Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
1987. OKTÓBER 31. Irodalom, művészet 9 Jenei Gyula: A dáliák csöndje álmodom újra az ezüst repülőket, vállamra galambok ülnek tán. de a lángvörös dáliák csöndjébe belerohadok. csak azt ne hidd hogy szabad vagyok. kiáltásom elnyeli a tenger. s kezeimmel, mik ölelni vágytak, úri hideget markolok. száműztél megint detoxikált éjszakákba. egy ijedt neon alatt benézek az ablakon, kifeszitett, halványkék lepedőnkre nagy sötét árnyak hullnak, viaszbábuk, vagy fénytelen csillagok. Sárándi József: Zsolozsma Az lesz & legszebb vers amit sóba meg nem írok csak bennem érzi szabadnak magát nem akarva már győzni s legyőzetni Boldog ha képzeletben megkerülheti a dorogi pályaudvart s közvetlen környékén a házat melyben elvágyódva bár de reményt-jövőt koholva élsz ugyan az volt, de erre mi addig nem figyeltünk. Kristóf papája gróf volt, s hol miniszter, hol államtitkár, hol elnök itt vagy ott. Kristóf olyan volt, mint a többi fiú, nem látszott rajta, hogy gróf. Szorongattam Kálmánt, hogy csináljunk új Kim-játékot. Két hét múlva beleegyezett. Most már biztosra mentem. Otthon buzgón edzettem. Olvastam egyszer, hogy egy görög hős tehenet bírt vinni a vállán. Kisborjú korában emelte fel először, s ahogy az nőtt, úgy erősödött a görög is. így kezdtem én is otthon tíz tárggyal, azután tizenöttel, hússzal, harminccal. Felvittem végül ötven ig. Megint második lettem. Pedig megszámoltam a kirakott holmikat, tudtam, hogy mindet leírtam. És megint Kristóf lett az első. Éjszaka sírtam. Azután még sokszor játszottunk. Lettem olykor harmadik, negyedik, legtöbbször második, de soha első. Első mindig Kristóf .volt. A Kim-játék utáni éjszakai fiúsírások emlékét nem tudtam elfelejteni. Ügyetlen vágyók, bőgtem. Nem sikerül semmi. A hatvanas évek végén találkoztam Kálmánnal Brüsszelben, az uszodában. Régebben itthon is találkoztam vele a Lukácsban. Nem járt rendszeresen, a kabinja is másik emeleten volt. Ha megláttam a vízben, kimentem. Ha a folyosón szembe jött velem, csak egy „szevasz, hogy vagy”-ra telt. A kabinostól hallottam, hogy öt- venhétben kiment. Most ott álltunk a brüsszeli uszoda közös zuhanyzójában. Ügy megörült nekem, hogy szívesen leültem vele egy padra. „Mint otthon a Lukácsban”, mondta. „Jársz még?” — kérdezte. „Mindennap.” „Itt én is. De ez nem az igazi.” „Nem.” Elmondta, hogy három gyereke van, és már öt unokája. Képzeljem el, mind fiú. Nekem hat van, dicsekedtem, de csak egy a fiú. Egyszerre csak azt mondja: „Te, emlékszel még a Kim-j átokra?” Jó meleg volt az uszoda fűtött folyosóján, de megborzongtam. Negyvennyolc év után! „Jó játék volt”, mondtam végül. „Játsszák talán az unokáid is?” „Nem ezt akartam én mondani, öregem. Hanem emlékszel, hogy te mindig második lettél?” „Nem mindig. Voltam harmadik és negyedik is.” „Jó, jó. De nagyon eszedben maradt!” „Látom, neked is, Kálmán.” „Igen. Már otthon akartam neked szólni róla. De mindig halogattam. Ügy örülök, hogy most összefutottunk. Mert, öregem, ne nevess ki, azóta is van egy kis lelkiismeret-furdalásom! Tudod, itt a diaszpórában az ember két életet él. A másik az otthoni. Vagy az egyik. Különösen a fiatalságomat élem újra. Ha otthon maradtam volna, nem biztos, hogy elmondom. De most, mikor az unokáimmal játszom, egyre többször eszembe jut.” „Micsoda?” „Te voltál az első a Kim-játék- ban. Mindig te voltál, amikor másodiknak hirdettelek ki. De muszáj volt Kristófból elsőt csinálnom. A papája miatt. Megértesz, ugye?” Nem, nem értettem meg Kálmánt. Akkor sem értettem, most sem értem, sohasem fogom, nem is akarom. Éppoly kevéssé tudom megérteni, mint gyerekkoromban a kis indiai Kimet az angolok oldalán. Beke Kata _A változások kora A háború elmúltával először úgy tűnt, hogy minden folytatódik ott, ahol abbamaradt. A szünet kezdetén