Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

1987. DECEMBER 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Hivatásról, mesterségről Miféle ember a dramaturg? A legszebb megyei könyv Népművészeti örökségünk Ki- és miféle ember a dra­maturg? Mit csinálhat a színházban az, akinek a neve a színla­pon is legfeljebb a közre­működők hátsó sorában, legalul szerepel? Mint a Morcsányi Gézáé is, akinek a nevével idestova fél évti­zede találkozhatunk szolno­ki előadások — sikeres, oly­kor vitát is kavaró előadá­sok — falragaszain. „Olyan nulla, amelynek önma­gában nincs ér­téke — idézi mes­terét. Czimer Jó- szefet, akinek mint az a beszél­getésből később kiderült, indulá­sát köszönhette a rögös dramatur­giai pályán. Az értéke attól függ, milyen számjegy áll előtte. Minél magasabb, annál többet ér”. (Szám­jegyeken értendő az igazgató, ren­dező, tervező, szí­nész munkája. Szerk. megjegy­zés). Bármily frappáns, kissé Imeghökkentő e minősítés. Két­kedésem látva Morcsányi hozzá teszi még: „Persze az előtte álló számjegynek meg is tízszerezheti az ér­tékét”. Erre tanította, intet­te mestere, akivel mondhat­ni a sors véletlene hozta ösz- sze. Ha lehet egyáltalán hin­ni a sorsszerű véletlenekben! Morcsányit ifjú közgaz­dász hallgatóként is már a kultúra, a művészet iránti érdeklődése vitte el a köz­ismert szaktekintélyhez,' számtalan kortárs dráma fel­fedezőjéhez — főleg a pécsi Illyés Gyula-bemutatók ré­vén vált nevezetessé — cik­ket szándékozott írni róla az egyetemisták lapjában. A cikkből azután meghívás a meghívásból szellemi barát­ság született. „Nem gondol­tam arra, hogy a színház­ban keresem majd a kenye­rem, s találom meg hivatá­somat, hisz a közgázon nép- gazdasági tervezéssel foglal­koztam, s gondolkodásomat gazdasági kérdések, közgaz­dasági problémák irányítot­ták”. S ha szigorúan vett szakmai ismeretekkel nem is vértezte fel magát túlsá­gosan az egyetemen, emlé­kezik vissza az ott eltöltött évekre, valami azonban mé­lyen bevésődött az agyába, s ennek különösképp most veheti hasznát a színházi munka gyakorlatában. Megtanulta, hogy mindennek ára van, a művészetnek is, s hogy az előadás is termék, épp ezért létrehozásának igen fontos gazdasági felté­telei, körülményei vannak, szempontjai közé odatarto­zik a jó értelemben vett ér­tékesíthetőség. „Ma egyre inkább szükség van rá, hogy munkánkban e szerint mér­legeljünk”. A művészet — természe­tesen — érzékenység dol­ga is, s Morcsányi sem ta­gadja, hogy ez a tulajdon­ság mindig is ott „bujkált” benne. Napokig nem tud nyugodni például Az őrült naplójának Pesti Színház­beli előadása után, a kivéte­les élmény lelke legmélyéig felkavarja. Nem valami köl­tői érzékenység ez — tagad­ja —, csupán a beleérzés képessége. Egyébként dra­maturgnak senki nem szü­Ezekben a napokban zá­rultak le az 1988-as Ki mit tud-ra szóló jelentkezések országszerte, így Szolnok megyében is. A Megyei Mű­velődési és Ifjúsági Központ­ba beérkező jelentkezések száma meghaladja a har­mincat, és a részt venni szándékozók produkciói át­fogják a különböző kategó­riákat, van közöttük bűvész­letik, ahogy például poétá­nak: a dramaturg az lesz. Tehetséggel, de sok-sok tanu­lással, szorgalommal. Ez utóbbival egyáltalán nem áll hadilábon már a közgázhall­gató fiatalember sem. Bár neki nem volna kötelező, mégis két idegen nyelvből is vizsgát tesz felső fokon. Így most az orosz mellett az an­golt is bírja. „Idegen nyel-" vek nélkül aligha élhet meg ma mar egy dramaturg — vallja. Hozzá tehetjük, más szakmában sincs ez más­képp, ott sem árt az idegen nyelv tudása. A jó dramaturg olyan, mint egy szüntelenül idegen, ismeretlen vizeken hajózó tengerész, aki újabb és újabb felfedezéseket tesz; új, ad­dig ismeretlen drámákkal, színművekkel szolgál színhá­zának, a hazai mindenkori színházi kultúrának. S ha e tekintetben Morcsányi