Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-18 / 272. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. NOVEMBER 18. 4 Pállasz Athéné újkori utódai Városvédő egyesület alakult Jászberényben Három éves előkészítés Után a közelmúltban megalakult Jászberényben a Városvédő és szépítő egyesület. A városi tanács még 1984- ben döntött az egyesület létrehozásáról. Hosszadalmas szervezés után a múlt héten 94 városi lokálpatrióta, illetve 18 jogi személy (a város üzemei, intézményei stb.) részvételével megalakult az egyesület — várostörténeti, honismereti, illetve város- építészeti, környezetvédelmi szakosztályokkal. Az egyesület célja — olvasható az alapszabályban —, hogy segítse a város építészeti, környezeti és természeti értékeinek megőrzését, korszerű és esztétikus íejlesztését, szépítését, ápolja a lakóhely hagyományait, erősítse a lakosság kötődését szülőhelyéhez, otthont adó környezetéhez. A jászberényiek eddig sem hanyagolták el városukat az anyagi keretek figyelembe vételével mindig szem előtt tartották lakóhelyük szépítését. Az egyesület létrejöttével új lehetőségek is adódnak — új anyagi A folyó a város szívében. Mocsaras, eliszaposodott medrét alap teremtődik, szervezett egyesek még szeméttároló helynek is használják keretek között lehet számítani társadalmi munkákra, brigád felajánlásokra. A régi Jászkun kerület székházának kapuja. Az épület — jelenleg Városi Bíróság — megérett a felújításra (Fotó: T. K. L.) A városszépítő feladatokat városközpontban szembe- nem kell nagyítóval keres- tűnő dolgokra irányítottuk gélni. Fotós sétánk során a kameránkat. Rokokó szoborcsoport (részlet) a mozi mellett. Szinte valamennyi magán viseli a vandalizmus jegyeit Halkul a reggeli dudaszó Az esztergagéptől az Igazgatói azéklg Ambrus János, a Szolnoki Járműjavító igazgatója éppen 140 évre rá ment nyugdíjba, hogy az első Szolnokra érkező vasúti szerelvényt Kossuth Lajos köszöntötte a városban. Véletlen egybeesés. De az már nem, hogy a pihenésének első napjaiban a MÁV-kórház lakója lett, ahol — bízvást reméljük ezt mi tisztelői —. talán csak egy alapos kivizsgálásnak vetik alá a túlterhelt „gépezetet”. Ám az is biztos, hogy a kötelességtudás hajtóereje még jó ideig vitte volna előre, ha az élet úgy kívánja, hogy a reggeli dudaszóra be kell toppannia a gyárkapun. Ha csak ennyit íi nék az emberről — ebben is benne lenne mindep lényeges, amit Ambrus Jánosról tudni kell. Ám a ^sorsa az a munkássors, amely korunk elé is tükröt tart: így is lehet végigélni létünk munkára szánt szakaszát. A legidősebb Ambrus — a nagypapa — 1917-ben lett a Jármű dolgozója. Fia 1926- ban fényéző-mázolói szakmát kezdett művelni a gyárban; azért hagyta ott „civil” szobafestői szakmáját, mert az apósa csak azzal a feltétellel adta hozzá a lányát, ha vasutas lesz. Nagy ár veit: az ólomfehér festéktől mérgezést kapott, gyomor- műtétek követték egymást, mondhatni az egészségét vette az üzem. Mindez rurm tartotta vissza Ambrus Jánost attól, hogy 1941. szeptember 1-én itt kezdje ő is munkáséletét. Rend volt akkortájt, napjainkig felemlegetett vasfegyelem. Ha a művezető végigment a soron és valakit dohányozni látott, két ujját a magasba tartotta, ami kétfilléres órabér levonást jelentett. De egyszemélyes döntése volt abban is, hogy valakinek kezébe nyomja a munkakönyvét. A vasút megbecsült kenyerét 1941-től 1947-ig három Ambrus — három generáció — kereste a gyárban. Az első szolnoki születésű igazgató1 életpályáját már az új rend rajzolta meg: esztergályosként szabadult, és olykor-olykor kiemelték, de nehezen engedte az alkotómunka ereje, no, és az annyira szeretett Lampart esztergagép. Miután a technológián — ahova munkája szólította — napi követelmény volt a magasszintű ismeret, főiskolára iratkozott, ahol diplomát szerzett, de egy kiegészítő szakot még akkor is teljesített — 1973- ban —, amikor pedig már igazgatóvá nevezték ki. Jávor Nándor, az elődje már néhány hónappal a kinevezés előtt maga mellé vette, amolyan „T”-betűs igazgatónak. Szükség is volt a repülő rajtra, hiszen a dízel- program, a kor közlekedési koncepciója, sürgető tennivalókat sorolt elő. A feladatok rangosak voltak, a feltételek szerények, dehát ez is egyike volt a Járműjavító hőskorának. A KGMTI 1973-ban a szerződést felmondta, így a gy ár nyakába szakadt a dízel-bázis építése. Létrehozott az igazgató egy stábot, amelyiknek jószerével a vizsgamunkájává vált e hatalmas beruházás. Miután a pénz csordogált — 10 év alatt lett kész a nagy mű. Ezalatt kazánkovácsból dízel-lakatos vált, rugókovácsból pedig villanyszerelő. Módom volt több ízben belépni Ambrus Jánossal a gyárkapun. Mindig is megfogott az a tisztelettudó fogadtatás, melyben az igazgatót a mindenkori portás részesítette. Csodálkozásomat látva Ambrus János megjegyezte: — Nincs ebben semmi különös. Véleményem szerint a vasút az ország „második hadserege”, igy jelentenek nekem — miként én is jelentek a feletteseimnek. De meglepő — és családiasságával vonzó — volt számomra sok más gesztus is. A munkások odabent bakancsot kapnak, némelyikük szappant, fogkrémet is. Ez szememben mindig is a familiáris összetartozást erősítette. Úgy vélem, szükség is van rá, mert napjainkban mintha hajszálrepedések keletkeznének , e nagyszerű „építményen”. A fiatalabbak irigylik az idősebbek 36 forintos órabérét, miközben elégedetlenek a saját 25 forintjukkal. Aztán a tapasztaltabb szakik szavának sincs már olyan foganatja, mint régebben. Biztos, hogy véglet volt a feltartott művezetői ujj divatja, de e szakma aligha bírná el a másik végletet: a fegyelem tartós lazulását. Hiszen a vasutas hivatás egyike azoknak a foglalkozásoknak, ahol az emberi tisztességgel, lelkiismeretességgel és helytállással a technika korszakos lemaradását kell olykor bepótolni. Dehát ez már aligha Ambrus János gondja. Számára az élet kell, hogy tartogasson még jónéhány pihenésre való esztendőt, mert bepótolni valója van bőségesen. Hiszen igazgatóként lakott 39 négyzetméteres szövetkezeti lakásban, ahol ő ugyan nagyszerűen érezte magát, csakhát akkor volt némi gond, ha vendégek érkeztek. Most tágasabban lakozik, legyen is része benne sokáig. S talán ahol most lakik, oda halkabban hallatszik a reggeli dudaszó. Ambrus Jánost nyugdíjba vonulása alkalmából az Elnöki Tanács a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki. Palágyi Béla A margitszigeti SZOT üdülöhajón Önköltséges napok Ha nem is valóság, de igaz elmenekült. Megkaphatod, mert a te világod jön. Pali hevesen tiltakozott: — Nem, nem, én ezt szeretem itten: a szőlőt, a vén diófán tollászkodó varjút, a Borzas kutyát, amelyik nyulat hajku- rász, ha arra van kedve. Ilyenkor, a decemberi ünnepek közeledtével a nagyobb áruválasztékra számítva sokan vannak, akik vásárlás céljából nemcsak néhány órát, hanem két- három napot is szívesen el- töltenének Budapesten. Számukra ajánl a SZOT Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatósága olcsó fővárosi szállás- és étkezési lehetőséget. Ugyanis a SZOT Visegrád Üdülöhajón a Margitszigeten a Sportuszoda mellett november 19. és december 15. közötti időszakra vannak szabad helyek. Az üdülőhajó ekkor már nem fogad kedvezményes beutaltakat, és így a 32 kétágyas, és a kilenc négyágyas kabin önköltségesen bérelhető, nemcsak néhány napra, hanem egy, akár két hétre is. A kabinokat emeletes ágyakkal rendezték be, emiatt mozgássérülteknek nem ajánlható. A hálófülkék hideg folyóvízzel ellátottak, de a folyosókon a fürdőszobákban termálvízzel lehet zuhanyozni. Az üdülőhajón nemcsak szállodai szolgáltatás vehető igénybe, hanem az étterem, a harmadosztályú presszó, könyvtár és a színes televízióval felszerelt társalgó is. Az üdülőhajón kultúrprogra- mokon, táncesteken, s megfelelő számú jelentkező esetén autóbuszos városnézésen, másfél órás kishajós dunai kiránduláson, valamint a Nemzeti Múzeumban, a Galériában és a Parlamentben tett látogatáson is részt lehet venni. A programok időpontja kötetlen, kivétel a parlamenti látogatásoké, amelynek dátuma november 23. és 30, valamint december 7. és 14. Arra is van mód, hogy az üdülőhajón önköltségesen tartózkodók színházba is eljussanak, mivel a közönségszervezők rendszeresen kilátogatnak a Visegrád hajóra, és tőlük lehet igényelni jegyeket. Házaspárok és egyedülállók egyaránt jelentkezhetnek, sőt vállalati kollektívák, szocialista brigádok, baráti társaságok is igénybe vehetik az üdülőhajót, de gyermek nem vihető. A jelentkezéshez még levelet sem szükséges írni, csak fel kell hívni az üdülőhajót a 11-813 vagy a 310-541-es telefonszámon. Egy napi szállás és háromszori étkezés térítési díja szakszervezeti tagoknak személyenként 220 Ft. A tagságot szakszervezeti könyv bemutatásával szükséges a helyszínen igazolni. A nem szervezett dolgozók valamivel többet fizetnek, az ő térítési díjuk 350 Ft személyenként és naponként. Már régen túl vagyok azon, hogy a történeteket az igazság-tartalmuk alapján minősítsem. A telekkönyvi szemle hitelességével készült dokumentum sem lehet igazabb, mint az az emlékezés, amely tán nélkülözi a térképészeti alaposságot, ám a gondolat ösvényein végigtekeregve belső igazságokat hoz elő érvként. Ha nem is így történt, de szép. Ha nem is a valóság — de igaz — mondja ilyenre az ember. Az öreg Molnár szőlőszéli szép háza ezt az esetet példázza. A rangos, rátarti épület minden előzmény nélkül poty- tyant a homoktenger partjára. Magas, tágas, nagyablakos ház, ha a környéken szétszórt nádtetős csőszkunyhókhoz, présházakhoz mérem — akár kúriának is elmegy. Kőből van, ez kilátszik a hámló vakolat alól, a cserép napszítta, a tető gerincét ropogtatja az idő, de az összkép azért mégis tiszteletet parancsol. Nem akárki az, akinek bármikor is ekkora portával köszönt vissza az élet. Az öreg Molnár naphosszat elüldögél a ház előtti pádon, homályos tekintetével tétován bámul bele a napba, de az élet apró moccanásaira azért éber. Mindig tudja, ki megy el a háza előtt, kinek a köszönését fogadja. Hallása és az ösztöne segít eltájékozódni a