teherautó állt a ház előtt, hogy levigyen minket a Balatonra: szüléimét, nővéremet, húszhónapos öcsémet. Nyáron nyaral az ember, ez természetes. Még csak kiváltságnak sem érzem, holott az. Játék és kaland, hogy teherautóval megyünk. Persze, hiszen a vonatok nem járnak még rendesen. Semmit sem tudok arról, hogy nem lenne mit ennünk Pesten. Édesapámnak földje van néhány vasútállomásnyira Fonyódtól; tej, tojás, hús és gyümölcs csak onnan kerülhet. S a gyerekeknek napfény kell, víz, levegő. Édesapám kibéreld egy bélatelepi villa emeletét. — Nagy terasza is van, gyerekek, majd meglátjátok, milyen jó lesz! Közben egész Bélatelep szovjet katonai kórházzá változott. Édesapám két kiadó szobát talál Fo- nyód-faluban. Aztán megkezdődik a nyár, ez a nyár, amely csak néhány dologban különbözik az előző nyáraktól, de mégis egészen más. Pedig van kivel játszani, úszna, szaladgálni. Megérkezik fiú unokatestvérem, Gabi, és két, nálunk valamivel kisebb gyerek is nyaral még a faluban. Gyönyörű, törékeny édesanyjuk mindennap levelet vár, ragyogó szemmel beszél édesanyámnak arról, hogy most már biztosan hazajön a férje, s ha fogságba esett is, írni fog, különben is, a Vöröskereszt. .. — Kegyetlenség, hogy eltitkolják előle — mondja egyszer édesapám édesanyámnak. — Már a Don-kanyarban elpusztult. Azt hiszik, később könnyebb lesz megtudnia? Don-kanyar. Már hallottam róla. Megfagyott emberek a hómezőkön. A két gyerek édesapja is megfagyott a hómezőkön. És még mindig hazavárják. Egyszer ijedten terelnek össze minket anyáink a parton. Nagy csapat katona érkezik, fürdeni akarnak. Márti és én lopva hátranéztünk. Egyikük éppen most szappanozza magát. Csobban a Balaton, szikrázik a nap, boldog kiáltások egy ismeretlen nyelven; nevetnek, mosakszanak az életben maradottak, a felgyógyultak Moszkva, Budapest és Berlin után. Ezt persze nem így gondoltam akkor, csak valahogy nagyon sebezhetőnek és ártatlannak láttam a mezítelen testeket, és nem értettem, hogy miért kellett eljönnünk onnan. Szóval nyár volt. Aztán elmúlt, de mi ott maradtunk. Márti már nagy, már tízéves, és gimnazista lesz, anyu fölviszi Pestre nagyapá- ékhoz. Márti szökdell az úton fekete copfjaival. Szomorúan nézek utánuk. Gabi és én itt írjuk a kékkel borított füzetekre: III. oszt. tan. És elkezdődik. Egyetlen teremben a négy alsó osztály. Az első napon mindenki föláll és bemutatkozik. A mellettem ülő kislány azt mondja: — Beke Márta. Meglepetten nézek rá: ez a nővérem neve. De már föl is kell állnom, és elmondanom az enyémet. — Testvérek vagytok? — Nem! — a kislány hangja élesen csattan, aztán szigorú arccal felém fordul: — honnan szedted te ezt a nevet? — Hát — így hívnak — dadogom. Szőke copfos, cingár, napszítta kis parasztlány. Pisze orra körül szeplők. Végigmér, aztán elfordul. Megszokhatatlan a négy osztály egy teremben. Amikor az elsősöknek írásórájuk van, a nagyobbaknak gyomlálniuk kell a kertben. A tanító néni körmöst osztogat és pofonokat. A nap nyak- és fülvizittel kezdődik, akinek piszkosnak találtatik valamije, már állhat is sorba körmösért. Megdöbbentő és megszokhatatlan, hogy gyűlölnek minket. Mert mindig tiszta a nyakunk és a fülünk, hibátlanul írunk-olvasunk-számolunk, nekünk soha nem kell körmöst adni. Mert pestiek vagyunk, mert mások vagyunk. A szagunkat sem bírják. Nem lehet velük együtt játszani, nevetni, minden barátságkísérletet furcsa szavakkal vágnak el, kinevetnek, elfordulnak. Mások. Az iskola tízháznyira van csak tőlünk, de az út mindennap gyötrelmes vesszőfutás. Egyszer a szó szoros értelmében is az: csípős vesszővel verik a lábamat a negyedikes fiúk. Máskor csúfolnak minket, végig az úton, csak a házunk előtt hagyják abba. Nem verekedhetünk velük, mert nagyobbak, és többen vannak. Nem árulkodunk otthon, mert a felnőtteknek ehhez nincs közük. Édesanyám nem érti, miért rettegünk az iskolától. Egy napon az állomástól megyünk fölfelé, édesanyám öcsém gyerekkocsiját tolja, nekünk megengedi, hogy az erdőn átvágva jussunk a faluba. Gabi Rákosi Viktor Hős fiúk-jából harsog fejezeteket, már kívülről tudjuk, de sohasem unjuk meg: Branyiszkó, Guyon, Damjanich, vörössipkások. Hirtelen vagy tíz fiú tűnik föl. Az ellenség. Vörössipkások, hol vagytok? Vigyorognak, amint észrevgsz- nek minket, aztán körbefognak. Szűkül a kör. — Ezeket már régen szerettem volna elkapni — mondja egyikül^ Rémülten hátrálok egy fáig, Ga- binak több esze van és elszalad. Szaladjak? Űgyis utolérnek! Megbénít a rettegés. Aztán csak állunk, én a fához tapadva, körülöttem a fiúk gyűrűje. Cölöphöz kötözött fogoly az indiánok között Megskalpolnak? Megvernek? Mit csinálnak velem? Az egyik fiú gallyal fölemeli a szoknyámat. — Nézzétek, rózsaszínű bugyi van rajta! Hát hogy vagy, te rózsaszín bugyogós pesti lány? Csúfolnak, röhögnek. Könnyes a szemem a megaláztatástól és a tehetetlen dühtől. Egy idő múlva otthagynak. Unalmas zsákmány lehettem, nem sírtam, nem kiabáltam, csak álltam dermedten, és nem értettem az egészet. Dé -raég visszakiabálnak: — Vigyázz, ne kerülj még egyszer a kezünkbe! Persze nem sejthettem, hogy tulajdonképpen zavarban vannak, akkor ez irtózatos fenyegetésnek tűnt. A fiúk a falu főutcájának elején, a Hangyabolt lépcsőin tanyáztak naphosszat. Kiérek az erdőből, a templomdombról nézek lefelé: már odaértek. Nem tudom elszánni magam, hogy újra eléjük kerüljek. Órákig kóválygok a templom körül. Már sötétedik. Végül egy falubeli néni jön arra. — Hát te mit keresel itt ilyenkor, kislány? — Mert... mert félek a fiúktól. Kérem szépen, tessék engem hazavinni ! Kézen fog. Egy meleg tenyér biztonsága. Közben édesanyám átrohan a szovjet parancsnokságra. — Fésüljék át az erdőt, kérem, mert eltűnt a lányom! — Hány éves? — kérdezi a parancsnok bölcsen. Aztán nevet. — Csak nyolc? Még ha tizennyolc lenne! Biztosan játszik valahol, majd megjön. De ha mégsem, segítünk. Megjövök. Édesanyám először magához ölel, megszid, s csak azután kezd zokogni. Ennél rosszabb nem történt. És telnek a hetek. Már október közepén járunk. Novemberbe fordulunk. Az iskolaterem falán, éppen mellettem Magyarország térképe függ. A nagy, piros folt: ott van Pest. Az otthonom. És lejjebb, a még nagyobb kék folt derekán itt vagyok én, mérhetetlen messzeségben. Figyelnem kell, és felelnem kell, de a szemem mindig odatéved arra a nagy, piros foltra a térképen. Az egyik olvasmány éppen egy hajóútról szól Esztergom és Budapest között A gyerekek mgg-meg- akadva birkóznak a szöveggel, undorodva hallgatják, ahogy könnyedén olvasom a befejező mondatokat: — „Autók tülkölnek, villamosok csilingelnek. Minden azt mutatja, hogy nagyvároshoz közeledünk.” Csöngetnek, a szünet zsivajában Gabi lép hozzám. — Autók tülkölnek, villamosok csilingelnek — és az arca megrándul az erőfeszítéstől, hogy ne sírja el magát M inden azt mutatja, hogy nagyvároshoz közeledünk — felelem, és gombóc ugrik a torkomba. Késő ősszel megyünk haza. Tehervagonban zsúfolódunk, vége- nincs utazás. A vonat döcög, áll órákig, újra megindul, újra megáll. De hazavisz. November volt. Esett az eső, fújt a szél. Fényes szelek íújdo- gáltak a szürke ég alatt. Farkas Pál: A szél csillog a sínpár a sztráda fölött izzad a nap középen meg ketté van metszve az út de jó hogy körbecsókolja az arcod a szél bebújik a combjaid közé a melleden föl a szó meg a csók emléke jár haza így estére jár most kúszik a nap az erdő mögé egyre csak futnak a csikók a felhők fölé szunnyad az élet a motorban búg az erő elpilledsz lassan ölemben alszik a ma holnapot álmodik testedben az idő Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Szabó Imrefia Béla Csontváry Plnxit éremsorozatából válogattuk
