Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
8 i■ : Irodalom, művészet M ozdult a téli hajnal. Mint az ezüst pára, mely derűsebbre lébben, csak annyira mozdult meg a patyolat föld felett. Az Az emberi szem még alig-alig is tudta tükrébe fogni, de a madarak már látták, hogy mozdul a nap. Lassú hunyorgás után a csillagok elhunytak a keleti égen, aztán mint az öröm lehellete, elindult onnét a halovány fény. Útjában, ahogy közeledett a falu felé, az éjjeli derengésből fehérre merítette a havas fákat; majd az öreg Ehedi Ambrus kertjében mintha megállóit volna néhány pillanatra. Két almafa terengett a kert végében, nem messze a zsindelyes falusi háztól. Egy öreg almafa, mely sok esztendejével és szapora ágaival az égbe terjedett; s mellette hetykén egy kisded almafa, láthatólag is unokája a nagynak. Itt állott meg a zsenge hajnali fény, fürgén és ezüstben gomolyogva a két fa ágai között, melyeknek a hátán, mint a mesebeli szegény emberek szalonnája, vastagon üldögélt a hó. Igen, a havas ágak között megállva gyűlt meg a fény, majd libegni látszott, s mintha a szárnyát is emelgetni kezdette volna. — Oh, mily csalóka tünemény! — gondolhatná bárki. Pedig igaz volt, hogy a két almafa ágai között a szárnyát emelget- gette a fény; sőt néhány rebbenés után csapott is jónagyot a szárnyával, mert az ágakról a hó szikrázva porzott a légbe. S fent a virradó légben, a két fa koronája fölött, forogva táncolt a hó, majd a patyolat felhőből két alakzatot formált a fény szellője, s forgatva kecsesen, s meg-meg is libbentve, mint táncban két szüzet, elindította a zsindelyes ház teteje felé. Tündérek szállnak így. Szépen beleszálltak az enyhe és meleg füstbe, mely a háztetőn, az öreg és aszú zsindelyek között, fanyalogva szivárgott'ki a hidegbe. S ahogy odaszállt a két hóporos tündér alakzat a füstös háztetőre, a szárnya elolvadt mind a két hajnali alakzat. Csak a füst maradt, mely a meg- megpattanó zsindelyek között folyton szivárgott; s aztán már nem is csak szivárgott, hanem gyúródva folyt, egy-egy tömöttebb felhőt is eresztve a húnyó csillagok felé. Ejnye, — gondolhatná bárki — nyilván tüzet fogott valahol a ház! Hanem a hazai aggodalom mégsem szólott, hanem egykedvűen nézte a tóduló sűrű füstöt. Nem szólott semmit, mert tudta jól, hogy az ilyen szegény zsindelyes házakra nálunkfelé nem csinálnak kéményt; s a füstnek is, szegénynek, valahol és valahogy ki kell menni a világba, ha már megunta a haszontalan borongást a zsindelyek alatt a padláson, szalonnát sem találván ott, sem kolbászt és oldalast, melyeket kedvére füstölhetne. Hát ilyen szegény ember volt az öreg Ehedi Ambrus, aki ott lakott a bőséges füst alatt. Nem aludt egész éjszaka, pedig az éjjel hosz- szú így a tél kapujában, amikor játékos ágak és égi virágok fagynak az ablakokra, s amidőn a csendben seregbe gyűlnek a nehéz élet rengeteg álmai. Fordult erre, s fordult amarra, hogy telnék már el az éjjel, de éjféli idő után már inkább csak az ablakot leste, hogy no, mozdul-é már a hajnal. S oly sok idő múltán, midőn csakugyan halovány lehellet szállotta meg az ablakot, csendesen fölkelt Lassan mozdult és puhán lépett a sötét szobába, nehogy az álom megriadjon a menye-asszony szemén, aki szomszéd ágyban egyedül pihegett; s nehogy a pádon felébredjen Györke, az egyetlen unoka. Alig vert valami neszt, úgy öltözött Györke azonban, ki csak szen- deregve aludt azon az éjszakán, mégis felébredt az öreg csoszogá- sára. Nem mozgolódott, hadd maradjon a nyitott szemével titokban. De figyelte, hogy vajon mit csinál a nagyapja ezen a hajnalon. Mert valahogy nem olyan hajnal volt ez, mint a többi. Az öreg Ehedi iassan oda csosz- szintott a vaskályha mellé, zajtalanul elszedte a kályha tetejéről a karikákat és a nagy kerek nyíláson keresztül bőségesen fát rakott a kályha hasába. Aztán a karikákat tapogatva a helyükre visszatette, kicsi bokréta szalmával meggyújtotta. Nagy pattogással, buzgón égtek a száraz ágak, de aztán sziszegni kezdett a láng mögött a nyers fa, s pökött is néhányat a lángra. Tamási Áron: Szegénység szárnyai — No, nem tudták belékapni? — mondta halkan az öreg. Ismét száraz ágakat gyúrt a kályha torkába, elég nagy bőséggel; s úgy lobogott a láng, hogy a kicsi szobában valósággal táncoltak a piros árnyak. De a nyers fa most is csak sírt-sírt, s kínjában habosán izzadott. — Az ördögnek adlak! — pusmogott ismét az öreg. Györke, mint a kandi hold, úgy vigyorgott a pádon. A szíve terítve volt a nagyapja számára, de pajkos és rebbenő eszének igen tetszett, hogy miképpen nyájasig- dik a nyers fával az öreg. S a kedve tovább is meglelte a tél-hajnali táplálékot, mert a vénember valami ágydeszkát dugott a kályha torkába; dehát nagy-nágy kár nem volt azért az ágydeszkáért, mert úgyis kiesett mindig a dusza alól, ha az ember hirtelen s egy kicsit nagyobat talált fordulni az ágyban. S ki álom idején oly rosszul szolgált, most bezzeg vitézül küzdött meg a csatát, mert addig kúszott a nyers fa után, amíg a lángot a hasábok testébe lépte egészen. De aztán égett is akkor istenesen. S fent a háztetőn is gyérült a füst. Virradt. — No, úgy-é, hiába sírtál! — szólt nagy győzelemmel az öreg. Aztán körültekintett a derengő szobában, melynek fagyott ablakai úgy csillogtak, mint legjobb kedvében az ezüst; csak éppen a virradat fényét szűrték meg annyira, hogy bent a szobában csupán imbolygó alaknak látszott az ember. Olyannak, mesebeli öreg gyermeknek látszott a vén Ehedi is, amint lassú léptekkel ide ment és oda ment a szobában, hogy a csendet és az ő kívánatos magányosságát megvizsgálja. Először kikandikált az ablakon, de nem sokat láthatott a külső világból, mert az egyik jég-bokrocska tövét megvakargat- ta, s félszemmel azon a helyen lesett ki a világba, akár egy puska- csövön nézett volna valamit. Aztán, puhán fölébe hajolva mcfj- ügyelte Györkét is: s látván, hogy a legényke szemén mily édesen nyugszik az álom, megnézte a me- nye-asszonyt is, aki változatlanul pihegett, mint a rejtőző <yári forrás. S megbizonyosodván, hogy csak a macska hunyorog a kályha alatt, s más mindenki ring az álma csónakján, kihúzta nagy üg>;p- lettel az asztal fiókját, s onnét kivette azt a zöldszínű tábori lapot, melyet Gáspár fia írt a harcmezéről, s amelyet a tegnap vettek va- la kézhez. A tejszínű derengésben megforgatta-nézegette a lapot, s a szemét akasztotta volna is a betűkbe, de a világosság nem volt elegendő ahhoz, hogy horgot is tudjon vetni az öreg szem. Megindult hát a duruzsoló kályha felé, oly ügyetlenül tartván a lapot, mint egy kezére szállott ritka ma- d'ärät ott leült a kályha ajtaja S mellé, melyet ki is nyitott, hogy a tűz világa kiáradjon a parazsak hátáról. Odatartotta a lapot a meleg világosság rámájába, s bár a tegnap este egyenkint hangtalanul és együtt fennhangon már többször is elolvasták az írást, most ismét nekibújt, s meg-meg- állva olvasta a híradást. Szíve, mint a meleg kenyér, szinte párol- gott a mozduló száján; de a betűk, ahogy sorjában fölkeltek a zöld mezőről, úgy megteltek az elevenség erejével, hogy hallható módon, mint madarak, úgy röppentek tova. Talán, hogy a téli ablak ezüst bokraira szánjanak. Györke figyelt... Kedves Édes Apám — szólott az írás. — Szeretett Vilma feleségem, Édes Györke fiam. Tudatom e*en pár sorommal, hogy az Erdős Kárpátokban vagyok. S tegnap előtt még azt gondoltam, hogy többet immár nem írok. De az ellenséget, ami reám jutott, mégis meggyőzhettem valahogy... Itt nagyobb szünetet hagyott magának az öreg, s bólogatva tette hozzá a maga szavát, mondván: — Meg is kell, fiam. Aztán tovább olvasta a tűz világánál : Továbbá tudatom, hogy a fentiek fojtán tizedes lettem. De még főhadnagy úr Becsek is azt mor.- dá, ámbár kaczagott melléje, hogy ollyan kitüntetést akasztanak a mejjemre, hogy bizony a király maga Ferencz József is örömiben csapkodni fogja a jobb térgyit... Nyomatékkai szólt melléje az öreg: — Hát csapdossa is! Majd végezetül ezt olvasta a lapról: Itt ollyan erős tél van, hogy a madarak lehullanak. Igaz, hogy lövöldözik is őket. No, ezzel a végére ért az írásnak az öreg Ehedi, de egyideig még tartotta kezében a zöld lapot, mely a tűz melegében meg is kin- korodott bizony, mint a ritka virág, amelyik illatát elbocsátván, bezárja magát. Kezében tartotta a lapot, és a tűz mellől messze-mesz- sze nézett, keresztül a tejszínű fényen, mely közben meggyűlt a szegény szobácskábán, és puha melegséggel öntötte el az alvókat le. ztán felállt, és az asztal A fiókjába, öreges vigyázattal, visszatette a lapot; majd az ablakhoz lépett ismét, amelyen cseppek gyűltek a melegben, s csillogva, mint a harmat, úgy futottak le az olvadó jégbokrok ágain. — Györke fiam! — szólott halk szóval az öreg. A fiú tette magát, mintha csakugyan a nagyapó szavára ébredezne, de oly fürgén mégis, hogy a dicséret ne tudjon elmaradni. Hát meg is kapta Györke a jutalmat, mert abban a percben így szólt az öreg: — No, ezért a fürgeségedért a mai napon elviszlek az erdőre. — Csak úgy megyünk? — kérdezte a fiú. — Nem csak úgy, hanem a gyalog szánkóval. Mindjárt felugrott Györke, s egy-két villadozással már készen is állott, hogy a gyalog szánkóval minél hamarább indulhassanak. A szeme csillogva szálldosott és nevetett folyton, mert tündöklő nagy hóban, s gyalog szánkóval az erdőre ' menni, hát az csodás dolog volt. A nagy örvendezésre az anyja is fölébredt, s egy kicsit restellked- vén, s egy kicsit nevetgélvén azon. hogy ily nagyon elaludt, hamar megfejte a kecskét, s a jó tűzön fellobbantotta a tejet, hadd igyanak forró tejet az erdőre menők. Ittak, s el is indultak. A nap éppen akkor bújt fel a patyolat világra, melynek véghe- tetlen és tündöklő fehérségét ezüsttel folyta be, halványan pirosat vegyítve ezüstös fényébe. A fák égi csipkében állottak mindenütt, s mint a jószívű óriások tükrei, úgy csillogtak szikrázva a hómezők. — Ejh, be szép! — mondta Györke. — No, úgy-é!? — szólt elégülten az öreg is, mintha az övé lenne minden, amit gyönyörűséggel magába merít a szem. Hát bizony. Szinte húzni sem kellett, úgy siklott a roppant hó tetején a szánkó, amely nem is volt valójában szánkó, hanem hát szán inkább, két tengely-fával a talpon, s négy egyenes lőccsel, melyek tartani tudják a rárakódott terűt; s két kötéllel a két szántalpnak az orrán, hogy a vállba akasztva az erős kötelet, húzni lehessen bármi úton a terűt. Szegény ember téli igája tehát. Vagyis gyalog szánkó. Györke örömét találta benne, mert mint a játékos nagy kutya, a kicsi lejtőn is előre futott a szánkó, hágóra menve pedig lappangva hátra maradt, mintha csak a zúzmara-virágokat csodálná ámuldozva a fákon, vagy megcsendesedve a madarakat lesné, amelyek árnyékot repülnek a hóra, vagy leszállván valahol, csillogó fehér porba öntik a fákat. — Ki" csinálta ezt a szánkót, nagyapó? — kérdezte Györke. — Azt még apád, legény korában — mondta az öreg. A fiú nagyot sóhajtott, majd igen szánakozott azon, hogy indulás előtt elfelejtő ismét elolvasni azt a tábori írást, pedig hát úgy feküdt volt le a tegnap este, hogy reggel az lesz az első dolga. — Nagyapó nem így van? — hátha leselkedett a legényke. — Tán ébren voltál? — kérdezte. — Feküdtem — felelte Györke. Hát ez olyan volt, mint a gyalog út, amelyen haladtak, mert út is volt, s mégsem volt semmi járásnak nyoma a hóban. El is csendesedtek a szóval, s úgy haladtak, ki-ki a maga titkával. Mosolyogva hunyorogtak a szikrázó fényben, s a szánkóra ügyeltek, hogy el ne kóboroljon valami csalfa szakadékba. Néhány apró madarat láttak, akik röpködve gyűjtötték a reggeli napmeleget; egy kányát, amely rekedten szólt lent a völgy fölött, majd egy sast, aki rebbenés nélkül úszott a magasban, neki a fehér hegygerincnek. Így érkeztek az erdőbe, amely célúkban volt. Az öreg Ehedi hosszú rudat keresett, minek kampója legyen a végén, s midőn talált is egy igen alkalmasat, kerülgetni kezdték a fákat, s ahol száraz ágat láttak a fán, oda felnyújtotta a hosszú rudat, a kampót az ág derekára akasztotta, s kiáltott egyet: — Eredj innét, Györke! S már rándította is az ágat, amely nagyot reccsenve, már igyekezett is lefelé, ontva a havat is az öreg nyakába, ami nagyon tetszett a fiúnak, mert az öreg olyan havas lett nemsokára, hogy mint a feltámadt cukorsüveg, olyan volt egészen. Hanem hát, nagy bizakodó kedvében, akasztott olyan ágat is a vén vitéz, hogy bizony hiába húzta-rángatta, de sőt a rúd végén is hiába kapaszkodott feljebb egy kicsit, kirúgván talpa alól a földet; s hasztalanul is nyögött, nagyokat rúgva a friss levegőbe, mert bizony tartotta magát a nagy ág, s nem akart reccsenni, vagy hajlandóságból csupán pattanni legalább. Olyankor rúgódzott egy darabig, de aztán fordított egyet a szón, s így kiáltott: — Gyeride, Györke! anem Györke, mint a fürH ge macska, még a híyás előtt rajta már a rúdon, s a szakadó zajjal együtt buktak a hóba, ahonnét nagy nevetéssel s havat nyalogatva bújtak elé. S mint ki egy fokkal újabb életre kél, ily esetben rikkantottak is nagyokat, s a rózsaszín fülekkel hallgatták, hogy a fehér csendbeli miképpen gördül messzi a hang. Végezetül úgy megrakták száraz ágakkal-hasábokkal elvegyesen a szánkót, hogy hosszú kötéllel derékban által is kellett kötni s meg is csaptatni, hogy a vegyes ágak, ha össze is találnak veszni, nehogy széjjel fussanak. No, aztán neki- huzalkodott a két nemzedék, s elindultak a nagy terűvel hazafelé. Nem is gondolták volna, hogy ily rengeteg fával jobban tudjanak haladni. — Ejh, ha édesapám látná! — szólalt meg Györke büszkén. — Hadd el, — felelte az öreg — mert oda is ember kell, az Erdős Kárpátokra. — Ügy-é, nagyapó, ott jött bé Árpád a magyarokkal? Az öreg megriadt elméjében, hogy lám, nem tud igazat felelni. Hiába no, egy kicsit messzebb tájékon járatlan a szegény ember; s annak a haszontalan szorosnak a neve is kiment a fejéből, pedig tudta ő azt valamikor, hogy minő szoros volt, ahol Árpád a hazába jött. — Ott valahol — felelte végre. — Nem tudja biztosan? — szorította Györke. Hanem a jószerencse, mely nagyba nézi a tiszta szíveket, éppen abban a pillantásban egy szépséges madarat röpített arrafelé. — No-né, egy sármántyú! — mondta az öreg. S ahogy éppen, s ezen a módon sármántyú lett a Vereczkei-szorosból, egy patakocskához érkeztek, mely ártatlanul utacskát vágva magának a hóban, halk dallamosan mondikált. Itt álljunk meg, mondta az öreg, mert kívánsága jött, hogy igyék a kellető patakocskából. Megállván a gyalog szánkóval, a vizecske mentén egy kicsit beljebb húzódtak az erdő- ben, s alkalmas helyen ittak is. Nagyot üdített rajtuk a forrás vize, de amit láttak, üdítette a szemüket is. Mert ugyanis ahol el- folydogált a kis patak, mindenütt elolvasztotta partján a havat s zöld