nem is elégedett, a dicsekvés pe- di'< egyáltalán nem kenyere, azért boldogan sorolja: ott segédkezett Pécsett Roscsin Olgájának ősbemutatójánál, s a szolnoki Szállnak a dar- vak sem jöhetett volna lét­re nélküle, ha nem fordít­ja szövegét oroszból magyar­ra, továbbá Csizmadia Ti­borral segítik Magyarorszá­gon először színpadra a nyugat-európai Botho Stra­uss munkáját a Szobaszín­házban, aztán az örökösök — Fodor Tamás rendezésé­ben az ő dramaturgiai köz­reműködésével... És most a legfrisebb munka, amelyben részt vehet, hála orosz nyel­vi ismereteinek: a Paszter­nák-regényből készülő Dok­tor Zsivago. Igaz, az ötlet nem tőle származik, s a for­dítás is csak részben az ő munkája, a hivatalos ma­gyar változatot Pór Judit készíti. Amikor az előadás előkészületei megkezdődtek, a fordítás azonban még csak félig volt hozzáférhető, így a szövegkönyvíró Szí kora Jánosnak a dramaturg Mor­csányi mondja magnóra nyers fordításban a regény magyarul még hiányzó ré­szeit. Szép munka, igazi dra­maturgnak való feladat. Egyébként e bemutatónak, mármint a Doktor Zsivago- nak már-már regénybe illő története van. Kezdve attól — sorolja Morcsányi —, hogy csupán néhány napon múlott, hogy nem a Vígszín­ház, hanem a Szigligeti kap­ta meg az ősbemutató elvi engedélyét, ugyanis ennyi­vel ébredt fel korábban a szolnoki színház, s jelentette be igényét az illetékes he­től kezdve együtteseken át a komolyzenei előadókig. Vár­hatóan a megyei döntőkre tavasszal. Szolnokon is már­cius 10. és április 30. között kerül sor, s a legjobbak be­jutnak a televíziós válogató­ba. Kivételesen az ünnepe­ket követően egy-két napig a megyei intézmény elfogad­ja az esetleges jelentkezése­ket. lyen. Aztán újabb bonyodal­mak a szövegkönyv engedé­lyezése körül, amelyeket a regény itáliai kiadójának igényei okoznak (látni kí­vánják a teljesen kész szö­vegkönyvet). Szerencsére ma már minden megvan, ami szükségeltetik. Persze más, művészeti jellegű nehézsé­gek is adódtak munka köz­ben. Mindenekelőtt: miként lehet színpadra is átmenteni a formájában prózai, de tar­talmában rendkívül költői, regény gondolati szépségeit, egyáltalán hogyan lehet át- élhetővé tenni egy merőben filozófiai ihletésű drámát, amelyben benne foglaltatik az író, Paszternák szinte minden lényeges gondolata — világról, emberről, forra­dalomról, változásokról. Mindezekről láthatóan él­vezettel beszél Morcsányi, miképp azokról a közös munkákról is, amelyek ösz- szekötik őt Szikora Jánossal, a Doktor Zsivago rendező­jével. S amelynek tartós fundamentuma: gondolko­dásmódjuk hasonlósága. Hogy minden közös munká­jukban azt keresik, ami a ma emberének fontos vagy az lehet. Látványosan szép példa rá a Csongor és Tün­de, és a Figaro házassága is, sőt a képernyőn bemutatott Kaméliás hölgy igen friss szellemű, izgalmas tévéfilm­változata. Szerencsés össze­találkozás, hisz nem minden rendező igényli az afféle dramaturg-segítséget. Van­nak, akik egyszerűen feles­leges nyűgnek érzik a dra­maturgot, talán szükségte­len rossznak is. Pedig a böl­csesség régi: több szem töb­bet lát — láthat ugyanabban a darabban, ugyanabban a szerzőben, sőt ugyanabban a jelenetben is. „Kapcsolatunk­ban a döntő, és ez más mun­káim esetében is meghatáro­zó, hogy én állandó oppo­nensként működöm. Ez az én dramaturgiai filozófiám. Hogy ily módon lehessek hasznára egy-egy készülő színházi előadásnak, vagy lehessek részese a színházi arculat alakításának”. Morcsányi évek óta dol­gozik a Szigligetiben, ott ül az évad programjait kialakí­tó megbeszéléseken vagy épp a nézőtéren, a rendező mel- lett-mögötf a próbákon, hogy szükség szerint kéznél le­gyen. S hogyha kell, akár egy-egy göcsörtös mondat csiszolásában, gyors átalakí­tásában segédkezzék. Mert a dramaturg a szavak kozme­tikusa is. De kollégáival fel­olvasó színpadot szervez a fővárosban, újabb