szűkreszabott világában. Hogy a világból már csak a legzajosabb dolgok jutnak el hozzá, egy dologra azért ez is jó: az emlékeit szép kerekre tudja csiszolni. Mívesen, megmunkáltán, pedánsan rendbe rakta élete történéseit és ha az ember a logika tolómércéjével próbálja hitelesíteni azokat, akkor is állják a próbát. A ház, a vöröscsillagos ház története például a környék legendáriumának díszhelyére került. Betéve tudja mindenki a dűlőben lakók közül, miként lett a front alatt az öreg Molnárnak templomnyi kőháza. De ha egy idegen a leghitelesebb változatra kíváncsi, akkor az öreghez fordul. Tél volt, csontrepesztő tél, amikor Molnár Pali présházának ökörszemnyi ablakán egy kucsmás katona kopogtatott. A kilépő gazdát csőre töltött géppisztoly fogadta, aztán vállra került a fegyver, amint kiderült, hogy a roskatag vályogházban nem kell semmitől tartani: az izzó sparhelt nem német tűzfészek, és a venyige halma alatt sincs gránát, puska, vagy mozsárágyú. Amikor pedig a gazda az emlékei mélyéről összekaparta azt a néhány szót is, hogy „kieb” meg „moloko” megpecsételődött az újsütetű barátság. Hamarosan újabb katonák érkeztek és ettől kezdve a parányi présház amolyan katonai objektummá lépett elő. Jöt- tek-mentek egymást váltva a katonák —, egy kárpátaljai tanító, főhadnagyi rangban azonban maradt. A tavaszt is ott érte meg a szőlőben, miközben persze Molnár Palival véget nem érő politizálással teltek a téli estéik. Amit az egyik nem tudott kimondani magyarul, azt a másik oroszul tette hozzá, a társalgás így egyre gördülékenyebbé vált. — Mi lesz velünk itt magyarokkal? — kérdezte egyik beszélgetés során Molnár, mire a tanító széles mozdulattal kanyarította körbe a határt és azt mondta: „Egész ország kommunyiszt”. Egyik alkalommal a tiszt azt kérdezte a gazdától: Miért laksz te ebben a „málenyki dómban?” Lehetne neked nagyobb házad is, ott benn a faluban. Volt akinek égett a talaj a lába alatt és — Akkor hát itt van a nagy kőház, nem messze; a pálinkafőzde volt benne. Leállt az is a fronttal — de Molnár Pali csak a fejét rázta és makacsul a földre mutogatva magyarázta: — Ezt, ezt amin állok, nem hagyom! A főhadnagy sokat sejtetően mosolygott. Néhány nap múlva pufajkás katonák érkeztek teherautóval a szőlőbe. Molnár Pali megdöbbenve látta, mint bontják szét villámsebesen a pálinkafőzdét. Kézről-kézre adták a cserepet, aztán a gerendák következtek, melyekből ki- húzgálták a szögeket és pedánsan ki- egyenesítgették valamennyit. Később az ablakok, ajtók sorakoztak, elvágólag, katonás rendben. Végül a Molnár Pali portájára fuvarozták az anyagot és a nádtetős présház mellett építeni kezdtek a pufajkások. A jól szervezett „brigád” szinte napok alatt tető alá hozta a házat. Amikor elkészült, az egyik katona egy hatalmas vöröscsillagot mázolt az épület homlokzatára, amolyan jelképként, hogy íme, rendben, jöhetnek a lakók. A főhadnagy Molnár Palihoz lépett: — Tessék a tiéd. Ha ez a föld kell neked, hát álljon itt a házad. De ház legyen és ne „tyirimók. ..” A házat, miként az öreg Molnár, elérte ilyen, meg olyan sors is élete folyamán. Voltak megvakítva ablakszemei, nem egyszer otromba mázolmány is virított az oldalán. De áll. És a gazda, ha hűvösebb időkben már meleg bekecset ölt, ma is kiül elé a padra és tűnődve szortyogtatja kihűlő pipájának meggyfa szopókáját. P. B.