mohát, és zsenge füvet növesztett oda. Ahogy csodálták volna a zöldelve futó szalagot, hát egyszer egy őzet pillantottak meg, aki úgyszintén ivott éppen a patakból. Ivás után az őzecske meg is nézte őket, hogy vajon az a két ember mit keres ott az ő csendes uradalmán, de félni nem látszott semmit. — Miért nem ijed meg tőlünk, nagyapó? — kérdezte Györke, mire az öregnek az arcára nagy nyugalom szállt és így felelt: — űz a farkast, s a nép a zsarnokot megismeri, fiam. Hát ezzel a megnyugvással visz- szamentek a szánkóhoz, s vállukba vetve ketten a két kötelet, megindultak ismét. Lassan vonták a terűt, mert a nap is jobban kezdett melegíteni, arany színbe fordítván az ezüstöt; s az út is egyre emelkedett, bár eléggé menedékesen. S ahogy mendegéltek a patyolat földön, s a melegítő arany fényességben, Györkének az a gondolat villogott folyton a fejében, hogy hejh, az ő apja micsoda vitéz katona! — Nagyapó nem volt katona soha? — találta kérdezni. A tündöklő égre hunyorított az öreg és így szólt: — Több voltam én annál! — Több? — Több biza, — folytatta az öreg Ehedi — mert amit én csináltam, annak örömére nem Ferencz Jóska csapdosta a térdét, hanem Kossuth Lajos csapkodta volna, vagy a nagy Rákóczi Ferenc! Györke érezte, hogy a nagyapja, a maga életének télidején, most ragyogni kezdett. — S mit csinált, nagyapó? — kérdezte. — Azt csináltam, fiam, — mesélte fényes szemmel az öreg —, hogy amikor én legény voltam, s az eszem szárnyai is tudának még a magasba vinni, hát akkor egy vasárnap reggel széjjelnéztem ebben a világban. S látván, hogy az emberek sokasága mily szegénységben él, én eltökéllettem magamat, hogy ezen a dolgon segíteni fogok. — S miképpen segített? — ösztökélte Györke. — Ügy segítettem, fiam, — folytatta az öreg — hogy az emberek javát seregbe gyűjtöttem, s ükkor kiállottam elejükbe, s mondtam nekik: hát emberek, ez így nem jól van, ahogy most van a világ. Mert az igaz embert elnyomja a hamis, el a szorgost a tolvaj, s a gazdag a szegényt. Tegyük eskübe, hogy ezt a helytelenséget eltöröljük a földről, és annak helyébe megcsináljuk az igazak világát. Rajta hát, elménket és bízó szívünket emeljük esköre, s aztán induljunk neki, s csináljuk meg a dolgot! — No, azután!? — biztatta Györke. — Hát azután én oda állottam annak a véghetetlen seregnek az élire, s egyakarattal megcsináltuk, amit indulás előtt mondottam volt. A fiú ámuldozva nézte szóközben nagyapját, majd a végén egy kicsi rettenettel, hogy bajon mer- je-é mondani, hogy valahol baj van. Mégis rászánta magát és így szólt: — Dehát, nagyapó, nincs úgy! — Ügy van, fiam — felelte az öreg — csak még nem tudjuk. S midőn ezt, így belémerítve a jövőbe, kimondta volna az öreg Ehedi, éppen a tetőre értek, ahonnét hosszan és messzeségbe lejtett az út. Itt megálltak a tetőn, mert a nagy terű előtt verejtékeztek is immár. A homlokukat megtöröl- gették mind a ketten, majd így szólott Györke: — S nagyapó nem kapott jutalmat azért? — Kaptam én bizony! — mondta büszkén az öreg. — Mégpedig kétfélét is, mert egyikfelől akkor nyertem volt el nagyanyádat, másfelől pedig szívembe tűzték a boldog jövendőt. föld fehérben és a nap A aranyban ragyogott. — No. induljunk haza! — mondta az öreg. Azzal felültek mind a ketten a farakás tetejére, ahonnét az öreg Ehedi a két kezében két erős karót nyújtott le kétfelől a földre, hogy azokkal 6 a hosszú lejtős úton kormányozni fog, mint az evezőkkel, abban a véghetetlen hótengerben. S alig érintvén azokkal a földet, meg is indult a gyalog szánkó, s egyre jobban kezdett száguldani a lejtőn. Nem is haza mentek talán, ha nem a szegénység szárnyain a jövőbe sugárzottak az arany fényben. 1953.