szovjet, mai friss szovjet darabok után kutat. Közben Szta- nyiszlavszkijt fordít, a szí­nész munkájáról szóló köny­vét ülteti át nyelvünkre (a Gondolat kiadásában jövő­re lát napvilágot). Ingázik otthona, Pest és munkahelye, Szolnok között. Útipoggyá­sza mindössze egy vállra akasztható vászontáska. Amelyben azonban mindig van valami. Talán csak egy ötlet, de ott lapulhat egy orosz nyelvű vagy angol nyelvű színmű készülő for­dítása, kézirata is. Most épp egy igen népszerű szovjet szerző munkája, a Karika­játék. És reménykedik, előbb-utóbb ennek is lesz gazdája. Talán Szolnokon vagy másutt. Mert a drama­turg igazi öröme: ha bába­ként vehet részt újabb és újabb bemutatók megszüle­tésében. Valkó Mihály Divattáncverseny A harmadik budapesti di­vattáncversenyt rendezik ja­nuár 3-án délelőtt 11 órától a Petőfi Csarnokban. A helyszínen lehet nevezni diszkó, break, show, liszcio- dance, továbbá electric boogie és akrobatikus rock and roll kategóriában. A díj­nyertesek kupát, oklevelet és nemzetközi táncversenyekre szóló meghívókat kapnak. Ki mit tud? - a megyében is Az Európa Kiadó sorozatának első darabja Az Európa Könyvkiadó nagyszabású vállalkozásba kezdett. Népművészeti örök­ségünk címmel új sorozatot indított, amely a teljesség, igényével mutatja be a ha­zánkban élő magyar és nem­zetiségi csoportok és a hatá­rainkon túli magyarság tár­gyi népművészetének emlé­keit. A kötetek képanyaga többségében eddig ismeret­len, nem publikált tárgyakat mutat be fővárosi és vidéki múzeumokból, magángyűj­tőktől. Régi metszetek, fest­mények, falusi megrendelők számára készített fényképek idézik föl a népviseletek ré­gi formáit, a falvak, mező­városok egykori építészeti arculatát. Mindegyik kötet a felölelt terület történeti és népművészeti áttekintését adja, szinte kézikönyve egy- egy tájegységnek. E hatal­mas népművészeti mo­nográfia-sorozat első kötete, Szolnok megye népművésze­te címmel a napokban jelent meg. Az 550 oldalas, 350 feke­te-fehér és 125 színes fotó­val illusztrált kötet könyvé­szeti szempontból is nagyon szép. A szűkebb hazánkban élők számára az is sokat mondó tény, hogy a könyv szerkesz­tői, szerzői szinte kivétel nélkül a megyében dolgozó muzeológusok, többségükben Gunda Béla Herder-díjas néprajtudós tanítványai. A kötet a történeti beve­zetőt és az összegzést leszá­mítva két nagy, jól elkülö­níthető részre oszlik. Az el­ső részben a paraszti tárgyi környezetet mutatja be, be­vonva a vizsgálatba a me­gyében és a megyehatáron kívül készített termékeket is, a csak a célszerűséget hang­súlyozó használati tárgya­kat és munkaeszközöket is, valamint a szorosan vett népművészeti alkotásokat. E részben az építkezést, la­kásbelsőt, munkaeszközö­ket, viseletét és a kultusz tárgyait vizsgálva arra ad­nak választ a kutatók, hogy a különböző eredetű elemek hogyan állnak össze egysé­ges képpé, határozott és el­különíthető, helyi ízlést is tükröző tárgyegyüttessé. A kötet második részében, amely a gyermekjátékok be­mutatásival kezdődik, a helyi, a lokalizálható és egységes jegyeket mutató megyei készítésű tárgyakat műhelyenként mutatják be a különböző tématerületek ismerői. A kötet sorozatot indító Előszó és a Bevezető után 17 fejezetből áll. Szolnok me­gye az ország néprajzi tér­képén című rész Botka Já­nos és Szabó István mun­kája, a településekről, épít­kezésekről Szabó László írt; a lakásról és tárgyairól pe­dig Bereczki Ibolya és Orsi Julianna. A népviseletet Gulyás Éva mutatja be; a paraszti gazdaság munkaesz­közeit pedig Bellon Tibor és Szabó László. A vallásos élet tárgyairól készült érte­kezés szerzője szintén Gu­lyás Éva, a gyermekjáté­kokkal Zomborka Márta is­merteti meg az olvasót; a vessző-, gyékény-, szalma- és fosztásmunkákkal Bathó Edit és Magyari Márta. A szőttesről, hímzésről, csip­kéről Bereczki Ibolya tollá­ból olvashatunk; a