnek az ünnepre. Kozák Ferenc áruházvezető leveszöldségre alkuszik egy

termelővel. Fáradtnak tűnik. A forgalommal okolja, meg az ünnepi vásárlásokkal. A harminc, dolgozó ebben az ABC-ben kilenc és félmillió értékű árut adott el decemberben. A Török- szén tmiklós és Vidéke Áfész áruházában nyitás óta (1979-ben épült az ABC) harmincán dolgoznak. Ki- lencvenhét százalékban nők, s nem is a legfiatalabbak.

— Azért mondom, hogy aránylag idős dolgozók — mondja Kozák Ferenc, — mert évi 650 nap szabadságot kell kiadnom.

Hétfőn meg szombaton egy műszakban dolgozik a harminc ember. Más hétköznapokon két műszakot szerveztek. Most kicsit elkeseredtek a karácsonyi vásárlások után, a szilveszteri meg új évi leltár miatt. Inkább pihentek volna a családjuk körében.

— Az átlagbér 4200-tól 5500-ig. Ezért nemcsak a pontos mérést, a gondos árazást, a jó választékot, még mosolyt is elvár ugye, és jogosan a vásárló. Néhá- nyan betegek voltak ebben az évben. Egy férfi dolgozónk megnősült, egy fölszabadult tanulónk férjhez ment, el ne felejtsem, egy menyasszonyunk is van, és az idén két kismamánk szült.

— És Kozákéknak mit hozott ez az év?

— Tiszapüspökiből járok be, ott van a házam, amit 1966-ban mindössze 50 ezer forint OTP-kölcsönnel építettem föl. Tavaly kezdtük, az idén befejeztük a felújítását. Ráköltöttünk vagy 70 ezer forintot. A feleségem is kereskedő, csak ő otthon, Püspökiben. A nagyobbik lányom már érettségizett, a takarékszövetkezetben dolgozik. A kisebb még úgy látszik „megfertőződött”. Kereskedelmi szakközépiskolába jár. Bár 1958 óta dolgozom a kereskedelemben, az idén kaptam életem első SZOT-beutalóját. Igaz, nem főidényben, februárban Sopronban üdültünk két hétig a feleségemmel.

Karcag kiskulcsosi részén a Kisújszállási út mentén 1983-ban mini ABC-t nyitott az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat. Monori László- né azóta a vezetője, s ^ tíz dolgozóval havi 1 millió 700 ezer forintos forgalmat bonyolít le. Mindannyian lányok, asszonyok.

— És mindannyian fájós derekúak vagyunk. Nem panaszként mondom, de ide konténerben áru még nem érkezett! És tudja, ez azt jelenti, hogy emelni, hogy cipelni kell. Hát innét a derékfájás. Mégis jól megvagyunk, nyitás óta összesen egy dolgozónk ment el. Egy kismamánk megszült, helyette jött most másik.

Csodálkozva néz, amikor a leltárról kérdezem, s már kezdene hozzá, hogy, mint osztották be saját magukat, amikor félbe szakítom. Nem, nem, a saját leltárát mondja el, ezt kérem.

— 1971 óta vagyok kereskedő, a férjem itt molnár Karcagon, és saját házat építettünk a városban. Év elején még tartoztunk 40 ezer forinttal az OTP-nek. Hát nincs tovább tartozás. Kifizettük! És még bútort is vettünk. Igaz, csak ebédlőt, de nagyon örülök neki. Két gyerek mellett nem is túl nagy fizetésből nem volt könnyű. Dehát ilyen az alap- természetünk, mi minden évben gyarapodunk valamivel. A fiam katbnai főiskolán tanul, a lányom egészségügyi szakközépiskolába

jár, talán megszereti azt a szakmát. És ha látja rajtam a fáradtság kis redőit, azt most tudja be egy kis ijedtségnek. Nagyon nehéz lesz ám azt a tömérdek új árat megismerni, megszokni, vele dolgozni. Nem örülök neki...

Gyors szárnyakon szállnak az évek. Olyan, mintha tegnap lett volna, s közben kiderül: Csík Pál, a szolnoki 121-es Csemege Áruház igazgatója 1985. augusztusa óta jár minden hétköznapon jászberényi otthonából szolnoki munkahelyére. Akkor nevezték ki igazgatónak, s a városközponti vásárlóközönség nap mint nap találkozhat vele. Vannak, akik sokallják is a találkozást, azt mondják, nagyon fáradt lehet ez a szemüveges, vékony ember. Magam is meglepődöm, amikor megtudom, hogy 1949-ben született, még fiatalember.

A Csemegében most hetvenen dolgoznak, és 1987- ben 155 millió forint körül lesz az éves forgalmuk. Az év utolsó hónapja, a december eredménye lélegzet el- állítónak tűnik: 19—20 millió forintot hagynak pénztáraiban a vásárlók. Az igazgatói iroda most vastag irat- kötgekkel teli. A leltárhoz kapták az új árlistákat. Csík Pál pillanatok alatt más leltárt is összeállít:

— Három dolgozónk férjhez ment az idén, ketten új lakásba költöztek, négy „gyermekünk” született, hét családnak tudtunk csemegés és SZOT-beutalót szerezni üdülőbe, hárman, köztük egy nyugdíjasunk, szakszervezeti segélyt kaptak.

— Én köszönöm, én jól vagyok, na persze fáradt egy kicsit, de a kereskedelemben minden év végén roham van, s hogy ez a mostani ráadás, hát csináljuk. Szabadságon? Az idei szabadságomból bent van még tizenkét napom. Különben vasárnap szoktam pihenni, lazítani otthon, mert az az igazság, hogy havonta három szombaton legalább bejövök, hiszen az áruház nyitva van.

— Hánykor ébred és mikor ér haza?

— Hajnali ötkor kelek és este nyolc, kilenc óra, sünikor megállók a hűtőgépgyári lakótelepen. Ott élünk, a feleségem a Hűtőgépgyár dolgozója, csoportvezető a számvitelben. Szerencsére megértő, ő is kereskedőként kezdte a szakmát...

Nem, nincs olyan tervünk, hogy beköltözzünk Szolnokra, márcsak a szüléink miatt sem, ők is Jászberényhez kötnek benünket. Meg az a hűtőgépgyári öröklakás is nagyon kényelmes. Van egy 1300-as Zsigulim, azzal járok minden nap munkába. A gyerekeim, a 14 és 10 éves lányaim is szeretik a várost, az iskolájukat. Persze én már megszoktam, és meg is szokhattam Szolnokot.

Ugyanis kilenc évig idejártam iskolába, csak a felsőfokú végzettségemet szereztem Budapesten.

Közben kint áruszállítók, számlázok jönnek-mennek, s az igazgató telefonja gyakran csöng. Malachúst rendelnek nagytételben, narancs iránt érdeklődnek, kinek mi a fontos így év vége előtt. Csík Pál készséggel válaszol, följegyez és gyors kiszolgálást ígér. Akaratlanul a karmestert juttatja eszembe, aki jót, szépet akar. S aki nagyon határozott.

— És önálló, — mosolyog aramykeretes szemüvege mögött csak a szeme. — Anélkül nem megy. Nekem ez a hitvallásom.

Sóskúti Júlia