Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

8

Irodalom, művészet

1987. NOVEMBER 28.

Isziai Zoltán: Szeptember Máltán

Az özvegyen maradt patikusné leemelte a stelázsi fölső polcáról a temetőben pihenő Vince József kiszolgált vulkánfiberét. Letö- rölgette; előbb moshatba mártott vizesronggyal. Azután — puha fla- nelldarabkával — kifényesítette a felületét. Áttörölgette fehér cipőkrémmel a nehezen járó zárat. Elővette a herendi bonbonniére- ből a kulcsát. Megforgatta a mind simábban engedelmeskedő szerkezetben. A koffert átvitte a bespa- lettázott ebédlőbe. Barnás-szürkén szerénykedett rajta, még a világválság utáni évekből, a velencei szálloda címkéje.

— Meglásd, édes Márikám, eljutunk mi még egyszer Olaszországba. Sőt. A lovagok szigetére, Máltára is átruccanunk. Egyenesen a napfényes Szicíliából.

Így vigasztalta magukat egyetlen — lábatlan — fiuk balesete után, a hosszú esztendők alatt az ura. A lovagok iránt még gyerekkorában lobbant föl a szenvedélye. Előbb az Űri casino könyvtárából, majd a városka kölcsönkönyvtárá- ból, később, ahogy fordult a történelem, távkölcsönzéssel valameny- nyi fővárosi könyvtárból elolvasott és kijegyzetelt minden művet, amely a máltai lovagok hosszú történetéről szólt, vagy legalábbis velük állt kapcsolatban.

A kisvárosban híre ment a gyógyszerészsegéd úr szenvedélyének. Történelmi gyűjteményét néha még ajándékozó kuncsaftok is gyarapították az idők folyamán. A nagy háború alatt, a bombázások — s mellesleg a máltai angol katonakórház virágzása — korszakában Vince József, az önálló patikus kincsei a pincében, ládázva várták a jobb napokat.

A ládák nem, a könyvek túlélték még a gyógyszertár államosítását is. Csak éppen Vince bácsi kapott egy-két főnököt. Hozzájuk éppúgy türelmes és lovagias volt, mint a betegekhez, ha be-bekopog- tattak éjfél után kettőkor — vagy háromkor — a hullámos vasredőny elhúzható kisablakán.

Még nem volt egészen nyugdíjban, mikor egy este zárás előtt sebbel-lobbal betámított a farmer- nadrágot viselő, híres gyógyszerfogyasztó Iboly, a szemközti új IBUSZ-kirendeltségről.

— Józsi bácsi! Utazást szervez jövő tavasztól Málta szigetére az IBUSZ. Itthagyom az új prospektusunkat Magának.

Vince József kiadta a Pipolfent, persze szigorúan receptre, a nyúzott macskához hasonlító kisasz- szonynak. Mindkét szemhéja remegni kezdett, amikor a blokkolás után kezébe fogta a fényes papíron készült, több színnyomású ajánló füzetet. Hajszolta, sürgette volna a perceket, hogy hazamehessen egy s mást ellenőrizni a térképei között.

Az utazás ára kimondhatatlanul magas volt. Feleségével együtt nem is merték majdnem egy hétig fölemlíteni. Józsi bácsi várhatóan elég közepes nyugdíja, még a rá- dolgozás remélhető összegével együtt is többéves takarékoskodást igényelt. Egyedül menni a nyugdíjas gyógyszerész nem óhajtott. Márika ezirányú célzásait hallatlanná tette.

Fogytak a hónapok. Gyűlt az útravaló, az árak emelkedtek, olyan bizonytalan körvonalakat öltöttek. A nagy utazás azon a tavaszon mégis kézzelfogható közelségbe érkezett.

— No, Márikám — karikázta be a. legújabb színes prospektusból Vince József a horibilis summát —, idén röpülünk.

Még nem kásásodott a hó, de már jelentkeztek. Az asszonyként is karikás szemű Ibolykával kétszer ellenőriztették,. hogy tudomásul vették-e a központban az ő határozott szándékukat.

— Meleg volt a nyár, Márikám. Ártana néked a dús páratartalom. Sebaj, szeptember legvégén megyünk. Ha lesz is közben sirokkó, akkor is elmondhatjuk majd, hogy alaposan meghosszabbítottuk a nyarunkat — kuncogott Józsi bácsi.

Kicsit aggódott, persze titokban. Márikának újabban a szíve rendetlenkedett. Hirtelen költözött be

kertjükbe a tavasz. Az évelő virágok puha földjének lazításakor Józsi bácsi nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a száraz és sziklás Máltára sokhelyütt hajókkal hozatták a tehetősebb lovagok, például Szicíliából, a termőföldet.

A hétfő délutánt a máltai jegyzeteknek szentelték. Rendkívüli adásnapkor sem kapcsolták be a tévét. A törökökről, a nagymesterekről, a fiatal hódító Napóleonról, az angolok vállalkozásairo. beszélgettek. A miniszterelnök kijelentéseinek jelentőségén Józsi bácsi hosszasan eltöprengett. Mind gyakrabban álmodtak a bástyákkal körülvett óriás kikötőről, ahol majd körülpöfög velük egy vászontetős kirándulóhajó.

Megérkeztek az útlevelek. Folytak a megbeszélések a szomszédokkal a háziállatok gondozása ügyében. Május huszonkilencedi- kén délután három órakor maga Ibolyka támasztotta a téglakerítés mellé a biciklijét. Értesíteni jött Márika nénit a váratlan eseményről.

— Ne tessék megijedni, Józsi bácsit be kellett szállítani a kórházba a patikából.

Márika néni napokig álldogált a kórházi folyosón, amikor kiküldték. Aztán megint az ágy szélére ült, és vigasztaló szavakat keresett.

— Józsikám, még van elég időnk. Nemsokára meggyógyulsz — hajtogatta a semmibe nézve, csak úgy magának.

A temetés után bement Ibolykához.

— Előkészítettem a pénzt, Mári- ke néni. Csak itt kell aláírni — mondta tapintatosan a barnára sült fiatalasszony, a papíron nyugtatva kéklakkos körmű mutatóuj - ját.

— Csak az egyik jegyet veszem vissza, Ibolykám. Én megyek — válaszolta Márika néni. Megszámolta a visszakapott összeget.

Volt, aki helyeselte elhatározását. Akadt, aki lebeszélte, hogy útra keljen. Augusztusban mégis kikerült a vulkánfiber a spájzból. Márika átgondolta, miket visz. Otthonkát, műanyagszálas kartonruhát, nappalra a drapp fűzős szandálját, estére a sötétkék szoknyát, a blúzokat. Fürdőruhát nem készített, bár a szálló az értesítés szerint a tengerpartra nézett.

Kicsit problémázott a kosztümmel. Végül lemondott róla. Megelégedett a bevált orkánkabáttal. Józsi bácsi könyveiből hármat választott. Mindenikben négy színű volt az aláhúzás.

Utazás előtti délutánján kiment a temetőbe a szerszámaival. A sír lassan süppedt. A követ hazatérte után óhajtotta fölállítani.

A repülőtér utasai főleg középkorú emberek voltak. Hangosak,

magabiztosak. Jött néhány mama vagy papa is a frissen érettségizett gyerekével. A kikötőt így hát felülről pillantotta meg, a méltóságteljesen ereszkedő repülőgép fedélzetéről.

Amikor a művészi frizurás, mélyhangú légikisasszony bemondta, hogy a MALÉV különjárata megérkezett La Valetta repülőterére, Márika néni azt is megpróbálta kitalálni, hol tarthatták fogságban utasaikat a tévéből megismert terroristák ezen a pici tes térségen.

Líviának hívták a szállodai szobatársát, betöltötte a hetvenet. Reggeli előtt fölvette jólszabott fürdőruháját. Nagyot úszott a tengeröbölben. Este pókhálószövetből viselt nadrágos együttest. Eljárt szórakozni a fiatalabbakkal.

Márika reggel és vacsora után egyedül mendegélt a széphajlású parti sétányon. Amíg nem jött el a közös kirándulás Ideje, a forróság elől a hallba húzódott. A hotel távol esett Valetta kikötőjétől, és egy-két órás autóbuszútra a csodás kisvárosoktól, Józsi bácsi kedvenceitől.

Egy-egy sárgás kőtömbökből épített, furcsa erkélyű, lapostetős új nyaralóról mégis eszébe jutott a Málta-kép, amit öregkoruktól any- nyit dédelgettek otthon. A lovagok nyomát néhány emléktárgy őrizte. Kisméretű páncélos babákat, üvegbeöntött címereket szépmívű kapukopogtatókat lehetett vásárolni a csinos boltocskában, a a többi szuvenír között.

A második hét közepén előállott a régimódi autóbusz. Elvitte a lengyel és a magyar csoportot az ezerszer látott kikötőbe, az erődítmények koszorúzta olajos vízig. Tele volt nagy fehér, piros és zöldesszürke hajókkal, mint régen. A kiránduló hajócskán angolul és németül bemondták a különböző nevezetességeket.

Az impozáns székesegyházban Márika elővette táskájából a külön műanyag dobozkában őrzött, kissé megolvadt gyertyáját. A legvirágosabb oltár előtt meggyújtotta. A sétára kapott szabadidőben a gyülekezőhely előtt egy olájfa alatt ült, a fényesre kopott kőpadon.

Akármerre nézett, csillogó kirakatokat, vásárolgató vagy bámészkodó embereket látott. A fővárosi üzletekben félember- nagyságú páncélos lovagokat is lehetett volna .kapni. Otthon az első útja a sírköveshez vezetett. — Sinai úr! Mindkettőnk nevét írja ki, azt óhajtom. Fölülre pedig, az uram neve fölé, jó mélyen vésse be ezt a fajta keresztet.

Átnyújtotta a meglepő súlyos üveg levélnehezéket Sinai sírkövesnek. A teteje felől nézve háromszorosára nagyítva látszott az aljára festett jókora, vörös máltai kereszt.

Soóky László:

Békesség

Békesség!

Egymáséi vagyunk immár, birtokLunk egy hálószobányi közönyt, és esténként megbeszéltük, együnk-e ma hagymát, vacsorára, vagy pedig: semmi, semmi hézag, kedves, majd magunkévá tesszük a bárányfelhőket, s titkos leszállópályát építünk,

mintegy hátországot! Időnként sétálgatunk is, keresztezve a madarak útját, belső lázadásainkat egyre elodázza a vasárnapi ebéd.

Egyszer nem jött el a találkára. Elhatároztam, hogy megbüntetem. Mást vettem feleségül. „Ezt nem fogja elviselni — gondoltam —, majd rohan bocsánatot kérni, keserű könnyeket fog hullatni . . Eltelt egy év, nem telefonált — én sem. Elvből. Lássa be, mit tett, gondoltam. Majd járhat a jégre nélkülem, az esti film után mehet haza a mellékutcákon egyedül ...

Nem telefonált — én sem.

Megszületett a fiam, rögtön utána valahogy a második is . . .

Na,ezt már nem éli túl, abbahagyja a diétát, vagy telesírja a lakását. De még csak nem is telefonált — elvből én sem hívom fel, hadd lássa be még jobban a ballépését .. . Telt-múlt az idő. Iskolába vittem a nagyobbikat, lám, ő is iskolába viszi a lányát .. Nem is hasonlít rá, gödrös az arcocskája, a két szeme mint két szem meggy, a fürtjei makrancosán lobognak a sapkája alól. Azt gondolta, mindjárt felakasztom magam, vagy kiugróm az ablakon, ele semmi ilyesmi, tartom magam. Úgy teszünk, mintha észre sem vennénk egymást. Elsőként én meg nem szólalok, hiába reménykedik. Csak lássa be a ballépését . . .

Ma felhívtam egy fülkéből. Ám nem neveztem meg magam, ideBaranyi Ferenc;

Nincs többé

ö még nem tudja, hogy már nem szeret. A karja most is mozdul ölelésre s feszességében sincsen rettenet, míg átveszi vérem sodrát a vére,

de pillantása megmelegedett, nincs többé észfagyasztó szemverése, ha rámtekint, gyermekké ernyedek s ártatlanul kuporodom ölébe.

Szeretném hogyha újra bántana s tekintetének égető fagyat felém szórná kékvillámú szerelmét.

Ám cseppre csepp: jósága rámsuhog.

És langy esőben ázom el, holott villámsújtottan tűzbe teljesednék.

Vaszilij Treszkov:

Büntetés

gén hangon dürrögtem. Találgassa, ki volt az, hánykolódjon álmatlanul — én elvhű vagyok . ..

Aztán az idősebbet megnösítet- tem, a seregbe is elindítottam . . . De neki nem telefonáltam. Majd most biztosan megfájdul a feje, ha megtudja, hogy már unokám van. Kapkodhatja a fejét mindenféle aerobik nélkül is. Még csak nem is telefonáltam neki ebből az alkalomból, hanem csak egy nyilvános fülkéből dörmögtem gorombán: „Fürdő?'’

— Nem, ez nem fürdő — felelte szomorúan dallamos hangján, és letette a kagylót.

Az idő csak telt-múlt. Én őrzöm az egyéniségemet. Hadd érezze, milyen elvhű vagyok.

Egyszer megyek a villamoson, és hallom: tessék helyet foglalni.

Nézek, ő csak áll, és nekem engedi a felkínált helyet. Én, persze, elhárítom. Egy serkedő bajuszú ifjúnak engedtem át. Amaz rögtön lehuppan az ülésre. Mi, meg nézünk egymásra.

— Nem tudja, lehet kefirt kapni az önkiben? — kérdezte ajkain azzal a tündöklő mosollyal, amitől a szívem mindig zakatolni kezdett.

— Van — mondom. — Éppen most vettem, friss — mutatom a hálót a kefirrel. — Holnapra meg krémtúrót is ígértek. . . .

— De jó! — kiáltotta. — A kifc- unokám nagyon szereti a túróféléket ... — És olyan gyengéden nézett rám, hogy majdnem elejtettem a kefires hálót. Piros, gödrös pofijára ráomlottak ősz szálakkal ezüstöző lágy hajtfürt- jei. .. Szerettem volna elsimítani azt a makrancos fürtöt, mint valaha ...

Megbeszéltük, hogy reggel nyolckor találkozunk, még nyitás előtt, a bolt bejáratánál. Két színes hálóval a kezemben már hat órától vártam rá, de megint nem jött el. Elhatároztam, hogy megbüntetem. Hónapokig nem telfo- náltam neki, még akkor sem, mikor krémtúrót hoztak az önkibe. Csak egy névtelen lapot küldtem neki arra kérve, hogy „vegyen túrót a 45 sz. boltban ...” Hadd gyötrődjön, gondoltam, hánykolódjon álmatlanul... Érezze, milyen elvhű ember vagyok!

Fordította Zengő Mihály