csont-, szaru-, fafaragások és a bőr díszítésének szépségeit Bel­lon Tibor mutatja be, szin­tén nevéhez fűződik a bú­tormű vességről írt tanul­mány is. A temetők művé­szetéről Gulyás Éva; a fém­művességről Szabó László ad áttekintést, a szűcs- és szűr­hímzések témakörét Gulyás Éva és Tóth János fejtik ki; a fazekasságról pedig Fü- vessy Anikó írt; a megye népművészeti sajátosságairól Szabó László értekezett, a megye népművészetének vá­logatott irodalmát pedig Nagy Molnár Miklós adta közre. A könyvben közölt és nép- művészeti alkotásokként ér­tékelt tárgyak zöme a mút század utolsó harmadában, illetve századunk elején ké­szült, de a különböző tanul­mányok szerzői — a kiala­kult stílusok előzményeként — régebbi tárgyakat is kö­zöltek, és természetesen olyanokat is — az ízlésvál­tozás folyamatának értéke­lésére — amelyek a század- forduló után, sőt 40—50 év­vel ezelőtt keletkeztek. A múlt század utolsó harmadá­ra való összpontosítás, az előzmények és a továbbélés bemutatása — a könyv alap­vető vizsgálati módszere — azt jelenti, hogy történeti fejlődést tárgyal. Ezen be­lül főleg a paraszti világhoz köthető tárgyakat, összefüg­géseket vizsgálják — ide értve természetesen a pász­torok, mezőgazdasági bér­munkások, kubikosok, stb. rétegét is — a különböző té­materületek szakértői, s a megyén belül az egyes mű­fajágakat, stílusokat, stílus­jegyeket területileg is elkü­lönítették egymástól. A könyv elsősorban a me­gye múzeumaiban található, népművészetileg fontos tény­anyagra épül, de az ország csaknem valamennyi múze­umának, gyűjtőhelyének — köztük van csaknem félszáz magángyűjtemény is — fel­lelhető anyagát is messzeme­nően figyelembe vették a szerzők, szerkesztők. A sorozat szerkesztőbizott­ságának — az azóta elhunyt Tálasi István akadémikus, Füzesi Endre, Hoffmann Tamás, Ikvay Nándor, Kla- niczay Tibor — és a sorozat- főszerkesztő Hofer Tamás alapvető gondolatisága — a magyar népművészet hazai örökség, de az egész emberi­ség műveltségének része — maradéktalanul érvényesül a most megjelent, Bellon Tibor és Szabó László szer­kesztette első kötetben. A nagyívű munka kerüli az ap­rólékosságot, a meghatáro­zókra összpontosít, ugyanak­kor nem hagy, hiányérzetet részletkérdésekben sem. Külön méltatásra érdemes a nagyon szép kiállítású könyv fotó- és illusztrációs anyaga. A kötet fényképeinek túl­nyomó többségét Kozma Károly készítette, felvételei­vel pontosan sikerült visz- szaadnia a népművészeti em­lékek tárgyszerűségét, — az esztétikai hatás maradékta­lan érvényesülésével. A* szemléletes, gyönyörű vona­lú rajzok Tóth Lajos látását, ihletettségét dicsérik. A könyvben önálló mondani­valóként is megjelenő tár­gyak sokasága szorult resta­urátori munkára, ezeken Horváth Mária végezte el a a szakszerű javításokat, helyreállításokat. A pontos^ szép munkát méltán megil­lető elismerés jár a képszer­kesztő Stz. Bognár Évának, a Kossuth Nyomdának. Sajnáljuk viszont, hogy azi értékes ajándéknak is szá­mító kötet a korácsonyi könyvvásárról kissé lekésett, pedig hisszük, hogy nagyon sok fenyőfa alatt érte volna meg igazi megjelenését. A kötet Szolnok Megye Tanácsa anyagi támogatásá­val jelent meg. Tiszai Lajos Rendhagyó tárlat Az esztétikai nevelést segítő, közízlést formáló ötletek egyike az is lehet, hogy a képzőművészeti tárlatot nem kiállító teremben rendezik meg, ha nem helybe viszik, egy-egy üzem arra alkalmas helyiségében mutatkozik be alkotásaival az alkotó. így történt ez a Híradástechnikai Anyagok Gyára romhányi gyáregységében is, ahol Kaszner Margit festőművész rendezte meg kiállítását. A rendhagyó tárlaton egyúttál a háziasszonyok közelálló témával, a terítéskultúrával is foglalkoztak, bemutatták azt is, hogyan lehet ízlésesssé tenni egy ünnepi ebédet. (MTI fotó: Szabó Sándor — KS) Morcsányi Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents